82.rész
Méreg
* Nicole szemszöge *
Lassan kezdem békén hagyni
Abby-t. Csak zavartam volna őt ezért inkább hagytam pihenni, hátha eszébe jut
valami és mindig Gikwang-ot utasítottam be hozzá. Ettől függetlenül ugyanúgy
sok időt töltöttem a kórházba, ha esetleg Abby-nek szüksége van valamire ott
legyek. A folyosókat jártam unalmamban.
Végül kimentem a kórház elé a friss levegőre és ott sétálgattam. Tudtam, hogy
mit akarok, de próbára akartam tenni magam, hogy mégis meddig bírom. 10 perc
után kikaptam a telefont a zsebemből.
- Szia. – szóltam bele. – Hol
vagytok?
- Stúdió. Miért?
- Meddig lesztek ott?
- 1-2 óra. De miért?
- Őm…- gondolkodtam el. Csak
azért mert egyedül vagyok és unatkozom, nem rángathatok ide senkit. – Semmi
csak kíváncsi voltam. – mosolyogtam.
- Rendben. – válaszolt. Sóhajtottam
egyet. – Nicole? – szólt bele újra a telefonba.
- Mondd.
- Amint tudok, ott vagyok a
kórházba.
Kikerekedtek a szemeim.
- Honnan tudtad?! – emeltem fel a
hangom.
- Megérzés. – hangjából ítélve
mosolygott. – Sajnos csak jobb esetbe 1 óra múlva szabadulok, de addig oda
küldöm Thunder-t.
- Nem kell. Had pihenjen.
- Úgyis jól elvagytok ti ketten.
Na de mennem kell, szia. – hadarta el majd kinyomta a telefont. Arra sem volt
időm, hogy én is egy „szia”-t kinyögjek.
Vigyorogva körül néztem majd
eltettem a telefonom. 2 perces hatásszünet után arcon csaptam magam.
- Miért őt hívtam?! Hogy lehetek
ennyire hülye?! – kiabáltam magammal miközben a fejemet fogva. – Ide figyelj! –
tettem a kezem a szívemre majd odanéztem. – Rohadt gyorsan fogd vissza magad!
Nem fogsz engem irányítani érted?! – veszekedtem magammal, mint egy őrült.
Levegő után kapkodtam majd sóhajtottam egyet. – Nem rég még Yoseob-nak örültél
annyira. Akkor most miért… miért Mir…? – halkult el a hangom. Búsan
elfordítottam a fejem és csak akkor tűnt fel, hogy mindenki engem bámul.
Lefagytam majd hülye fejet vágva a kórházra néztem. Gyorsan visszafordultam az
emberek felé.
- Ó jé! Egy kórház. Azt hiszem,
benézek… - vigyorogtam majd miközben a kórházra mutogattam be oldalaztam az
ajtón. Mikor már bent voltam abbahagytam a vigyorgást és a fejemet fogtam.
- Na Nicole. Ma is alkottál
valamit. – „dicsértem” meg magam. Felvánszorogtam Abby szobájához majd előtte
ledobtam magam egy székre. Hátradőltem és becsuktam a szemem. Elszundítottam.
- Hé! – kiáltott fel valaki, mire
a szemeim kipattantak és egy mosolyogós cuki arccal találtam szembe magam, ami
az arcomtól csak pár centire volt.
- K-kivennéd a képed a képemből?
– mosolyogtam kínosan. Thunder viszonozta ezt majd kiegyenesedett az „előre
dőlök, hogy belebújjak Nicole képébe” pózából. Ránézett Abby-ra majd leült
mellém.
- Haza kéne mennem 5 percre. –
gondolkodtam miközben bólogattam magamnak.
- Miért?
- Rex egyedül van otthon. Van egy
olyan érzésem, hogy valamit darabokba találok, mire hazaérek. – álltam fel a
székről majd ránéztem. – Jössz?
- Persze. – mosolyodott el majd
felállt.
Mikor beléptem az ajtón kémlelő
szemekkel néztem körbe.
- Rex! – szólítgattam. – Ha nem
vonszolod ide magad a- akadtam el mikor megláttam, hogy szalad le a lépcsőn.
