37.rész
Rózsaszínből fekete
Lassan kinyitottam az ajtót, majd beléptem a házba. Még csak nem is pislogtam. Olyan voltam, mint akit megszálltak. Csak bambultam, de mégsem láttam semmit. Tehetetlennek éreztem magam. Összetörtnek. A srácok hangját hallottam a nappaliból, ahogy röhögtek és beszélgettek, Abby-vel és Tiffany-val. Besétáltam a nappaliba, közben végig meredten a földet néztem. Nem tudtam feldolgozni, azt, ami történt. Egyszerűen nem tudtam elhinni, és az agyam folyamatosan el akarta hitetni velem, hogy ez csak egy vicc… ez nem lehet igaz. Leültem a kanapéra felhúztam a lábam majd meredten néztem a tv-t.
- Na mi volt az orvosnál? – kérdezte boldogan Dongwoon.
- Yoseob úgy be van zsongva, hogy még mindig a leendő gyerekszobát tervezheti. – röhögte el magát DooJoon.
Nem válaszoltam. A torkom összeszorult, már alig kaptam levegőt. A viselkedésemre, megijedtek a többiek. Abbahagyták a röhögést és ijedten néztek rám. Aztán pár perces hatásszünet után Junhyung gyorsan leült mellém majd az egyik karjával átölelt. Abby és Tiffany is odaültek mellém és rémülten néztek, és várták, hogy meséljek.
- Mi történt? – kérdezte Tiffany.
Nem bírtam tovább. Mikor akartam volna mondani, hogy mi van, még jobban összeszorult a torkom és éreztem, ha megpróbálok beszélni sírni kezdek. Kezemmel eltakartam az arcom majd erőt vettem magamon.
- Elvetéltem. – nem bírtam tovább. Ahogy kimondtam sírni kezdtem. Nem akartam látni a többiek arcát. Abby megfogta a kezem, Junhyung meg magához ölelt. Aztán lépteket hallottam a lépcső felől. Gyorsan felkaptam a fejem arrébb ültem Junhyung-tól, letöröltem a könnyeim és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Már meg is jöttél? – szólt hozzám Yoseob miközben lépteit hallottam egyre közeledni. Gyorsan felállta, felé fordultam és mosolyogtam.
- I-igen. – dadogtam. Mikor rám nézett, arcáról eltűnt a mosoly.
- Minden rendben? – nézett gyanakvóan.
- Persze-persze. – vigyorogtam, amikor Tiffany megütötte a hátam. Ránéztem ő meg csak szúrós szemekkel rám nézett majd kissé Yoseob felé döntve a fejét ránézett majd gyorsan vissza rám. Tudom mire akart utalni. Ránéztem Abby-ra aki csak óvatosan bólintott egyet.
- Akkor jó. – mosolyodott el újra Yoseob. Odalépett hozzám megfogta a kezem, majd húzni kezdett a lépcső felé.
- Gyere, megmutatom, hogy mit találtam ki a gyerekszobával kapcsolatban! – vigyorgott. Épp hogy befejezte mondatát hirtelen mindenki felugrott, felénk nyúlt majd felkiáltott:
- NE! – szólt kórusban.
Megálltunk majd mindketten rájuk néztünk. Láttam a többieken, hogy nem tudták, hogy tovább mit kéne tenniük vagy mondaniuk. Próbáltam menteni a menthetőt:
- Ő, nem lehetne később, tudod eléggé fáradt vagyok… - mosolyogtam kínosan, mire ő csak egyre gyanakvóbban és gyanakvóbban nézett rám.
- Van valami a gyerekkel? – mondta ki végül félve.
- NEM! – hangzott megint kórusba mögülünk.
- Mi folyik itt? – nézett rám rémültem Yoseob. A szemébe néztem majd lehajtottam a fejem. Megfogtam a másik kezét majd vettem egy mély levegőt.
- Az a helyzet ho- majd Dongwoon befogta hátulról a szám.
- beszél itt össze-vissza nagyon fáradt szegény, majd később megmutatod neki a szobát, én addig felkísérem a szobájába oké? – hadarta Dongwoon miközben kínosan mosolygott engem meg fojtogatott. Elindult velem a lépcső felé. A lépcsőnél nagy nehezen levettem a kezét a számról majd szembe fordultam vele.
- Ezt most miért csináltad?! – förmedtem rá.
- Ha elmondod, neki összetörik! – suttogta.
- De muszáj megtudnia.. Úgyis ki fog derülni. – mondtam elszomorodva. Tudta Dongwoon, hogy igazam van, ezért is nem válaszolt csak elfordította a fejét.
- Tudom, hogy aggódsz miatta. De tudnia kell. – néztem rá miközben már a sírás határán voltam megint. Visszamentem Yoseob-hoz aki még mindig ott állt. Megfogtam a kezét, elé álltam majd neki fogtam a mondandómnak:
- Az a helyzet… - nem bírtam tovább azokba a szemekbe néznie ezért lehajtottam a fejem és nagy levegőt vettem. - … elvetéltem… - mondtam ki végül. Nem mertem rá nézni. Nem akartam csalódottan látni, és azt sem akartam, hogy lássa a könnyeim. Elengedtem a kezét majd az arcomhoz nyúltam, hogy eltakarjam vele az arcom miközben sírok. A karja lassan körém fonódott majd magához szorított. Fejét a vállamra hajtotta.
- Semmi baj. – súgta halkan a fülembe. De én csak sírtam tovább. A többiek halkan felmentem az emeletre és egyedül hagytak minket. Mi meg csak ott álltunk egymást ölelve. Az álmunk, hogy gyerekünk lesz összetört. A rózsaszín kis világom feketébe borult…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése