Blue Midnight 39.rész - ,, Mindent elvesztettél.."

39.rész

,, Mindent elvesztettél…”

Hétfő. A próbák újra kezdődtek. Koncert, próba, koncert próba, fotózás, próba koncert…. Csak ez megy folyamatosan. Csak este vannak itthon a fiúk, és akkor is alszanak max 5 órát. Próbáltam minél többet lenni Tiffany-val, hiszen szerdán megy vissza Londonba. Nagyon fog hiányozni. Kedd délután elment itthonról és csak késő este jött haza. Bevágta az ajtót majd felszaladt a lépcsőn, amin én épp jöttem le, hogy üdvözöljem. Hozzá akartam szólni, de ő csak elrohant mellettem. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Utána szaladtam, de bevágta előttem a szobája ajtaját. 

- Tiffany! – kiáltottam be neki, de nem jött válasz. – Mi történt? Engedj be! – megint semmi válasz. Elkezdtem ütni az ajtót. Mikor fájni kezdett a kezem újra kiabálni kezdtem:

- Kabbe, Tiffany nyisd ki ezt a tetves, aj- és mikor újra lendítettem a kezem az ajtó hirtelen kinyílt és a tenyerem Tiffany homlokán landolt, mire ő felkiáltott és a homlokához kapott én meg lepetten a számhoz. 

- B-bocsi. – próbáltam nem röhögni. – Tiffany hátrébb lépett majd miközben a homlokát simogatta pislogott. 

- Hallod bammeg… kössz. 

- Ugyan… - pirultam el. – semmiség volt. – vigyorogtam. – Amúgy mi történt? – komolyodtam el. 

- Semmi… hajtotta le a fejét Tiffany, majd leült az ágyára. Mellé ültem dühösen, majd vállon csaptam.

- Köhögd, ki de nagyon gyorsan! – szóltam rá.

- Szakítottam GD-vel! – nézett rám dühösen, és kiáltott a az arcomba. 

- Miért? – értetlenkedtem. 

- Gondolkozz… visszamegyek Londonba! Nincs értelme folytatni, amikor ilyen messze leszünk egymástól. Szép volt jó volt, de ennyi volt… - fordult el tőlem.

- És hogy reagált rá?

- Nem tudom. Nem igazán akarta kimutatni az érzelmeit…

- Értem… - hajtottam le a fejem. Belegondoltam az egészbe és minél jobban belegondoltam a helyzetükbe egyre jobban éreztem, hogy ebből még baj lesz. Aztán hirtelen bevillant. Felkaptam a fejem és Tiffany vállára tettem a kezem.

- És mi van, ha azt fogja hinni, hogy miattunk tetted?! – estem kétségbe.

- Ez hülyeség… - intett le Tiffany. 

- Ha te mondod… - vettem le róla kezem, de nem tudtam megnyugodni. Nem lesz ez így jó…

- Szerda délután – 

Én és Abby elköszöntünk Tiffany-tól, majd a könnyes búcsú után beszállt a taxi-ba és elment. A fiúktól tegnap este köszönt el, hiszen egésznap próbálnak vagy koncerteznek… Szomorúan néztem, ahogy a taxi egyre távolodik. Csak remélni tudom, hogy hamarosan újra láthatom a hülye fejét. 

Hetekig, alig beszéltem Yoseob-bal vagy bármelyik Beast taggal. Hacsak nem mentem velük a próbákra vagy a koncertre szinte semennyit, hiszen ha otthon voltak pár órát, akkor is aludtak, de volt, hogy haza sem jöttek. Abby is alig volt otthon, hiszen velük kellett próbáljon a fellépésekre. A legfőbb ok, amiért nem mentem mindig velük a próbákra az az volt, hogy annyira hiányzott már Yoseob, hogy folyton csak a nyakába lógtam volna és nem hagytam volna békén. Hátráltatnám. Ezért inkább itthon maradok… egyedül. Már kezdek hozzászokni. 

Mikor már 3 hét telt el, túl gyanúsnak találtam a „csendet”. Rossz előérzetem volt, mint amikor az orvoshoz mentem és kiderült, hogy elvetéltem… Nem bírtam tovább otthon, ezért elmentem a többiekhez, megnézni a próbát. Úgyse voltam még az új nagy stúdióba. Beültem a terembe és néztem, ahogy táncolnak. Fáradtak voltak nagyon. Állva el tudtak volna aludni, de ők csak táncoltak megállás nélkül. Újra és újra. Mikor végre tartottak egy kis szünetet odamentem Yoseob-hoz aki épp csípőre tett kézzel a földet bámulva a haját fújta ki a szeméből. 

- Jól vagy? – kérdeztem aggódóan.

- Persze, csak fáradt vagyok. De mindig ez van, nem újdonság. – mosolygott rám.

- Rendben. – mosolyogtam vissza rá majd a tekintettem HyunSeung-ot kerestem. A földön ült, lehajtott fejjel. 

- Még mindig nagyon maga alatt van? 

- Igen. De próbálja leplezni. – ránéztem majd megöleltem.

- Figyeljetek oda rá. – dünnyögtem. 

- Ezt mondanod sem kell…- aggódtam Hyun Seung miatt. Az ember hamarabb túlesik a gyász időszakon, ha mondjuk, kisírja magát vagy kiadja magából azt a fájdalmat, ami benne van, de ő nem ezt teszi. Visszafolytja és így csak gyűl benne a fájdalom, ami végül felemészti…

- Nem vagy magányos, most hogy szinte folyton egyedül vagy otthon? – tolt el kicsit magától Yoseob, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Ne aggódj emiatt. Megvagyok. – mosolyogtam rá. Nem mondtam el neki, hogy de… nagyon magányos vagyok, és hogy kezdek bedepizni a 4 fal között. Napról napra rosszabbul érzem magam lelkileg. Érzem, hogy valami rossz közeleg, de nem tudom mi az. Azt sem mondtam el neki, hogy minden éjjel rémálmaim vannak. Mindig ugyanaz… 

Valaki ül egy széken hátrakötött kézzel egy sötét szobában. Az ablakon szűrődik be csak egy kis fény, ahol csillognak a porszemcsék akár a csillagok. És aki a széken ült, lehajtott fejjel, csak tűr. Teste csupa seb, arcán néha egy könnycsepp fut végig. Aztán bejön még valaki a szobába. Elégedetten elmosolyodik, majd lassan odasétál a székben ülő sráchoz. Lába alatt baljósan recseg a parketta. Mikor megáll, a szél hirtelen kinyitja az ablakot. A függönyt rángatni kezdi, a húzat, és felkavarja a szobában a port. Egy hang, egy mondat… 

,, Mindent elvesztettél…”

Az igazi rémálom még csak most kezdődik...