2013. május 30., csütörtök

Blue Night 76.rész - Holtestek a porban

76.rész
Holtestek a porban






*Nicole szemszöge*
A szívem hevesen kalapálni kezdett. Ijesztő csönd lett, amitől egyre hangosabban hallottam szívem keserves kiáltását. Fájt minden lélegzetvétel. A kezem remegni kezdett, majd a pisztoly kiesett a kezemből. Könnyek gyűltek a szemeimbe majd a kezem a számhoz emeltem, visszafojtva zokogásom. 
Yoseob-ra néztem, aki kiábrándulva nézett vissza rám. Életem hatalmas hibáját követtem el, de akkor még nem tudtam mindenről. Nem tudtam mit mondhatnék. Elcsesztem. 
Yoseob már halott lenne, ha a tár nem lett volna üres. Ilyen könnyen képes lettem volna lelőni azt, akit annyira szeretek? Mi történt velem? Ez nem én vagyok…
Az ajtó zárja kattant mire összerezzentem.

- Most megleptél. – hallottam GD önelégült hangját. 
Felé fordultam könnyes szemekkel és rémülten mégis bosszúsan néztem rá.

- Őszintén nem gondoltam volna, hogy pont Yoseob az, akit képes lennél hidegvérrel lelőni. Gratulálok. – tapsolt mosolyogva.
- Kezd elegem lenni a gyerekes vicceidből… - motyogtam.
- Vicc? - kérdezett vissza.
- Hogy tehetted ezt velem?! – kiabáltam.
- Hé! – kiáltott fel mire megijedtem. – Te húztad meg a ravaszt nem én! – mondta felháborodva. – Inkább örülj, hogy a tár üres volt!
- Rohadj meg! – mondtam dühösen.
Yoseob elment mellettem majd kisétált az ajtón. Ijedten néztem végig, ahogy távozik, majd ahogy eltűnt a szemem elől kirohantam a szobából.
- Yoseob! – kiáltottam utána, de ő csak ment a hosszú sötét folyóson.
Utána akartam menni, de GD megragadta a karom és visszarántott.
- Jöhet a következő állomás. – mondta majd egy férfi bement a szobába, egy másik pedig Yoseob után ment, én meg vergődtem GD kezei közt, hogy Yoseob után mehessek. Sírtam és teljesen kétségbe voltam esve. Nem bírtam magammal, minden erőmmel menni akartam. Aztán fájdalmas szúrást éreztem a bal vállamon. Odanéztem és láttam, ahogy GD beleszúrt a vállamba egy injekciós tűt majd lassan kiveszi. A világ forogni kezdett velem majd lassan homályosodni kezdett, míg végül teljesen eltűnt.


Mikor lassan ébredezni kezdtem a fejem nagyon fájt. Óvatosan kinyitottam a szemem és pislogni kezdtem. Este volt, én pedig egy tisztás közepén feküdtem, amit egy hatalmas erdő vett körbe. Lassan felültem a földön majd magam mögé néztem. Egy hatalmas tűz volt mögöttem a tisztás közepén. A tisztás szélén férfiak álltak puskával a kezükben. Egyből leszűrtem, hogy a tisztásról nem lehet elmenekülni, vagy ha még is megpróbálom lelőnek. Jobbra fordítottam a fejem és megláttam a földön feküdni Tiffany-t. Azonnal felpattantam majd odarohantam hozzá. Térdre rogytam és rázogatni kezdtem miközben szólítgattam. Lassan kinyitotta a szemét mire megkönnyebbülve sóhajtottam egyet.
- Hol vagyunk? – kérdezte kábán majd ő is lassan felült.
- Fogalmam sincs. – néztem körbe és megláttam Junhyung-ot is a földön. Felálltam majd körbe néztem. Abby, Hyunseung, Joon… Mindenki ott volt. Hirtelen megörültem, hogy láthatom őket, de hamar pánikba estem. Mi készülődik itt, hogy mindenkit idehoztak?
Megláttam a nagy forgolódásba Yoseob-ot ahogy lassan felül majd a hajába túrt és felnéz. Elindultam felé, de mikor hidegen rám nézett megtorpantam. A lábaim földbe gyökereztek. Néhány másodpercig néztük egymást, aztán elfordította a fejét mire könnyek szöktek a szemembe. 
*Nem akarlak szenvedni látni.* hasított a fejembe ez a mondat amit neki mondtam. *Tele vagy sebekkel és már nem bírod sokáig* Igazam volt…
*Én bebizonyítom az ellenkezőjét.* hallottam Yoseob szavait. Hazudtál…
- Látod, én jobban ismerlek téged, mint te saját magad... – motyogtam magamnak miközben nem tudtam róla levenni a tekintetem. 
- Nicole? – hallottam egy ismerős hangot, ami kizökkentett a gondolataimból. A hang felé fordultam és láttam Thunder-t, ahogy lassan feláll, majd a karjához kap. Odasiettem hozzá majd megöleltem.

- Sajnálom. – néztem a karjára majd lassan elengedtem.
Ő csak rám mosolygott. Úristen, de hiányzott már az a mosoly.

- Jól vagy? – mért végig.
- Persze. – vágtam rá. – De ez rólad ne mondható el…
- Csak karcolás ne törődj vele. – intett le.
Megfordultam és a többiekre néztem. Mindenki felébredt. Már megkönnyebbültem sóhajtottam volna, amikor kiáltást hallottam. A hang felé kaptam a tekintetem. Az erdőből jött. Néhány másodperccel később egy férfi rohant be a tisztásra rémülten. Olyan volt, mint aki épp az életéért menekül.
- Hé! – indultam meg felé aztán egy durranást hallottam mire ő is meg én is megtorpantunk. Megint remegni kezdtem. A férfi üres tekintettel rám meredt majd a földre rogyott, mint egy darab rongy. Émelyegni kezdtem. Már megint a sok hulla. Nem bírom…
- Nyugi. – tette valaki a kezét a vállamra mitől kirázott a hideg és könnyekbe törtem ki. – Hé, csak én vagyok az… - mondta mire megfordultam. Megkönnyebbülten elmosolyodtam majd újra a hulla felé fordultam de Mir megragadta a vállam és visszafordított.
- Ne nézd. – mondta majd megfogta a kezem és a tűz felé vezetett, messze a holtesttől.
- Sziasztok! – hallottam GD hangját. Mindenki ránézett, ahogy besétált a tisztásra egy szatyorral a kezében. – Rég láttalak titeket így együtt. – mosolygott.
- Mire készül? – motyogtam magamban miközben szúrós szemekkel figyeltem minden lépését.
- Mi ez az egész? – kérdezte Abby hangosan.
- Mindent a maga idejében. – válaszolt GD.
- Egyáltalán hol vagyunk? – szólalt meg Seungho is.
- És mi ez a nagy tűz? – folytatta Abby.
- Ki volt ez a férfi? – kérdezte Doojoon.
- És miért lőtték le? – kérdezett újra Abby.

GD felemelte a kezét mire az egyik puska nagy durranással elsült. Csönd lett. Ledobta a földre a szatyrot majd mindenkit végig mért.
- Ez az utolsó feladat. – mondta.
Egyszerre örülni és aggódni kezdtem. Vajon mi lesz az a feladat, amihez mind kellünk?
- Mi van a szatyorba? – kérdezte Mir.

- Gyertek és nézzétek meg. – mosolyodott el ravaszul majd odébb állt. 
Abby lassan, bizonytalanul elindult majd odasétált a szatyorhoz. GD-re nézett majd lehajolt a szatyorért. Belenyúlt majd mikor felállt egy kés volt a kezében.
Összerezzentem.

- Meg kell ölnünk egymást? – suttogtam Mir-nek.
- Nem tudom…. – válaszolt gondolkodva.
Abby újra a szatyorba nyúlt és kivett egy villát meg egy műanyag tányért.
- Minek ez? – nézett Abby GD-re értetlenül.
- Jó étvágyat. – vágta zsebre GD a kezét.
- Kösz, de mihez? – kiabált oda neki Dongwoon.
GD elmosolyodott majd a hullára mutatott.
- Elment az eszed?! – vágta rá Abby dühösen.
- Aki nem teszi, meghal. – mutatott GD a puskával várakozó emberekre körülöttünk.
Mindenki vonakodva odament a hullához, ami arccal a földre meredt.
- Én ezt nem tudom megcsinálni… - suttogta Abby.
- A tűz csak nem azért van, hogy megsüssük? – kérdezte Doojoon mire GD bólintott. Doojoon gúnyosan röhögött egyet majd csípőre tette a kezét.
- Ez nevetséges. – néztem Mir-re aki kiábrándulva rázta a fejét.
Doojoon elvett egy kést majd beleszúrta a holtest hátába. Kivágott egy darabot belőle majd felállt és a tűzhöz ment. Mindenki csodálkozva nézte őt, ahogy a tűzhöz tartja a kés végén lévő darab húst. A gyomrom émelyegni kezdett a látványtól és a gondolattól egyaránt. Aztán elvette a tűztől, a szájához emelte és befalta. Szinte mindenki elfordult és elborzadva meredt a földre. Pár perces elmélyülés után Seungho is követte Doojoon-t. És így mentek sorba én meg csak a földet bírtam bámulni. Egyszer csak Mir elém állt a villán egy darab hússal.
- Gyerünk. – mondta.
- Nem. – vágtam rá nyugodtan.
- Gyerünk. – mondta kicsit erélyesebben.
- Nem. – makacskodtam.
- Gyerünk, Nicole nem hagyom, hogy itt meghalj! – mondta dühösen majd belenyomta a számba azt a darab húst. Könnyekbe törtem ki miközben a lenyelésével küszködtem. Alig, hogy letuszkoltam a keserves falatot a torkomon éreztem, hogy nem vagyok jól. Arrébb mentem majd a földre rogytam és hányni kezdtem.
- Jól van… - simította végig GD az ujjait a hátamon, amitől kitört belőlem a sírás.
Levette rólam a kezét és hallottam, ahogy a léptei távolodnak. Lassan felnéztem. GD az egyik puskás férfi mellé állt majd ránk nézett.
- Itt a vége. – mondta baljósan.
Nagy durranás csapta meg a fülem majd Hyunseung-ra néztem, aki a földre esett.
- Hé! – kiáltottam fel, majd felpattantam a földről. Hyunseung nem mozdult. Tényleg lelőtte…
Újra durrant egyet egy másik puska és G.O hullt a porba.

- Elég legyen! – kiabáltam kétségbeesetten.
Másodpercenként durrant egyet valamelyik puska. Mindenki menekülni próbált, szaladtak összevissza, de nem volt hova menni. Csak álltam és forgolódtam a sok futkározó ember között, akik szerre rogytak a földre.
- Hagyjátok abba! – könyörgött Abby is sírva miközben Seungho mellett térdelt, aki a földön feküdt.
Jobbra néztem, Mir a földre zuhan tehetetlenül. Elfordítottam a tekintetem és láttam Thunder-t is a földre rogyni. A puskák csak úgy durrogtak megállás nélkül. Yoseob is a földre zuhant én meg térdre rogytam.

- Ez nem lehet… - sírtam. Körbe néztem és csak én maradtam. Mindenki a földön feküdt. Tekintetem az egyik fára tévedt. Nem sokat láttam a könnyeimtől, de ahogy hunyorogva figyeltem lassan kitisztult a kép. Csend lett. A puskák is elhallgattak.
Mit keres ő itt?! Hasított a fejembe mikor felismertem a fa mögött rejtőző alakot.


- Viszlát. – mondta GD, majd éreztem is a szúró fájdalmat a mellkasomba. A szemem lecsukódott és tehetetlenül az oldalamra dőltem.

2013. május 29., szerda

2013. május 28., kedd

Blue Night 75.rész - Féltékenység

75.rész
Féltékenység




*Abby szemszöge*
Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fázok. Olyan érzésem volt mintha egy hinta ágyban feküdnék, amit a szél ide-oda mozgat. Teljesen el voltam gémberedve. Lassan kinyitottam a szemem, de azonnal vissza is csuktam, mert az erős fény bántotta a szememet. Lassan újra kinyitottam majd hozzá szokott a szemem az erős fényhez. Ahogy kitisztult a látásom hirtelen felültem mikor rájöttem, hogy nem otthon vagyok. Idegesen forgolódtam össze vissza, választ keresve a fejemben, hogy még is hova kerültem. Körülöttem rács, ahogy lenéztem több méter magasba lóghattam. Alattam pedig egy hatalmas tó volt vagy is inkább hasonlított egy medencéhez. Különféle állatok úszkáltak benne.  Zihálni kezdtem félelmemben.  Hányingerem lett és szédülni kezdtem.  Utáltam a magasságot. Utáltam, hogy tér iszonyom van. Nekinyomtam a hátamat a rácsnak majd erősen kapaszkodni kezdtem. Lehunytam a szememet és mélyeket lélegeztem és próbáltam megnyugodni. Az utolsó ilyen eset az volt mikor a kötél pályán kellett végig mennem.  Ez ahhoz képest még rosszabb.
- Hogy volt képed végig aludni, míg ide hoztak? – tette fel nekem kérdést egy ismerős hang halkan. Lassan a hang irányába fordultam és meglepetten pislogtam a mellettem lévő ketrecben Gikwang-ra. – Mit kamillázol ennyire nem rám számítottál? – kérdezte gúnyosan.
- Neked meg mi bajod? – kérdeztem lepetten. Nem tudtam mire vélni ezt mogorva viselkedését. Szakítás után sem beszélt így velem.
- Semmi! – vont vállat.
- Igen ez látszik! – morogtam. – Amúgy hol is vagyunk?
- Ha nem aludnád, akkor tudnád! –flegmázott.
- Szépen kérdeztem! Örülnék neki, ha a válaszod is normális lenne.  – mondtam komolyan. Egy percre elgondolkoztam, hogy vajon én tettem valamit, ami miatt így viselkedik.  Hamar rá jöttem, hogy ezt teljesen lehetetlen mivel nem beszéltem vele mikor végre haza vittek. Lefürödtem és ellátták a sebeimet majd teljes kép szakadás. Ennyire emlékszem. Talán ez lehet a baj, hogy nem beszéltem vele? Hirtelen megmozdult a ketrec, amiben voltam és pár centivel lejjebb engedtek.
- Ez komoly? – kapkodtam levegő után.  – Cukik azok a valami ott a vízben.. – néztem le félve. – De basszameg, nem akarok hal kaja lenni! – kezdtem pánikba esni.
- Nem leszel hal kaja csak áldozat! – mondta komolyan Gikwang.
- Mi? – fordultam felé lepetten.
- A vízben lévő élőlények nem esznek embert esetleg csak a cápa, de a több hal inkább mérgével öl, amibe azonnal bele lehet halni. – mondta komolyan miközben maga elé nézett. Levegőt is elfelejtettem venni egy pillanatra. Érhetetlenül nézetem rá miközben. Felém fordult majd egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját.
- Nem érted igaz? – kérdezte.
- Pont ellenkezőleg túlságosan is értem miről van szó. – mire ki mondtam a ketrec megint eggyel lejjebb ugrott. Ijedtemben felsikítottam. – Miért csak az én ketrecem megy lejjebb? – fordultam kétségbe eseten Gikwang felé. Aki nem válaszolt csak vállat vont. – Szerintem nem ez a legjobb alkalom arra, hogy flegmázz velem! Nyögd ki mi bajod! – mondtam komolyan miközben belül majdnem felforrt az agy vizem. 
- Semmi! – vont vállat.
- Seungho hol van? – kérdeztem. Gikwang dühösen fújtatott egyet majd fejével maga elé bökött. Fejemet reflexszerűen arra fordítottam amerre bökött a fejével. Nem hittem a szemnek. Nem akartam elhinni, hogy ezt mind idáig nem vettem észre. Egy katonai kiképző tábor. Tele minden féle akadállyal. Hirtelen újra lejjebb ereszkedett a ketrec és egyre jobban kezdtem pánikba esni.
- Tegnap este fürödtem. Ennyire büdös nem lehetek. – kiabáltam olyan hangosan amilyen hangosan csak tudtam. Biztosra akartam menni, hogy GD meghallja a célzásomat. Nem tehettem mást, mint vártam. Egyre idegesebb voltam. Bíznom kellett  Seungho-ban hiszen ő is bízott bennem mikor én voltam olyan helyzetben mikor Ő. Idegesített a tudat, hogy nem tudom mi a baja Gikwang-nak. Ő oda fönt ücsörgött csöndesen én pedig lent idegesen.
- Az a bajod, hogy Seungho-t szeretem? – kérdeztem meg hosszas csend után. Válaszként egy sóhajt kaptam. – Szóval igen. – mosolyodtam el kínomban.
- Befognád? – kérdezte dühösen. –Eléggé idegesítő, hogy ilyen tudatlan vagy! – jelentette ki. Lefagytam a kijelentésén. „Elégé idegesítő, hogy ilyen tudatlan vagy!” hangzott a mondat a fejemben.
- Még a barátnőd voltam nem ezt gondoltad. Várjunk.. Akkor mit is szerettél bennem? 
- Hát az biztos, hogy nem ezt az Abby-t szerettem, mint aki most vagy! – mondta nyugodtan.
- Tudod az idő múlásával az ember változik. Arról nem tehetek, hogy neked nem tetszik. – mondtam nyugodt hangnemben. Próbáltam nem felhúzni magam és próbáltam ezt a kis szájharcosodást a mostanában ért stressz hatásnak betudni. De az volt bennem, hogy talán még sem ez a baj.. Hanem az eddig eltitkolt érzései és gondolatai most fognak rám zúdulni. Ha ez a megfelelő pillanat arra, hogy megvitassuk, a dolgokat  inkább beszélgetnék a száraz talajon mintsem pár centire egy pocsolya felett, ami tele van külön féle cukinak nem nevezhető élőlénnyel. – A féltékenységgel kapcsolatban, majd elmúlik. – vontam vállat.
- Hogy mi van? – kérdezte meglepetten.
- Mi más bajod lenne, ha nem féltékeny vagy Seungho-ra hiszen elvileg őt szeretem nem? – fordultam felé gúnyos mosollyal az arcomon.
-  Te teljesen meg vagy húzatva! – akadt ki. – Hogy lennék már féltékeny egy olyan nyálgépre, mint ő? – kérdezte teljesen felháborodva.
- Szerintem ismerd, el aztán lépjünk tovább!
- Elhagytál! Eldobtál,  mint egy rongy darabot! Még is mit vársz tőlem, hogy tényleg megbocsájtok, és úgy teszek mintha semmi nem történt volna? – erőltette a nevetést.
- Elhagytál! Eldobtál, mint egy rogy darabot!- ismételtem nyávogó hangon. – Jobb lett volna, ha inkább eljátszom, hogy szeretlek, vagy mit vársz most? Ugorjak a karjaidba és tegyek, úgy mintha szeretnélek? Fogd már fel ember, hogy ez nem így működik! Álomvilágban élsz!
- Ha ennek a játéknak vége.. Remélem, eltűnsz az életemből. – mondta miközben a szemei lángoltak a dühtől.. Ahogy jobban megnéztem csalódottságot is tükrözött.
- Semmi akadálya. – mosolyogtam rá. Ahogy kimondtam ezeket a szavakat zuhanni kezdtem, és ahogy a ketrec a vízbe csapódott a hatalmas erő neki vágta a testemet a ketrec rácsaihoz. Felnyögtem volna, de a tüdőm megtelt vízzel. Kétségbe eseten kapálódzni kezdtem. Ki utat kerestem, de esélyem sem volt.  Fellöktem magam a ketrec tetejére és ott próbáltam meg tartani magam. A levegőm egyre jobban fogyott. Kezdtem elveszíteni az eszméletemet is.  A külön féle élőlények ott úszkáltak körülettem, de egyik sem közelített felém. Talán ezért nem estem még jobban pánikba. Ájulás szélén álltam a levegőm egyre jobban fogyott, úgy ahogy az erőm is. Nem volt már erőm küzdeni és végül feladtam. Lehunytam a szemem és vártam, hogy örökre elaludjak. Kezdett minden elsötétülni majd hirtelen hallottam, ahogy valaki a nevemet kiabálja. Torz volt, de számomra még is jól kivehető volt, hogy valaki a nevemet kiabálja.  A szerkezet miben voltam egyszer csak kiemelkedett a vízből. Megkönnyebbülve kapkodtam levegő után miközben a tüdőmben lévő vizet próbáltam ki köhögni.
-  Abby jól vagy? – kérdezte kétségbe esetten Gikwang.
 - Hagyj békén! – nyöszörögtem miközben felültem. Lassan kinyitottam szemem és parton álló GD pillantottam meg. Mellette pedig Seungho állt levegő után kapkodott miközben kétségbe esett pillantásokat vettet rám.  Fejemet fogtak miközben magam elé meredtem még mindig meg voltam rémülve.
- Hozzátok őket le! – parancsolt GD.  A ketrec meg a part felé kezdet indulni ahol meg jelent egy nagydarab ember. Ahogy a parthoz értem kinyitották a ketrecet majd meg ragadták a karomat és GD felé kezdtek rángatni. A pasas oda lökött Seungho-hoz aki  azonnal  a karjaiba zárt.
- Jól vagy? – suttogta fülembe. Bólintottam egyet, mert csak ennyi tellett tőlem.
- Indulás a kocsihoz! Indulunk a következő helyszínre!  - jelentette ki GD.
- Mi? – kaptam a fejemet GD felé.  Meglepetten pislogtam rá, de ő csak eleresztett egy gonosz mosolyt válaszképp a két melák jelent meg mellettünk egyik  Seungho karját ragadta meg a másik az enyémet. A kocsi felé kezdtek mindketten húzni.  Mögöttünk Gikwang-ot hozták. A kocsi előtt mind hármunkat megkötözték a kezét majd betuszkoltak a kocsiba. Én kerültem a középre, az egyik férfi pedig 3 fecskendőt vett elő.
- Az meg minek? – meredtem ijedten a fecskendőkre.
- Szépe álmotok lesz tőle! – nevetett fel majd elsőként Gikwang-nak adta be aztán nekem majd végül Seungho-nak.  Közelebb húzódtam Seungho-hoz és fejemet vállára hajtottam. Nagyon féltem.
- Mi fog most történni? – kérdeztem tőle suttogva.
- Fogalmam sincs. – sóhajtott fel.  Lassan éreztem, ahogy a szer hatni kezd. Rossz előérzetem volt. Éreztem, hogy következő helyszín az eddigiekhez képest sem fog semmi jót tartogatni. Kezdett elsötétülni minden majd a sötétség át vette az  uralmat..

2013. május 14., kedd

Blue Night 74.rész - Szabadság


74.rész
Szabadság



*Abby szemszöge*
Visszakerültem a szobába ahol eddig fogságban tartottak. Fifi nem hagyhatta ki, hogy ne bosszulja meg a kis szőkést. Addig ütött és rugdosott még nem borított körülöttem mindent vér aztán magamra hagyott, ahogy minden egyes alkalommal tette. Egész éjjel sírtam és csak arra tudtam gondolni, hogy Eli-t nem bántotta-e GD. Ajtónyikorgást hallottam, amire felkaptam a fejem és az ajtóra néztem. Értetlenül pislogtam azt ajtóra, hiszen senki sem lépett be rajta. Pár percig vacilláltam rajta, hogy mit tegyek.  Talán esélyt kaptam, hogy kiszabaduljak innen vagy csak egy szép kis csapda vár odakint? Bármi is történik, ha ki megyek meg kell tennem, hiszen már annyi mindenen át mentem ez ennél már semmi sem lehet rosszabb. Lassan feltápászkodtam és kifelé kezdtem sántikálni. Lassan kiléptem azt ajtón majd reflexszerűen balra néztem és csak egy hosszú üres folyosót láttam majd jobbra néztem. Megpillantottam Fifi a falat támasztva önelégült mosollyal az arcán.
- Miért volt nekem olyan érzésem, hogy nem lesz olyan könnyű, mint gondoltam? – gondolkoztam el miközben Fifi néztem.
- Azt hitted csak könnyedén kisétálsz innen, mint aki jól végezte a dolgát? – lökte el magát a faltól, majd lassan oda sétált elém.
- Egyszerűbb lett volna. – vontam vállat.
- Az nem lett volna élvezetesebb számomra! – mosolyodott el.
- Ki gondolta volna?!
- Nem sokáig leszel ilyen nyugodt! – hajolt közelebb hozzám. Ijesztően vészjósló mosoly húzódott a szájára. Nyeltem egy nagyot és vártam a folytatást. – Fel kell jutnod az emeletre. – mutatott fel felé miközben le sem vette rólam a szemeit. – Valaki vár oda fent!
- Ki?
- Az legyen meglepetés. – nevetett fel. – Egyelőre legyen annyi elég, hogy juss fel az emeletre a többit pedig idővel megtudod!
- Te…- fújtam ki dühösen a levegőt a fogaim között. – Mindegy is hiába magyaráznám, az agyad úgy sem tudná befogadni az információt, amit mondani próbálnék. – mondtam flegmán mire Fifi keze lendült felém, de meg tudtam állítani. – Nem gondolod, hogy már egy kicsit sok?
- Semmi sem sok, ha az ember úgy akarja. – mosolyodott el. Ellöktem a kezét majd, megragadtam a nyakánál a pólót és a falhoz nyomtam.
- Elég volt! – emeltem fel a hangom. – Mondd, mi tegyek és meg teszem, csak ne érj hozzám!
- Juss fel az emeletre… Élve! – nevetett fel. Elrántottam faltól, majd amilyen erőből csak tudtam neki löktem. Dühösen pillantásokat vetettem rá majd úgy döntöttem nem pazarolom rá az időmet! Nem tudhatom mi vár rám oda fent.
- 30 perced van. – kiabált utánam.  Felemeltem a kezemet majd bemutatva neki haladtam tovább. – Ha nem sietsz, elveszíted a számodra legfontosabb embert! – kiabált utánam majd hangos nevetésbe kezdett, amitől visszhangzott az egész folyosó.
- Seungho! – torpantam meg és ijedten meredtem magam elé. Vissza akartam fordulni, de nem tehettem időben oda kell érnem. Bele sem merek gondolni mi, történhet vele, ha nem érek oda időben. Rohanni kezdtem amilyen gyorsan csak tudtam és erőm engedte. A folyosó végére érve el kellett kanyarodni, hogy tovább tudjak menni. Ahogy fordultam volna le, megbotlottam valamibe és végig csúsztam a rövidke kis folyosó részen. Fejjel neki csúsztam a lépcsőnek, ami megakadályozta, hogy tovább csússzak. Fájdalmasan felnyögtem majd, felálltam és fejemet fogva kezdtem felvonszolni magamat. Kicsit szédültem, ezért a falra támaszkodva próbáltam segíteni magamon, hogy előbb feljussak.
- Ez gyorsan ment! –fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve mikor felértem az emeletre.
- Még nincs vége! – hallottam Fifi gonosz kacaját. Ide-oda kapkodtam a fejemet, hogy melyik irányból jön a hang, de az egész folyosó az ő hangjától zengett. Pár perces fáziskésés után aztán újra elindultam a folyóson. Úgy éreztem mintha körbe-körbe rohangálnék. Mintha mindig ugyanott lyukadnék, ki de valahogy még sem olyan volt. Ahogy szaladtam egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj és arra eszméltem, hogy egy fekete lyuk felett lógok. Hangos zihálásomtól zenget az egész lyuk. Nem volt erő a karjaimban, nem tudtam magam felhúzni. Erőlködtem, de nem ment. Kezem egyre jobban fáradt, már alig bírtam tartani a súlyomat. Hiába a több évnyi tánc és edzés, mintha semmit sem történt volna. Ha nem lennének sebek a testemen és nem lennék, kimerülve már rég az emeletre tartanék. De gyenge vagyok. Könnyeim folytak végig az arcomon kétségbeesésemben. Összeszedtem a maradék erőmet és felhúztam magam, de csak arra tellett az erőmből, hogy félig a padlón hasaltam a másik felem pedig még mindig lógott lefelé. Kerestem egy kis rést, amibe belemélyesztettem a nem túl hosszú körmeimet majd úgy próbáltam kihúzni magam. Ahogy teljesen másztam a lyukból a hátamra fordultam és megkönnyebbüléstől újra könnyezni kezdtem.
- Mennyi időm lehet még? –kaptam észbe majd gyorsan felkeltem és rohantam arra amerre magam sem tudtam mi várhat rám. A folyosó végén megtorpanva egy akadálypályával találtam magam szembe. A plafonról nagy fejszeszerű, élesnek bizonyuló tárgyak lógtak melyek ide-oda himbálóztak a dolgot még nehezítette, hogy hézagok közt hosszú, hegyes tüskék mozogtak ki-be a falból. Kikerekedett szemekkel néztem a szerkezetet, és forgott az agyamban a fogas kerék, hogy mit kéne tennem. Ha elrontom, cafatokban sem jutok ki onnan. Idegesen hajamat tépve néztem a szerkezetet, miközben fel-alá járkáltam kínomban. Aztán megtorpantam és szerkezetet kezdtem nézni. Megfigyeltem, hogy a szerkezet két teljesen különböző időben mozdul el.  Már csak azt kellett kitalálnom melyek azok a percek.  Gyorsnak kellett lennem, hiszen az időm gyorsan telik.
- 5 perc!!  – kiáltottam fel majd elindultam a szerkezet felé. – De nekem nincs annyi időm!! – estem kétségbe a szerkezethez érve, megvártam még átmegy a másik oldalra és akkor át szaladtam, de már jöttek is hegyes tüskék. Ahogy próbáltam minden tüskét kikerülni úgy éreztem magam, mint egy balett táncos, aki éppen egy fellépésen van több ezer ember előtt. Próbáltam minél ügyesebben kikerülni, valamikor teljesen belefutottam a hegyes tüskékbe megsértve vele bőrömet egy két helyen. Kezdtem fáradni, de már láttam a célt! Utolsó lendületet vettem, majd kiugrottam a csapda nélküli övezetbe. Vettem egy nagy levegőt és már futottam is tovább. Alig marad időm. A folyosó végén elfordultam és Fifi pillantottam meg, ahogy háttal állt nekem.
- Örülök, hogy megérkeztél, 5 perced maradt hátra! – fordult, és lassan elindult felém. – Ha nem a megfelelő ajtót választod, a szerelmed meghal! – húzódott gonosz mosoly az arcára. -  Sok sikert!- suttogta fülembe majd hangos nevetés kíséretében távozott. Két ajtó volt. A két ajtó között álltam és levegő után kapkodtam. Mit tegyek? Mi lesz, ha rosszul döntök? Balra fordítottam fejem és baloldali ajtóra néztem majd lassan a jobboldali ajtóra néztem. Felsóhajtottam majd elindultam a baloldali ajtó felé. Kezemet a kilincsre tettem, de megtorpantam. Az ösztönöm azt súgta, nem ez a megemelő ajtó. Elengedtem a kilincset majd átszaladtam a másikhoz és feltéptem azt. Földre rogytam, majd zokogni kezdtem aztán furcsa pityegő hang csapta meg a fülemet. Felnéztem a szerkezetre amelyben Seungho feküdt és akkor fogtam fel, hogy játéknak még nincs vége. Seungho le volt kötőzve és egy szerkezetben feküdt, ami bármikor összecsapódhatott. Hasonlított egy róka csapdához csak sokkal nagyobb volt! És még a tüskék…
- Seungho!! –rohantam oda hozzá, de nem válaszolt. Eszméletlen volt. Könnyeimtől alig láttam kétségbeesésemben nem tudtam mihez kezdjek, majd meg pillantottam a szerkezet oldalán, egy órát, ami már csak 10 másodpercet mutatott. Elindult a visszaszámlálás. Megtaláltam a kioldószíj csatját és remegő kézzel próbáltam kiszabadítani. Közbe próbáltam Seungho-t szólongatni hátha végre reagál valamire majd mikor végre teljesen kiszabadítottam. Feje fölé mentem, majd meg fogtam a kezét és kifelé kezdtem húzni, alig bírtam vele annyira gyenge voltam, csak cibáltam szegényt össze vissza. Összegyűjtve maradék erőmet nagy lendületet vettem és kihúztam onnan. Azzal a lendülettel, ahogy kihúztam Seungho-t a szerkezetből hátamra estem. Ő pedig rám. Felköhögtem, majd felültem és lehámoztam magamról Seungho-t , hogy hozzá tudjak férni.
- Seungho! – szólítgattam folyamatosan, de semmire nem reagált. Zokogva öleltem magamhoz miközben még mindig nevét suttogtam. – Ne hagyj itt, te ökör!! – kiabáltam rá.
- Abby?! – suttogta valaki egy ismerős hang a nevemet. – Ne kiabálj, mert mindjárt szétrobban a fejem. – nyúlt a fejéhez. Felegyenesedtem majd ő is felült. Meg se várva, hogy összeszedje magát sírva borultam a nyakába.
- Azt hittem elveszítelek!- suttogtam.
- Örülök, hogy itt vagy és megmentettél!
- A feladat teljesítve! Szabad vagy! – mondta valaki egyhangú komor hangon. Az ajtó felé fordultam és Fifi állt ott. – De a játéknak még nincs vége! – mondta, majd egy elégedett mosoly jelent meg az arcán. Most az egyszer szerencsém volt, de még mindig ott motoszkál a fejemben a kérdés mi lett volna, ha rossz ajtó mögé nyitok be? Felesleges rágódnom, rajta mert nem így történt, de még is mi lett volna velem, ha elvesztem azt a személyt, akit még nem is mondhatok magaménak?

2013. május 12., vasárnap

Blue Night 73.rész - A Fájdalom, és én


73.rész
A Fájdalom, és én






*Nicole szemszöge*
Halk lépteket hallottam ahogy recsegett lábai alatt a parketta minden egyes lépésénél. Egyre közelebb ért hozzám én meg lassan kinyitottam a szemem. A plafont bámultam és pislogtam az erős fénytől. Fájt a fejem és szédültem. A gondolataim szanaszét hevertek, semmit se tudtam magamról. Lassan felemeltem a kezem és a homlokomra tettem. Óvatosan felültem majd kezemet az ölembe tettem és csak néztem ki a fejemből.
- Jól vagy? – kérdezte Yoseob.
- Mi? – kaptam felé riadtan a tekintetem.
- Jobban vagy már? – tette kezét a homlokomra mire becsuktam a szemem.
- Még mindig lázas vagy feküdj vissza! – utasított.
Lassan elkezdtem hátrafelé dőlni majd kitisztult a kép és minden eszembe jutott. Kapkodva vissza ültem majd megfogtam Yoseob karját.
- Mir! Mir-rel mi van?! – rángattam a karját.
Nem válaszolt, csak rémült arccal nézett vissza rám.
Lassan elengedtem, és a remegő kezemre néztem. Visszapillantottam Yoseob-ra és könnyek gyűltek a szemembe.
- Ugye nem…? – kérdeztem meg félve remegő hangon.
- Nicole… - kezdte Yoseob.
- Nem! Nem, nem, nem, nem! – lett úrrá rajtam a pánik majd felugrottam az ágyból és az ajtóhoz rohantam. – Az nem lehet! – kiabáltam majd miután kiléptem az ajtón a falnak támaszkodtam egy pillanatra mert megszédültem.
- Itt kell lennie! – nyitottam be a legközelebbi szobába de üres volt. – Az nem lehet, hogy… - csuklott el a hangom miközben a másik ajtóhoz rohantam. Abba a szobába se volt senki.
- Nicole, nyugodj meg… - jött utánam Yoseob.
- Hagyj! – kiáltottam rá majd mentem tovább a következő ajtó felé.
- Biztos, hogy itt van… - biztattam magam miközben éreztem, hogy a torkom összeszorul és alig kapok levegőt.
- Nicole…
- Az nem lehet! – kiabáltam majd kinyitottam a következő ajtót.
Megtorpantam majd könnyek gyűltek a szemembe. A lábaim remegni kezdtek majd teljesen felmondták a szolgálatot és összeestem. Kezemet a számhoz emeltem és sírni kezdtem. Yoseob mellém guggolt majd a hátam kezdte simogatni.
- Hagyj… - nyögtem ki nagy nehezen, hiszen a könnyeim nem engedtek szabad utat a szavaimnak. Yoseob keze megállt majd lassan elengedett. Felállt és hallottam ahogy léptei egyre távolabbról hallatszódnak.
Az volt az utolsó szóba…

És egy igazi kincset találtam.

A könnyeimtől homályosan ugyan de láttam Mir-t ahogy lassan felül az ágyában majd ijedten rám néz. Nem szólt semmit csak gyorsan kiugrott az ágyából majd odasietett hozzám és letérdelt előttem kezét pedig a vállamra tette.
- Jól vagy? -  kérdezte ijedten.
Csak bólogatni tudtam miközben arcomat a kezeimbe temettem.
- Akkor mi a baj? – kérdezte értetlenül.
Előrehajoltam majd a nyakába borultam és amilyen szorosan csak tudtam magamhoz öleltem.
- Azt hittem meghaltál. – zokogtam.
- Nyugi… - ölelt át majd a hátam kezdte simogatni.
- Sajnos meg kell szakítsam ezt a meghitt pillanatot. – szólalt meg GD kárörvendően.
Lassan próbáltam abbahagyni a sírást és elengedtem Mir de a könnyeim még mindig folytak.
- Indulnotok kell. – szólt újra.
- De Mir még-
- Lehet ez lesz az utolsó közös utatok. – mondta.
Könnyeim az arcomra fagytak a rémülettől és Mir-re néztem aki csak szelíden rám mosolygott biztatóul.
- Gyere. – fogta meg a karom majd lassan felhúzott a földről.


Megkötözték mind a hármunkat, a szemünket is bekötötték mint mindig majd sorba betuszkoltak minket a kocsiba. Minden egyes alkalommal próbáltam kiszabadulni a kötelek szorításából, de sosem jártam sikerrel. A szokásosnál sokkal többet utaztunk és már kezdtem megijedni. 

Az járt a fejemben, hogy valami Isten háta mögötti helyre visznek minket, megölnek minket majd a holttesteinket ott hagyják a semmi közepén ahol senki sem találhat rájuk. Iszonyatos halál félelmem támadt.