Egy cipővel a szájában. Büszkén farkat csóválva állt meg előttem és dobta le
elém a szétrágott cipőmet. Pislogni kezdtem és próbáltam nem kiakadni. Csak
álltam ott mereven miközben éreztem, hogy még egy 1 perc és szakad a cérna.
- Jó nyugi gyere, menjünk fel. –
kezdett el hátulról lökdösni Thunder kuncogva.
- Biztos, hogy akarom én látni,
ami ott fent vár? – fordultam hátra hozzá mire ő csak megvonta a vállát.
Az összes párna a földön hevert
némelyik kevésbé némelyik jobban szét, avagy megrágva. Csak álltunk Thunder-el
a szobám közepén. Most először, nyitva hagytam a szobám ajtaját. Öreg hiba.
Szúrós szemekkel hátranéztem az ajtóba álló Rex-re, aki amint találkozott a
szemeimmel a földhöz lapult és megbánó szemekkel nézett fel rám.
- Na, nekem ezért van macskám. –
röhögött Thunder miközben járkált a szobámba.
- Én nem szeretem a macskákat.
Hálátlanok, míg egy kutya hűséges. Már szinte többre tartom a kutyákat az
embereknél is. – mondtam majd leültem az ágyamra.
- Egy macska is tud hűséges
lenni. – ült le mellém majd rám nézett. – Gazdától függ.
- Lehet, hogy igazad van. –
ismertem be nehezen.
Megint rengeteget beszélgettünk.
Úgy viselkedtünk egymással, mint akik már gyerekkoruk óta ismerik egymást. Néha
megütöttük a másikat szórakozásból vagy megöleltük, mint a régi jó barátok.
Annyira szeretem nézni, ahogy nevet. Nagy aranyos a mosolya. Lehetsz akármilyen
szomorú, ha meglátod a mosolyát akaratlanul is, de te is elmosolyodsz. A
beszélgetés közepén Thunder ránézett az órájára majd megfogta a kezem felugrott
és rohanni kezdett, engem meg húzott maga után.
- Mi történt? – kérdeztem
értetlenül miközben próbáltam vele tartani a lépést.
- Mir már egy órája vár ránk. –
nevetett miközben próbált komoly lenni. Én is nevetni kezdtem és hagytam, hogy
vezessen. Nem akarom tudni milyen látványt nyújtottunk. Kézen fogva rohanunk és
közben pedig röhögünk mint a gyerekek. Nem érdekel… gondolhat bárki bármit, én
jól éreztem magam.
Mikor már azon a folyósón
szaladtunk ahol Abby szobája van már láttam, hogy valaki ül a széken. Mikor
meglátott minket felállt. Mir volt az. Nevetve Mir nyakába ugrottam, mire ő
fordult velem egyet. Az egyik karommal elengedtem és intettem Thunder-nek, hogy
jöjjön ide. Egyszerre öleltem Mir-t és Thunder-t. Kicsit olyan érzésem volt,
mintha egy kis húg lennék a 2 bátyjával, akiket nagyon szeret. Tekintetem a
szobába fekvő Abby-re tévedt, aki szomorú szemekkel nézett minket. Hamar az
után, hogy észrevette, hogy nézem, elfordult. Akkor jöttem rá arra, hogy mi
ketten ugyanazt érezzük. Ugyanabba a kínos helyzetbe vagyunk és egyikőnk se
tudja kezelni. Abby és Gikwang… nagyon összeillenek. Nem tudok mást elképzelni
melléjük, de most, hogy megjelent Seungho Abby-be furcsa érzéseket kavart. És
az, hogy nem emlékszik Gikwang-ra, csak ront mindenen. Nem tudom, hogy helyre
lehet-e majd hozni mindent…
Én meg… szeretem Yoseob-ot. De az
utóbbi időben valahogy minden annyira más. Sokat gondolkodtam ezen, hogy mi
történhetett köztünk, hogy hova lett az a nagy szerelem, ami volt köztünk. Hol
romlott el minden? Talán, amikor elmentem, akkor kezdte el mérgezni valami a
szerelmünk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése