2013. június 26., szerda

Blue Night 82.rész - Se veled, se nélküled

82.rész
Se veled, se nélküled





*Nicole szemszöge*
A táncterem előtt megtorpantam, és csak néztem ki a fejemből. Végül erőt vettem magamon és lassan benyitottam. 
Yoseob észre se vette, hogy bementem annyira csak a táncra figyelt. Aggódtam, hogy ha így folytatja, még a végén összeesik, annyira túlhajtja magát
Óvatosan becsuktam magam után az ajtót, majd csak álltam és néztem őt.

Aztán mikor a zene véget ért, Yoseob fáradtan támaszkodott a térdeire és szaporán kapkodott levegő után.
- Miért jöttél be ilyen korán? – sétáltam oda hozzá.
- És te? – egyenesedett ki, majd felém fordult.
- É-én… találkoztam valakivel.
- Értem. – fordult el majd leült az egyik székre.
- Félreérted megint. – sóhajtottam.
- Én ugyan nem. – rázta a fejét, majd kivett egy üveg vizet a táskájából és inni kezdte.
- Akkor miért viselkedsz így? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- Hogy? – kapta el a szájától az üveget és lepetten meredt rám.
- Így. – tártam szét a karom. – Egyre jobban kezdesz olyan lenni, mint amikor… - akadt el a hangom.
- Amikor? – kíváncsiskodott.
- Felejtsd el. – mondtam kissé mérgesen.
- Leszokhatnál már erről. – mondta kissé flegmán.
- Miről?! – emeltem fel a hangom.
- Arról, hogy felidegesítesz. – nézett rám lenézően.
- Igen? – lepődtem meg és próbáltam nyugodt maradni. – Akkor tudod mit? – mentem oda hozzá dühösen majd megragadtam a táskáját. – Csináljuk azt, hogy majd akkor szólj hozzám, ha normális vagy! – dobtam a képébe a táskát, majd kirohantam a teremből.
Dühösen, csalódottan, felháborodva siettem ki a stúdióból, majd hazafelé vettem az irányt. Homályosan láttam csak az utat, amin éppen haladtam a könnyeim miatt. 
Beviharzottam a házba majd egyenesen a lépcső felé vettem az irányt.

- Hé, Nicole! – hallottam, ahogy Tiffany kiabál utánam.
Nem akartam senkivel se beszélni. Az volt a tervem, hogy magamra zárom a szobám ajtaját és kisírom magam anélkül, hogy bárki tudna róla. 
- Nicole, neked meg mi bajod?! – kiabált Tiffany és hallottam, ahogy utánam jön.
Épphogy bevágtam magam után a szobám ajtaját és elordítottam benne a kulcsot hallottam, ahogy üti az ajtómat.

- Nicole engedj be! Mi történt?! – dörömbölt az ajtómon. 
Hátrébb léptem az ajtótól majd leültem a földre arcomat pedig kezeimbe temettem.

- Nyisd ki, vagy betöröm az ajtót! – kiabált Tiffany egyre idegesebben. 
Szépen, csöndbe sírni kezdtem miközben az arcomat takargattam.

- A francba már! – mérgelődött Tiffany majd abbahagyta a dörömbölést.
Kicsit kezdtem megnyugodni, hogy elment, de aztán meghallottam a telefonja pityegését.

Ijesztő csönd lett majd Tiffany megszólalt:
- Yoseob! – hallottam felháborodott hangját. – Mi a fene történt?! – kiabált majd a hangja egyre távolibbnak tűnt és már nem értettem mit mondd.
Lefagytam. Szinte levegőt is elfelejtettem venni, csak a könnyeim folytak és a szívem vert hevesen a rémülettől.
Felugrottam a földről, majd kiléptem a szobám ajtaján. Tiffany a folyosó végén állt és telefonált mérgesen majd mikor rám tévedt a tekintete meglepődött.
- Nem értem… - motyogta Tiffany a telefonba. – Leszarom, most azonnal gyere ide! – kezdett el újra kiabálni.
Odarohantam majd kikaptam a telefont a kezéből.
- Hé! – nyúlt volna utána, de arrébb mentem és a telefont a folyosó másik végébe hajítottam.
- Neked meg mi bajod? – rémült meg Tiffany.
Elfordultam majd a falnak dőltem, kezeimmel pedig eltakartam az arcom.
- Összevesztetek? – kezdett lenyugodni.
Nem tudtam válaszolni. A sírás már túlságosan fojtogatott. Már szinte égette a torkom…
- Biztos túlreagálod. – mosolyodott el majd odajött hozzám és megölelt. – Nyugi. Ti már annyi minden átmentetek… - simogatta a hátam.

Lehet, hogy eddig minden kibírtunk és valahogy végül egymásra találtunk. De most… érzem, a vihart, ami az első találkozásunktól fogva körülöttünk volt és csak arra várt, hogy közénk álljon, hogy elszakítson minket egymástól. Egy nagy rés keletkezett köztünk, amivel nem törődtünk. Most már,  hogy itt van a vihar köztünk mit tehetnék?
Elpusztít mindent…
- Vihar… - motyogtam sírva.

- Mi? – lepődött meg Tiffany.
- Hogy győzöd le a vihart? – néztem rá.
- Várok. – mosolyodott el. – Minden vihar egyszer eltűnik.
Az örök optimista.
- Nem. – toltam el magamtól. A könnyeim csak úgy potyogtak. – Ebből a viharból tornádó lesz…
- Miről be…
- Ha esetleg eljönne. – indult el a szobám felé majd megálltam és ránéztem. – Mondd azt, hogy elmentem. 
Nem vártam meg mit reagál bementem a szobámba becsuktam az ajtót majd leültem az ágyamra. 
Tudtam jól, hogy abba kéne hagynom a sírást, de egyszerűen nem ment. Egyszer már nagy nehezen végig mentem ezen. Nem hittem benne, hogy képes leszek még egyszer…

Hátradőltem az ágyon és a plafont bámultam könnyes szemekkel. El akartam tűnni a föld színéről. Ha csak egy kis időre is…


Arra eszméltem fel fél óra múlva körülbelül, hogy Tiffany hangját hallom.
- Mondom, hogy elment itthonról! – ez volt az első mondat, amit megértettem.
Gyorsan letöröltem a könnyeim majd felültem az ágyon.

- Süket vagy?! – kiabált Tiffany majd nem sokkal később nagy zajjal kinyílt a szobám ajtaja.
- Szia. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- A-akkor én, megyek. – mutogatott Tiffany a folyosóra majd elment.
- Itthon hagytál valamit? – kérdeztem Yoseob-ot.
- Mi volt ez az egész? – eléggé feldúltnak tűnt.
Ha nem válogatom, meg a szavaim robban a bomba…
- Csak Tiffany szórakozott. Tudod milyen. – vontam meg a vállam egy mosollyal az arcomon.
- Én… - kezdett bele a mondandójába mikor megszólalt a telefonom.
- Egy pillanat. – mondtam majd elvettem az asztalomról a telefonom.
Abby volt az.

- Szia. – vettem fel a telefont és emeltem a fülemhez.
- Nem fogod elhinni mi történt. – mondta örvendezve. Szinte láttam magam előtt a fülig érő vigyorát.
Akaratlanul is egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon.
- Ráérsz most?
- Persze. – válaszoltam majd Yoseob-ra néztem, aki türelmetlenül várta, hogy letegyem a telefont.
- Akkor gyere át a J.Tune Camp-hez. Ott leszek a táncterem előtt.
- Rendben. Sietek. – mondta majd letettem a telefont.
A telefonom belecsúsztattam a zsebembe majd vettem egy nagy levegőt.
- Mennem kell. – mondtam majd mikor elmentem mellette elkapta a karom.
- Tudod… nagyon utállak. – mondta mire ledöbbentem. 
Remegni kezdtem és csak álltam ledermedve miközben a karom szorította.

- Utállak, amiért tehetsz bármit, akkor is szeretlek!
*Utállak!* visszhangzott a fejemben.
- Azóta.. ha veled vagyok, előled menekülnék, de ha nem látlak, csak téged kereslek! Tudod milyen idegesítő?!
- Most miért mondod el ezt nekem?! – fordultam felé dühösen. – Egy szót sem értek!
- Megőrjítesz! Mindent tönkretettél, és nem találom a boldogságot! Se veled, se nélküled.
Most már elég legyen a sok badarságból.
- Nem vagyok boldog! Ha velem vagy azért, ha nem vagy velem akkor meg azért!
- Befejezted?! – rántottam ki a karom a szorításából.
Meggyötört arckifejezéssel, kétségbeesett tekintettel meredt rám.
- Szedd össze magad, és legközelebb mondd, el mit akarsz, ne csak kertelj! Nem fogok örökké várni.
Lassan lehajtotta a fejét majd idegesen a hajába túrt.

- Mennem kell. Várnak rám. – mondtam majd kirohantam a házból. 

2013. június 24., hétfő

Blue Night 81.rész - A boldogsághoz vezető úton

81.rész
A boldogsághoz vezető úton





*Abby szemszöge.*
A parkban üldögéltem és nézelődtem. Jól esett egy kicsit egyedül lenni a saját gondolataimmal. Sok minden volt, amit szeretem volna alaposan átgondolni. Annyi minden történt, mostanában amire annyira fáj vissza emlékezni is. Felsóhajtottam majd egy pillantást vettetem a sebes kezemre. Nem akarok úgy tenni, mintha nem fájna, miközben annyira fáj.  Nem csak a testi sebek, hanem a lelki sebek is. Elrejtem a küzdelem nyomait, amit a fájdalom ellen vívok. Nem csak én vagyok, akinek most fájdalmas még a levegő vétel is. Hirtelen észbe kaptam, amikor az órámra pillantottam, ami már 11 órát mutatott.
- Elkések! – motyogtam idegesen majd felkaptam a táskámat és rohantam is az a stúdióba a fiúkhoz. Megígértem Seungho-nak, hogy meglátogatom őket. Többiekkel még nem volt lehetőségem találkozni már nagyon hiányoznak és szeretném tudni, hogy jól vannak-e. Futólépésben haladtam a stúdió felé. Reménykedtem benne, hogy Seungho nem árulta el, hogy jövök. Meglepetést szerettem volna a fiúknak. Már nagyon vártam, hogy végre újra lássam őket. Észre sem vettem, hogy ez alatt a kevés idő alatt mióta megismertem őket mennyire a szívemhez nőttek. Mindegyik srác különlegesen fontos számomra mindegyik egy fénylő csillag számomra. Ahogy beértem a stúdióba egyre idegesebb lettem bár fogalmam sincs miért, hiszen nem szerelmet készültem vallani nekik csak meglátogatni őket. A táncterem ajtajánál nagy levegőt vettem majd lassan benyitottam. Észre sem vettek mikor benyitottam. Beljebb léptem majd halkan becsuktam magam után az ajtót.
- Sziasztok! – köszöntem halkan mire mindenki ijedten fordult felém majd mikor megláttak látszott az arcukon a megkönnyebbülés és mindenki arcára hatalmas vigyor húzódott. 
- Abby! – indult meg felém hatalmas mosollyal G.O. – Hát te mi keresel itt? – ölelt magához szorosan.
- Csak látni szerettelek volna titeket. – nyögtem ki mire még szorosabban ölelt.  Már az összes levegőt kipasszírozta belőlem és szemeim is kifolyni készültek. – G.O! 
- Igen?
- Nem kapok levegőt! – nyöszörögtem halkan.
- Ne haragudj! – engedett el majd kínosan mosolygott rám. Levegő után kapkodtam miközben fejemet ráztam jelezve neki, hogy semmi baj majd lassan összeszedtem magam és mosolyogva néztem fel rá. Kezemet nyújtottam felé, amivel jeleztem neki, hogy csináljuk meg a mi sajátos kézfogásunkat. Miután G.O-val lepacsiztam odamentünk  többiekhez.
- Örülök, hogy láthatlak titeket. – néztem végig rajtuk mosolyogva. 
- Mi is örülünk, hogy láthatunk. – jött oda hozzám Joon majd át karolta a vállamat.  Felszisszentem, ahogy karjai a bőrömhöz ért. A sebek még nem gyógyultak be. Rémülten kapta el a kezét majd ijedten fürkészte arcomat.
- Pár karcolás még nem gyógyult be. – mosolyogtam majd meg fogtam a kezét és át karoltattam vele a vállamat.
- Biztos jól vagy? – aggodalmaskodott.
- Teljesen jól vagyok! – nevettem el magamat majd finoman oldalba böktem.  – Igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, jól vagytok-e nem pedig, hogy én jól vagyok-e. – mondtam nevetve miközben Joon-ra néztem, hogy veszi-e a célzást. Szemeit megforgatta majd elmosolyodott, amiből levettem, hogy vette a célzást.
- Kezdünk most már helyre rázódni, de bár még vannak sebek, amik életünk végéig emlékeztetni fognak a történtekre. – magyarázta Thunder. – De ne aggódj, mi jól vagyunk! – jött oda hozzám majd kezét vállamra tette.
- Milyen sebek? – pislogtam rájuk lepetten.
- Karcolások. – vágta rá G.O.
- Szóval te, hogy vagy? – kérdezte Joon.
- Lelki sebek és testi sebeket leszámítva most már egész jól! – mosolyogtam rá.  – Amúgy Seungho hol van? – néztem körbe mikor feltűnt a hiánya.
- Akadt egy kis elintézni valója a bandával kapcsolatban, hiszen ő a leader neki kell intézkednie. – magyarázta Thunder. 
- Értem. – bólintottam majd beszélgetni kezdtünk. Elmeséltek  minden, ami velük történt és egyszerűen köpni,  nyelni  nem bírtam mikor megláttam a testükön éktelenkedő N és A kezdő betűket. Azt hiszem örökké bűntudatom lesz miatta bár sokat nem tehettem ellene, de még sem tettem meg mindent.  Azt hiszem, megértik, hogy a végére nagyon elgyengültem. Ahogy telt az idő kezdtünk túllépni ezt a témát és úgy tettünk, mint régen. Viccelődtünk és beszélgettünk. Úgy éreztem csak úgy rohan velünk az idő pedig alig fél órája vagyok itt.  Nagyon hiányoztak már. Éppen Mir készült végre hosszas idő után kibontakozni de Seungho félbe szakította.
- Hát te már itt vagy? – nézett rám lepetten miközben ledobta a földre a cuccait.
- 11 órát beszéltünk meg, de késtem egy kicsit. – néztem rá.
- Fiúk a mai próba elmarad! – jelentette ki Seungho.
- Miért? kérdezte Mir lepetten.
- Akadt még egy kis dolgom. – mondta majd mosolyogva rám pillantott.
- De hát most értél vissza. – értetlenkedett Mir.
- De dolgom van nem érted? Amúgy is a főnök elengedett, mindet szóval oda megyünk, ahova akarunk – magyarázta Seungho majd nagy léptekben indult meg felém. Kikerekedett szemekkel figyeltem majd mikor oda ért hozzám elejtett egy huncut mosolyt és megfogta a kezemet. 
- Ohh… Hát így már mindent értek. – hallottam Joon nevetését, de mire észbe kaptam már az ajtón kívül álltunk.
- Hova megyünk? – néztem lepetten Seungho-ra.
- Nincs, úti cél csak megyünk. – mosolygott rám majd felvette a sapkáját. Megfogta a kezemet majd lassan maga után kezdet húzni. Meglepetten pislogtam az összefonódó kezünkre. A mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.  Szívem hevesen vert és gyomromban mintha pillangók röpködtek volna. Talán eljön az pillanat, amire mindig is vártam mióta ismerem? Szeretném elmondani neki, hogy mennyire hálás vagyok neki. Ha ő nem lett volna, egész végig velem szerintem én már rég halott lennék. Békésen sétáltunk a körülöttünk rohanó tömeg között. Mindegy hova megyünk én a világ végére is követném.
- Szóval.. Miért jöttünk ide? – néztem körben, a hatalmas parkban ahol egy szökőkút terült el.
- Kicsit kikapcsolódni. – mosolygott rám majd a szökőkutat kezdte nézni. Elmosolyodtam majd én is nézni kezdtem.  Nem sokan merészkedtek a kútból kifröcskölődő víz alá, de még is voltak bátrak, akik boldogan rohangáltak a víz alatt. Seungho sunyi mosollyal rám nézett majd az a sunyi mosoly át ment gonoszba.
- Mire készülsz? – kérdeztem rémülten mire felkapott és rohanni kezdet velem a vízzuhatag alá. – Ez nagyon rossz vicc. – morogtam miközben még mindig tartott.
- Élvezd már egy kicsit! – mondta.
- Oké csak tegyél le! – mondtam komolyan.
- Dehogy teszlek le. – mondtam majd rohanni kezdet velem össze vissza a vízzuhatag alatt. Sikítoztam össze vissza miközben úgy kapaszkodtam a pólójába, hogy majdnem letéptem. Olyanok voltunk, mint két gyerek.  Abban a percben minden úgy tűnt mintha semmi sem történt volna egészen eddig. Úgy éreztem újra boldog vagyok, ha csak egy pillanatig is tart, majd de kiélvezem minden percét. Kis idő múlva letett és egyedül kezdett szaladni egy pillanatra megálltam és őt figyeltem. Azt hiszem ő is boldog, ha ő boldog én is az vagyok. Elmosolyodtam majd csatlakoztam hozzá. Órákon át képes lettem volna ott rohangálni vele. Érte bármit megtettem volna. Olyan szeretetet és vonzalmat érzetem iránta, mint az előtt senki iránt sem. Még Gikwang iránt sem éreztem ilyet. Viccesen is érzem magam miatta olyan mintha mind végig kihasználtam volna.
- Gyere! – fogta meg Seungho a kezemet és egy közeli padhoz vezetett. Leült én pedig leültem mellé. Mindketten levegő után kapkodtunk és minden honnan folyt rólunk a víz. Nevetésben törtem ki az elmúlt pár perc eseményein.
- Mi az? – nézett rám Seungho értetlenül.
- Sosem éreztem magam még ilyen jól! – nyögtem ki fulladozva. 
- Örülök, hogy örömet okozhattam neked. – mosolyodott el majd megfogta a combomon pihenő kezemet.  Kínosan mosolyogtam miközben arcom egyre jobban kezdett hasonlítani egy ráknak a színére. Felnevetett majd az ég felé nézett.  – Te vagy az én hősöm vagy is inkább a hősnőm. – nevetett fel.
- Miért is? – kérdeztem tőle értetlenül.
- Mosolyogsz, mindig mosolyogsz! –nézett rám. – Hiába éktelenkedik a testeden több seb, mint amit egy átlagos ember el tudna magán viselni. Tisztelendő az amin keresztül mentél és mind végig kitartottál. Nem sok ember képes ilyesmire! – simogatta meg az arcomat.
- Te voltál az, aki végig tartotta bennem a lelket! Mindig mondtad ne adjam fel! Csak is te voltál az, akiért képes voltam ezekre! Te voltál az egyetlen egy motivációm abban a szörnyű játékban! Én tartozom köszönettel neked! – öntöttem ki a szívem neki. Annyira jól esett neki mindent elmondani végre.
- Holnap..- kezdett bele mire én egy kicsit megijedtem. – Szeretném, ha eljönnél velem vacsorázni. – mosolygott rám azzal az aranyos mosolyával. Meglepett, amit mondott csak pislogni tudtam rá.
- Szóval…? – ennyit tudtam csak kinyögni.

-  Igen ez egy randi lesz. – mondta nevetve mire teljesen lefagytam. Azt hiszem a szívem most nagyon boldog. Elindultam a boldogság felé vezető úton? Lehet.. de ne igyunk  előre a medvebőrre, mert sosem tudhatjuk, mit hozz a sors...

2013. június 18., kedd

Blue Night 80.rész - Ilya Espresso

80.rész
Ilya Espresso




*Nicole szemszöge*
Korán reggel felkeltem és összeszedtem magam. Valakivel beszélnem kellett, hogy végre helyre rakjam a gondolataim. Egyre zűrösebb volt minden és valamire nagyon kíváncsi voltam.
Leültem az ágyamra majd miután hívni kezdtem a kívánt személyt a fülemhez emeltem a telefont.

- Szia. – szólt bele Thunder.
- A lényegre térek. – vágtam rá határozottan.
- Mi bajod? – lepődött meg.
- Kéne a nővéred száma. – mondtam majd elővettem egy papírt és tollat.
- Minek az neked?
- Nem kérdez, csináld! – emeltem fel a hangom.
Pár perces csönd lett majd diktálni kezdte Dara számát.
- Kösz. – mondtam majd kinyomtam a telefont.
Idegességembe a számat harapdáltam majd összegyűrtem a kis papírt, beletettem a táskámba és indultam.
- Te meg? – kérdezte Junhyung mikor keresztülmentem a nappalin.
- Dolgom van.
- Légy óvatos. – mondta mire megtorpantam.
- Fölösleges. Úgysem tudom elkerülni a bajt. – mondtam majd kimentem.
Elindultam a kedvenc kávézom felé közben kihalásztam a táskámból a telefont és a kis papírt. Beírtam a számot a telefonba majd türelmetlenül vártam, hogy beleszóljanak.
- Igen? – hallottam meg Dara hangját.
- Nicole vagyok. Tudnánk találkozni?
Kis csend következett. Szinte láttam magam előtt Dara félig lepett félig ijedt arcát. Kicsit sajnáltam is…
- Hol?

- Fél óra múlva az Ilya Espresso-ban.
- Rendben. – amint válaszolt kinyomtam a telefont. 
Kellemetlenül éreztem magam főleg, így hogy tudtam, nem igazán szimpatizál velem. Végül is jogosan…

A kávézóban leültem a kedvenc asztalomhoz majd miután rendeltem hátradőltem a székben és próbáltam összeszedni a gondolatimat. Pár perc után kihozták a kávém, amibe közbe belekortyoltam, de akkor valahogy nem esett jól. Aztán bő félóra múlva lehuppant az előttem lévő székre Dara, egy napszemüvegben és sapkában.
- Itt vagyok. – mondta türelmetlenül.
- Sajnálom, hogy iderángattalak, de valamit meg kell kérdeznem. – mondtam majd előre dőltem, kezeimet pedig felettem az asztalra.
- Mennyit tudsz? – néztem rá gyanakvóan.
- Miről? – próbált lepettséget színlelni.
- Láttalak. – jelentettem ki.
- Hol?
- Aznap este. A tisztásnál. Ott rejtőztél. Hogy kerültél oda?
- Én…
- Mi részed volt az egészbe? Mivel fenyegetett meg?
- Figyelj! – szakított félbe. Kezei remegni kezdtek majd vett egy nagy levegőt és ő is előrébb hajolt.
- Már akkor valami gyanús volt, amikor kitettelek téged annál a régi háznál. GD is furcsán viselkedett alig lehetett látni. Így aznap utána mentem és így lyukadtam ki ott. Fogalmam sincs mi történt, sőt állítom, hogy te többet tudsz, mint én.
- És mit akarsz tenni, most hogy láttad mit művelt? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- GD engem nem bánt. – mondta nyugodtan.
- Ne legyél ebben olyan biztos. – röhögtem el magam gúnyosan.
- Mindent láttam, ami aznap történt és nem hagyom annyiban, hogy valaki így bánjon az öcsémmel.
- Tehát ha az öcséd nem lett volna, benne nem is érdekelne az egész. – néztem rá megvetően.
- Ez nem igaz.
- Folytasd.
- Számomra az öcsém biztonsága mindennél fontosabb.
Ölbe tettem a kezem majd hátradőltem. Valamiért nagyon idegesített, amikor az öccséről beszélt. Magam sem tudtam miért, de valamiért rosszul és zavartan éreztem magam ahányszor szóba hozta.
- Megmondom GD-nek, hogy adja fel magát.
- Mi van?! – csattantam fel. – Nem fogja megtenni. – ráztam a fejem.
- Nekem az bőven elég, ha csak annyit árul el, hogy emberrablást követett el a többi nem érdekel. Ennyivel beérem. De ha nem teszi, én megyek a rendőrségre, de akkor mindenről kitálalok. Ésszerűbb lenne, ha feladná magát nem? – mosolyodott el.
- Nem fogja meg tenni. Én a helyedbe nem keverednék bele a dologba ezért hívtalak ide, hogy ezt is elmondjam. Maradj ki ebből és ne csinálj semmi hülyeséget. GD nem ismer határt. Ha megfenyegeted, megöl, és nem fogja érdekelni, hogy ki vagy.
- Elég rég óta ismerem ahhoz, hogy tudjam ez nem így van. – áradt belőle a magabiztosság. Sóhajtottam egyet majd felálltam a székről.
- Csinálj, amit akarsz, de csak okosan. – néztem le rá komoly arckifejezéssel. – Tudom, hogy nem vagyunk valami jóba, de ha valami van, hívj fel. Már tudod a számom. – elvettem az asztalról a telefonom majd beletettem a táskámba. – Akkor, szia. – köszöntem el majd elfordultam. Alig tettem pár lépést utánam szólt.
- Semmi bajom nincs veled. Rendes ember vagy. – visszafordultam és láttam ahogy rám mosolyog. – Csak veszélyes vagy néhány emberre nézve.
- Miért célozgatsz? Mondd meg egyenesen, amit akarsz.
- Nem lehet. – hajtotta le a fejét mosolyogva.
- Miért?
- Majd mindent megtudsz időben a megfelelő személytől. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy várom már azt a napot.
Egyre jobban összezavart a mondandójával. Mit tud, amit én nem?
- Viszlát. – mondtam majd kisétáltam az utcára. 
- Huh… - sóhajtottam. – Mi ez az egész? – néztem fel az égre majd kivettem a telefonom a táskámból. Kikerestem Tiffany nevét és már hívtam is.

- Mi az? – szólt bele fáradtan.
- A többiek elmentek már?
- Mit tudom én. – mondta nyafogva, mint aki alig él.
- Beteg vagy?
- Nem csak most keltem fel.
- Ugyanaz.
- Hagyj aludni.
- Jó-jó. – mondtam majd kinyomtam.
Visszatettem a telefonom a táskámba majd indulni akartam, amikor hirtelen valaki lefogott, befogta a szám és neki lökött a falnak.
Pár másodperccel később Dara jött ki a kávézóból és elindult az ellenkező irányba.

- Huh… majdnem. – engedett el Thunder meg megkönnyebbülve sóhajtozott.
- Mi a halált keresel itt?! – förmedtem rá.
- Lényegtelen. – intett le. – Akarsz inni valamit? – mutatott a kávézóra.
- Most jöttem ki. – válaszoltam unottan.
- És? Gyere. – mondta majd megfogta a kezem és visszarángatott.
- Mi bajod? – kérdeztem miközben húzott maga után.
- Túl sokat kérdezel. – mosolygott majd leültetett az egyik asztalhoz, ő pedig velem szembe ült le. Intett a pincérnek, mire az odasietett, Mind eközben én csak unottan támasztottam a fejem az asztalon és idegesen a körmeimet kopogtattam.
- Mi hozhatok?
- Egy tejes kávét kérek. Te mit kérsz? – nézett rám mire én dühös pillantásokat vetettem rá. Már szinte morogtam is.
- Neki is egy olyat. – nézett a pincérre vidáman.
- Mit akarsz? – emeltem fel a fejem kíváncsian.
- Ezt meg, hogy érted? – lepődött meg. – Csak próbálom elfeledtetni veled, hogy min mentél…. mentünk keresztül. 
Meglepett, hogy milyen könnyedén kezelte a dolgokat és, hogy pont neki jutott ez eszébe és nem mondjuk Yoseob-nak.
Ahogy Yoseob az eszembe jutott lehajtottam a fejem és gondolatok ezrei csak úgy suhantak át a fejemen. Éreztem a közelgő vihart, ami felénk tartott és féltem, hogy elválaszt majd minket.

- Nicole? – integetett előttem mire felkaptam a fejem és pislogni kezdtem.
- M-mi az? – dadogtam.
- A kávé. – mutatott az asztalon lévő kávéra.
- Oh. – lepődtem meg majd inni kezdtem.
Rossz előérzetem van…

- Thunder…
- Mi az? – komolyodott el.
Letettem a kávét az asztalra majd hátradőltem és az ablakon kezdtem kifele nézni.
* Mit éreznél, ha az, akit a legjobban szeretsz majdnem megölt volna?* fogalmazódott meg bennem a kérdés.
- Elviszel a stúdióba? Nincs kedvem gyalogolni… - füllentettem egy halvány mosollyal.
- Persze. De előbb idd meg. – mutatott a kávéra.


Mikor kiszálltam a stúdió előtt az autóból leállította az autót és ő is kiszállt. Meglepődve fordultam vissza ő meg odalépett mellém.
- Itt van már valaki? – kérdezte zsebre vágott kézzel.
- Nem tudom. De majd biztos lesz. – mosolyodtam el.
- Hozzánk is jöhetsz ám. – bökött meg kissé a könyökével.
- Hé. – mosolyodtam el én is. – Minek?
- Ez maradjon titok. – emelte ujját a szája elé.
- Eléggé titokzatos vagy mostanában. – komolyodtam el.
- Te meg bizalmatlan. – komolyodott el ő is.
- Én… - akartam mentegetőzni.
- Felejtsd el. – mosolyodott el újra. – Megyek is nem zavarlak.
- Sosem zavarsz. – mosolyogtam majd megforgattam a szemeim. A stúdióra néztem, amikor éreztem, hogy megfogja a kezem. Lepetten kaptam felé a tekintetem mire ő felemelte a kezem és egy gyengéd csókot lehelt rá.
- Zavarba hozol. – fordítottam el a fejem, mert tudtam olyan vörös vagyok, mint egy rák.
- Akkor majd várlak. – engedte el a kezem majd rám mosolygott és visszaült az autóba.
A szívem idegesen kalapált a helyén. Összezavarodtam és nagyon zavarba jöttem.

- Térj észhez! – kiáltottam el magam majd megráztam a fejem. 
Idegesen, remegő kézzel trappoltam végig a stúdióba majd megtorpantam a táncterem előtt mikor megcsapta a fülem egy ismerős dal.

2013. június 14., péntek

Blue Night 79.rész - "A baj lépten-nyomon követ engem..."

79.rész
"A baj lépten-nyomon követ engem..."





*Abby szemszöge*
Miután eljöttem Seungho-tól nem hazafele vettem az irányt. Eli házánál tébláboltam, de még nem volt merszem bekopogni hozzá. Próbáltam össze szedni a kósza gondolatokat a fejemben amiket Eli számára tartogattam. Annyi mindent akartam neki mondani legfőképpen meg szerettem volna, neki köszöni, hogy megmentett. Ha bár hamar rám találtak, de még is az életét kockáztatta miattam. Hosszas ácsorgás után végre rá vettem magam és elindultam a háza felé. Az ajtóhoz érve kezemet kopogásra emeltem, de még mielőtt kezem a keményfához ért volna pár centire megállt.
- Még is mitől félek? – kérdeztem magamtól majd bekopogtam. Idegesen nézelődtem össze-vissza miközben arra vártam, hogy végre kinyíljon az ajtó.
- Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte lepetten miután meglátta ki áll a csukott ajtó mögött.
- Beszélnünk kell! - mondtam komolyan.
- Gyere be. – invitált be. Beljebb léptem majd megvártam még becsukja az ajtót és elindul a nappali felé én pedig követtem. – Ülj le! – mutatott a kanapéra. – Kérsz valamit inni? – mutatott a konyha felé. Fejemet ráztam válaszképpen. Leült velem szembe a fotelba majd kíváncsi tekintettel méregetett. – Szóval?
- Azért jöttem, hogy megtudj….
- Bele se kezdj! – szakított félbe mire lepetten pislogtam rá. – Tudom, mit akarsz! – nézett rám komolyan.
- Na, akkor evvel az erővel bele is kezdhetnél!
- Nem mondhatok semmit!  - rázta a fejét.
- Miért is? – ráncoltam össze a homlokom.
- A te biztonságod értekében nem mondhatok semmit! – jelentette ki.
- Meg tudom magam védeni, hiszen itt vagyok! – mondtam komolyan miközben szemeimbe néztem.
- Mi van akkor, ha ez másképp történik? – hajolt előre miközben két kezét térdére támasztotta és maga előtt összefonta újait úgy nézett fel rám.
- Egyetlen egy szó! – mutattam fel a mutató ujjamat  – Halál! – mondtam majd egy mosoly jelnet meg az arcomon. – Egy szó, mint száz, ha valaki meghalt volna azután megállt volna az idő? GD ennél sokkal okosabb. Nem az volt a célja, hogy minket megöljön inkább valamiféle bosszú!
- Honnan veszed, hogy ez történt?
- Ez igen egyszerű. - mosolyodtam el. -  Ha meg akart volna ölni miket, akkor megtette volna, nem gondolod?
 - Szerintem te sok akció filmet nézel! – mondta egyhangúan miközben elejtett egy fintort.
- Nem nézek Tv-t. – forgattam meg a szemeimet. – Szóval mit tedd veled, hogy nem mondhatsz semmit? – komolyodtam el. Valami nagyon gyanús volt nekem és azt hiszem a kérdésemmel rátapintottam a lényegre. Teste megfeszült, de végig próbált rezzenés mentes arccal ülni.
- Nem tett velem semmit!
- Én meg a dalai Láma vagyok! – csaptam a combomra idegesen. – Ne szórakozz már velem Eli! – álltam fel dühösen.
- Tudod mi legfontosabb számomra? – nézett rám majd egy halvány mosoly hagyta el a száját. – Gondolom, nem igazán tudod. Egy valamit azért elmondok! 
- Én, hallgatlak. - ültem vissza majd hátra dőltem és türelmesen vártam a válaszát.
- Biztonságban akartalak tudni!
- Ennyi? – néztem rá lepetten.
-  Mi mást vártál? – kérdezte nevetve miközben egy kicsit előre dőlt.
- Tudod! Azt hittem bízhatok benned! - mondtam csalódottan.
- Ugyan olyan vagyok, mint régen azt, akit legelőször láttál!
- Az a szemtelen kis fiú? – nevettem el magam. -  Aki nem tudta, hogyan kell egy lány szívével bánni? –ráztam a fejemet mosolyogva.
- Nem a szívdöglesztő macsó, aki szereti, ha egy lány oda van érte! – mosolyodott el gonoszul.
- Az a macsó sosem létezett te mindig is egy jó lelkű srác voltál.
- Voltál?
- Igen csak voltál. – mosolyogtam rá.
- Csalódtál igaz? – nézett rám egy pillanatra majd gyorsan más felé nézett csak, hogy egy pillanatra se találkozzon a tekintetünk.
- Csalódtam-e? – nevettem fel. – Elvesztettem egy jó barátot. – váltottam komoly hang stílusra.
- El kell fogadnod, hogy mindezt azért teszem, hogy téged meg védjelek! – nézett a szemembe.
- És ezért eldobod a barátaidat? – néztem rá lepetten, de egyszerűen nem tudtam visszafojtani a mosolygást. Viccesnek találtam, de még sem volt az, de egyszerűen nem tudtam már, hogy leplezzem a csalódottságomat.
- Ha ez kell hozzá! - vont vállat majd felállt és az ablakhoz sétált.

- Örülök, hogy ezt tisztáztuk. – motyogtam majd felálltam és meg fogtam a táskámat. – Viszlát! – intettem neki bár teljesen feleslegesen, mert háttal állt nekem. Ki sétáltam a házból és könnyes szemekkel indultam haza. Szóval… csak meg akar védeni? De még is mitől? Nevetségesen viselkedik. Elvesztettem egy barátot. Igazat megvallva nem indult jól a kapcsolatunk, de mikor kiderült számomra, hogy ő valójában egy rendes srác abban a pillanatban gondolkodás nélkül zártam a szívembe. Igazán hálás leszek neki mindenért, amit tett értem, de fáj, hogy még is ezért kell egy barátságot megszakítani csak azért, hogy megvédjen. Felesleges a baj lépten-nyomon követ engem és mindenki mást is…

2013. június 9., vasárnap

Blue Night 78.rész - Szenvedés

78.rész
Szenvedés




*Nicole szemszöge*
Abby elindult Seungho szobája felé én meg ott maradtam Mir-rel egyedül. Nagyot sóhajtottam.
- Amúgy jól vagy? – néztem rá.
- Még élek. Ez is valami… - mondta kedvtelenül. Elég megviseltnek tűnt…
- Értem. Szerintem én megyek is. – álltam fel a kanapéról.
- Máris? – pattant fel sietősen Mir és elém állt.
- Igen, most, hogy láttam, hogy ti is rendben vagytok nincs több keresni valóm itt.
- De… de a többiekhez nem akarsz benézni?
- Minek? És mégis kihez? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- Na jó mindegy menj csak. – vigyorgott kínosan.
- Na, ha most már felkúrtad az agyam nyögd ki, hogy mit akarsz. – forgattam meg a szemeim.
- Beszélned kéne vele…. – mondta szégyenlősen.
- Kivel? – lepődtem meg.
- Hát izé… - hajtotta le a fejét.
- Mir, nem érek rá. – kezdtem ideges lenni.
- De, nem …. – kezdte el de egy sóhajtással fejezte be.
- Jól van, Mir én megyek. – fordultam az ajtó felé, és épp hogy a kezem a kilincshez ért valaki a nevemen szólított.
- Máris mész? – kérdezte Thunder.
- Igen. – fordultam felé semmit mondó arccal.
- Ugyan már, hova sietsz? – mosolyodott el.
- Én-

- Maradj még! – lépett oda hozzám majd megragadta a kezem és a nappali felé kezdett húzni.

Felsóhajtottam majd leültem a kanapéra. Egy darabig csak ültünk egymás mellett majd úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Megfogta a pólója ujját lassan felhúztam, míg meg nem láttam a kötést a karján.
- Ne aggodalmaskodj annyit. – mosolygott majd visszahajtotta a pólója ujját a sebre.
- Könnyű azt mondani. Főleg, ha az én hibámból történt.
- Nem úgy emlékszem, hogy te húztad volna meg a ravaszt.
Ott és akkor lehet, hogy nem én voltam. De ami utána történt egy életen át végig kísért…

- Nem az a lényeg. – dőltem hátra a kanapén.
Pár másodperc alatt tönkre tettem mindent, amikor Mir-t választottam. Egyáltalán mi ütött belém?! Hogy gondolhattam ilyen hülyeségre? 
Az a jelenet, sok álmatlan éjszakát fog okozni még nekem…
- Mi történt?  - hajolt elém Thunder.
Olyan vörös lettem, mint egy rák. 
- M-mire gondolsz? – dadogtam.
Már nem is emlékszem arra, hogy mikor jöttem utoljára zavarba. Az életem romantikusból már rég átment horrorisztikusba.

- Miután elvittek. Mi történt? – nézett rám kíváncsian.
Kezem a mellkasra tettem majd óvatosan hátrébb toltam, hogy előre dőljek.
- Miért nem kérdezed meg Mir-től? – fordultam felé.
- Nem hiszem, hogy tőle kéne hallanom.
- Milyen kíváncsi lettél. – röhögtem el magam.
- Elraboltak és olyan feladatokra kényszerítettek, mint a vérivás, valaki be drogozása, a barátid életért kellett küzdened és ki tudja hányszor bántottak.
- Mennem kell. – álltam fel, de elkaptam a kezem és elém állt.
- Nicole, tudni akarom miért történt mind ez. – mondta komolyan aggódó szemekkel.
- Ha tudnám, elmondanám. – válaszoltam majd kirántottam a kezem az övéből.
- Addig is, ha lehet, kerüljetek el. Te is Mir is és mindenki, ha nem akartok még egyszer ilyesmibe keveredni.
- Még is miről beszélsz?
- Nincs más, mint mondhatnék. – mondtam majd kisétáltam az ajtón.
Könnyeimet törölgetve siettem haza. Darának igaza volt. Csak bajt hozok rájuk. 

Mikor beléptem a háza bevágtam magam után az ajtót és neki dőltem. Mélyeket lélegeztem és próbáltam minél előbb túllépni a dolgokon.

- Hol voltál? – állt elém zsebre vágott kézzel Yoseob.
Egy világ dőlt össze bennem ahányszor olyan megvetően nézett rám. Mikor a tisztáson ránéztem akkor is így nézett vissza rám. Nem akartam, hogy az a Yoseob aki miatt olyan sokat szenvedtem visszatérjen, de elrontottam mindent.
- Elkísértem Abby-t. – válaszoltam félve, de próbáltam határozott lenni.
- Hova?
- Hát… Seungho-hoz. – gondolkodtam el majd lehajtottam a fejem.
- Beszéltél Mir-rel?
Szíven szúr a hideg hangja.
- Igen. – mondtam szomorúan.
- Csak beszéltetek? – kérdezte meg pár perc után mire felháborodva kaptam fel a fejem.
- Még szép! Mégis mit fantáziálsz?! – förmedtem rá.
- Ne mondd azt, hogy nem jogosan teszem. – emelte fel kissé a hangját.
- Mégis, hogy feltételezhetsz ilyet?!
- Akkor mondd meg, miért nem rá szegezted a pisztolyt, ha engem jobban szeretsz?! – kiabált.
- Mert összezavarodtam! Ne vádolj ilyesmivel, az nem jelent semmit!
- Hogy vagy képes még most is a képembe hazudni?!
- Ne kiabálj velem!

Hirtelen felemelte a kezét mire becsuktam a szemem és megdermedtem. Pár másodperc után félve kinyitottam és láttam, ahogy mérgesen néz, keze pedig megállt a levegőben. 

Könnyek gyűltek a szemembe és remegni kezdtem. Végül mérgesen sóhajtott egyet majd felment az emeletre. 
Sírva, kezemet a szám elé téve csúsztam le a földre és hagytam, hogy újra úrrá legyen rajtam a kétségbeesés. 
Magamat sajnáltattam azzal, hogy sosem tudtam túltenni magam azon, hogy Yoseob megakart ütni, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy ő is ugyanígy szenved, csak én majdnem megöltem őt.
Mindent elvesztettem, és többé már nincs erőm hozzá, hogy visszaszerezzem. Elfáradtam. 

2013. június 4., kedd

Blue Night 77.rész - Újra

77.rész
Újra 




*Abby szemszöge.*
Arra ébredtem, hogy iszonyatosan hasogat a fejem. Párnát a fejemre húztam és nyöszörögni kezdtem. Aztán bevillant valami. Szemeim kipattantak és hirtelen felültem.  Mellkasomat kezdtem vizsgálni. A golyó helyét kerestem. Semmi csak a hegek látszottak és az apró, de még be nem gyógyult sebek.
- Tuti álmodtam! – motyogtam magamban.  Éreztem a lövést.  Éreztem a fájdalmat, de még is itt vagyok. – Még is mi a franc történt ott? – pislogtam magam elé értetlenül.  Lassan körbe néztem és minden nyugodtság járt át, de a félelem még mindig bennem van.  Szemem lassan az éjjeli szekrényemre tévedt meg pillantottam rajta a telefonomat reflexszerűen nyúltam érte majd megnéztem, hogy minden úgy van, ahogy hagytam. Semmi nem hiányzott.
- Nicole és a többiek! – pattantam ki az agyból. Telefonommal a kezembe rohantam a többiek szobája felé. Mindenki aludt. Nicole szobáját hagytam utoljára még mielőtt hozzá értem volna el indultam le a konyhába és nappaliba körül nézni. Egy árva lélek sem volt lent. Felsóhajtottam majd a telefonomat kezdtem nyomkodni kikeresve  Seungho számát.  Fülemhez emeltem a telefont és vártam, hogy végre felvegye majd megszólalt egy hang jelezve, hogy a hívott szám nem elérhető. Kinyomtam a telefont majd felrohantam egyesen Nicole szobája felé vettem az irányt.
- Nicole! – téptem fel a szobája ajtaját. Ijedtében fel ült és az összes haja az arcába hullott. Nagyon ijesztő volt. – Samara? – kérdeztem ijedten. Ijesztően hasonlított rá.
- Mi? – nyöszörögte. – Auu a fejem!! – nyúlt a fejéhez.
- Nem csak neked fájt vagy is fáj. – javítottam ki magam majd halványan rá mosolyogtam.
- Hol vagyok? –kérdezte értetlenül miközben kitúrta a haját az arcából.
- Itthon drága szívem. –mosolyogtam rá. – Hogy vagy?
- Fáj a fejem. Testi és lelki sebeimről ne is beszéljünk egy roncs lettem, de amúgy remekül! – röhögte el magát. – De úgy látom, te se panaszkodhatsz sérülések terén. – mért végig miközben aggódó pillantásokat vetett rám.
- Hát nem, de jól vagyok! –intettem le. Elővettem a telefonomat és kikerestem újra Seungho számát és tárcsáztam. Időközben Nicole is összeszedte magát és kimászott az ágyból én pedig idegesen doboltam a lábammal, mert a szám újra nem volt elérhető. Kétszeri próbálkozás után feladtam.
- Miért nem veszi fel? - ültem le Nicole ágyára.
- Nincsenek kamerák! – jött ki a fürdő szobából.
- Honnan tudod hol voltak? – pislogtam rá lepetten.
- Csak megérzés. – vont vállat.
- Seungho nem veszi fel a telefont! – motyogtam idegesen miközben a telefon képernyőjét néztem hátha megjelenik rajta a neve.
- A többiek?
- Mindenki alszik még. – sóhajtottam fel.
- Akkor el kéne mennünk, hogy megnézzük jól vannak-e. Nem? – fordult felém. Helyeslően belógattam.  – Akkor 5 perc múlva lent találkozunk!
- Rendben. – mosolyogtam rá majd felálltam és elindultam az ajtó felé.
- Amúgy...- kezdett bele mire megtorpantam és felé fordultam.  – Mikor bejöttél az, mi volt az hogy Samara? 
- ŐŐ..izéé..csak ijesztően hasonlítottál rá.. –hadartam el majd ki rohantam szobából egyenesen az én szobámba. Összeszedtem magam felöltöztem majd indultam le a konyhába ahol már Nicole várt. Elindultunk az MBLAQ háza felé. Egész úton szótlanul sétáltunk egymás mellet mind a ketten el voltunk merülve a gondolataikban.  Biztos voltam benne, hogy az eseményeken kattog annyira bár én sem tudtam kiverni a fejemből egy pillanatra sem.  Még mindig nagyon féltem. Lassan oda értünk az MBLAQ házához. Nicole rám nézett majd szemével jelezte, hogy én kopogjak. Ahogy kérte bekopogtam majd torkom összeszorult az idegességtől.  Szívem hevesen kezdett verni majd kiugrott a helyéről, annyira ideges voltam. Nicole-al egymásra néztük majd hallottuk az ajtó zárának kattanását, és mind a ketten az ajtóra néztünk. Mikor kinyílt az ajtó megkönnyebbülve sóhajtottunk fel mindketten mikor megláttuk az ajtóban Mir komás fejét.
- Bemehetünk? – kérdezte Nicole.  Mir a nappali felé mutatott. Beléptem majd a kanapénál meg is álltam. Mir komásan ült le a kanapéra miközben nagyokat ásítozott.
- Fáj a fejem. – motyogta miközben fejét simogatta. 
- A szer hatása lehet, ami beadhattak nekünk. – vágta rá azonnal Nicole.
- Seungho szobája? – néztem Mir-re.
- Fent az emeleten, a folyosó végén balkéz felőli ajtó. – magyarázta. Nicole-ra néztem, aki halvány mosollyal az arcán biccentett az emelet felé, hogy menjek nyugodtan. Visszamosolyogtam majd elindultam a Mir által megadott koordináták szerint Seungho szobája felé.  Seungho szobájához érve megálltam és mély levegőt vettem majd kezemet a kilincsre helyeztem. Megtorpantam egy pillanatra majd lassan benyitottam. Lélegzet visszafojtva léptem be és csuktam be magam után az ajtót. Lassan kifújtam a benntartott levegőt és a békésen alvó Seungho-hoz sétáltam. Leültem az ágya mellé és arcát néztem. Békésen aludt. Arcomra akaratlanul is mosoly húzódott
- Mennyi mindent át éltünk együtt! mondtam alig hallhatóan mosollyal az arcomon.
- Remélem, most már minden jobbra fordul. túrtam finoman a hajába mire egy kicsit meg mozdult. Ijedtem a földre feküdtem mire egyre jobban mocorogni kezdett. Felnéztem és az ajtó felé volt fordulva.
- Hiába bujkálsz úgy is tudom, hogy itt vagy! – morogta rekedtes hangon.  – Abby. – suttogta a nevemet érződött a hangján, hogy mosolyog.
- B-bocsánat, hogy így rád törtem. – dadogtam idegesen miközben felnyomtam magam a földről.  – Már megyek is csak látni akartam, hogy jól vagy-e. – mosolyogtam kínosan. El akartam indulni az ajtó felé, de megragadta a kezemet és magára rántott. Rajta feküdtem miközben meglepetten pislogtam rá miközben az ő arcára huncut mosoly húzódott. Agyam hirtelen teljesen leblokkolt majd mikor észbe kaptam és legurultam róla majd a földön kötöttem ki. Fájdalmasan felnyögtem.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten. – Gyere, ülj fel az ágyra!
- Jól…Jó nekem itt is! – jelentettem ki.
- Ne hülyéskedj már! – röhögte el magát Seungho.
- Mondom jó nekem itt is! – emeltem fel a hangom.
- Jól van értettem. – Nevetett újra majd visszafeküdt. Elmosolyodtam és a hátamra feküdtem. Pár perc után felültem, mert már nem bírtam feküdni.
- Szerintem megyek! Megbizonyosodtam róla, hogy jól vagy így már megnyugodtam! Hagylak pihenni, gondolom neked is fáj a fejed. – magyaráztam majd elindultam azt ajtó felé.
- Miért menekülsz? – kérdezte komolyan. Megtorpantam azt ajtó előtt.
- Nem menekülök! – vágtam rá azonnal.
- Szabadok vagyunk, de még is úgy csinálsz, mintha minden lépésedet figyelnék!
- De…- akadt el a szavam, hiszen nem tudtam semmit sem mondani. – Igazad van! – hajtottam le fejem. Éreztem, ahogy megfogja a kezem és karjaiba zár. – Még mindig nagyon félek! Mi lett volna, ha azok a golyók igaziak lettek volna?

- Lehetőleg ezt soha nem fogjuk meg tudni. – mondta komolyan. – Remélem, most már úgy élhetem az életemet, ahogy szeretném, akivel a legjobban szeretném és teljes nyugalomban! – jelentette ki . Elmosolyodtam és még szorosabban öleltem magamhoz. Egy dolgot nem mondtam ki, amit érzek ott belül. Hevesen verő szívem elárulja érzéseimet.   Egyetlen egy szó, amit egyszer már a fülébe suttogtam. Vajon emlékszik még rá? Szeretlek, suttognám neki, de nincs hozzá bátorságom újra meg tenni.