Mikor több órás utazás után az autó véglegesen megállt a szívem egyre hevesebben kezdett dobogni és alig kaptam levegőt.
Kinyitották az ajtót majd kiráncigáltak minket és eloldoztak. Miután lekerült a szememről a kendő egy kopár helyen találtam magam. Velem szembe volt egy kisseb domb, rajta egy hatalmas kő épület melyet egy magas fal vett körül. Olyan volt mint a horror filmekben a szörnyek lakhelye. Őrök álltak a kapukba és mindenhol máshol. Rémisztő volt.
Hirtelen egy férfi fájdalmas kiáltása törte meg a csendet mire összerezzentem és a szívem kihagyott vagy 2 ütemet.
- Mi ez a hely? – kérdeztem megrémülve az egyik férfira nézve.
Nem válaszolt csak megragadta a karomat, majd másik 2 férfi ugyanígy Yoseob-ot és Mir-t és a kapu felé vonszoltak minket. A hatalmas kapu nyikorogva kinyílt és bent rengeteg ember, koszos, ruhának nem nevezhető rongyokba sétált mint egy zombi, miközben vonszoltak maguk után egy hatalmas vasgolyót ami a lábukra volt láncolva.
- Mi a fene? – remegett a hangom miközben körbe néztem.
- Gyerünk! – lökött meg a férfi mire majdnem elestem. Újra megragadta a karom olyan erősen, hogy felnyögtem a fájdalomtól. Mir-t és Yoseob-ot másfele vitték, mire én megrémültem.
Bevittek a hatalmas kőből épült „börtönbe” és hosszú folyosókon, cellák előtt elhaladva vittek. A folyosó végén GD állt zsebre vágott kézzel és az egyik cella felé meredt.
- Nem értem… - mondtam kiábrándulva mikor megláttam majd odavittek hozzá.
- Elmehetsz. – nézett GD a férfire mire az meghajolt majd elment.
- Mi ez a hely?! – förmedtem rá.
- Mielőtt az orrom alá dörgölnéd, nem az én művem. Ez a rendszer, és ez a kivégző terület évezredek óta tart. – nézett rám komoly arckifejezéssel.
- Kivégző terület? – öntött el a rémület.
GD maga elé mutatott mire én félve oda fordultam. 

A rácsok mögött egy férfi volt arccal a falhoz láncolva mögötte pedig egy őrhöz hasonló férfi állt kezében egy ostorral. A férfi hátát már rengeteg seb borította. Alig volt rajta bőr, alatta pedig egy hatalmas vér tócsa volt. A másik felemelte a karját amibe az ostor volt majd meglendítette azt ami hangosan a hátán csattant egy őrült fájdalmas kiáltás kíséretében. Vér csöpögött a falakra az ostorról.

Elfordultam. Nem bírtam nézni. Könnyek gyűltek a szemembe, felfordult a gyomrom a sok vértől, és az elmém kezdte felmondani a szolgálatot. Nem bírta már a sok terhelést. Folyamatosan kínzott Mir képe ahányszor a férfire néztem. Darabokra törtem mikor eszembe jutott a megkínzott arca és a tudat, hogy most azt látom amit ő élt át. Egyik kezemet a számhoz emeltem mert féltem, hogy elhányom magam a másik kezem pedig a hasamon pihent.
- Nézd végig. – mondta GD majd megfogta a vállam és lassan kezdett visszafordítani.

Közben újra csattant az ostor és egy újabb kiáltás tört elő az elítéltből.

Vonakodtam megfordulni. Gyengén bár de próbáltam ellenállni és nem vissza fordulni de GD túl erőszakos volt és makacs. Csak azért is visszafordított majd megfogta mindkét kezem, mögém állt és hátrafogta a kezeim. Könnyek folytak végig az arcomon.
- Végig nézed, ahogy az utolsókat lélegzi. – suttogta a fülembe.
Sírni kezdtem. Bár a könnyeimtől alig láttam, de hallani még hallottam mindent. Az utolsó ostor csapást és az utolsó kiáltást.
- Veled mi történne? – suttogott újra a fülembe mikor a férfi már nagyon nehezen lélegzett. – Az ostor vagy a fájdalom végezne veled előbb? – kérdezte mosolyogva.
- Miért teszed ezt? – kérdeztem sírva. Túl sok ez a fájdalom, nem bírom.
- Bármennyire is szeretném megtudni, rád nem ez vár. – mondta majd elengedte a kezeimet mire én tehetetlenül a földre rogytam. Arcomat eltakartam a kezeimmel és úgy sírtam.
- Meghalt. – szólalt meg GD mire lassan a kiláncolt vérző hullára néztem.
- Gyerünk tovább. – ragadta meg a karom GD és vonszolt maga után.
- Nem akarom… - sírtam, de nem is figyelt rám, csak rángatott végig a cellák előtt.
Egy újabb cella előtt álltunk meg én meg ellenkeztem megnézzem mi van a rácsok mögött, de GD megint legyőzött.
Megdermedtem a félelemtől.
- Ugye nem…? – dadogtam.
- Hamarosan kezdődik… - mondta tiszteletteljesen GD.
- Nem akarom… - néztem rémülten.
Egy másik férfi. Letérdelt majd fejét egy vaslapra tette, két rúd között…
- Hagyjátok abba… - suttogtam magamnak.
A férfi könnyezni kezdett és szaporán kapkodott a levegő után.
- Kérlek…
Végül becsukta a szemét. Beletörődött a sorsába.
- Ne csináljátok!! – tört ki belőlem zokogva mire a vas penge lezuhant.
Vér, már megint. Életembe nem láttam még annyi vért mint akkor. Egy fej zuhant a porba, mint egy darab rongy. Vér csöpögött le mindenhonnan. Egy fej nélküli test, és egy test nélküli fej. Sosem gondoltam volna, hogy ilyet fogok látni. Csukott szemei mintha rám néztek volna segítségért kiáltva.
- Nem bírom tovább! – kiabáltam zokogva miközben szabadulni akartam GD szorításából.
- Tovább. – mondta, majd újra vinni kezdett maga után.
- Inkább ölj meg… - mondtam sírva miközben húzott maga után.
- Nem. – mosolygott rám majd rángatott újra maga után.
Pár perces gyors séta után újra megálltunk. Nem bírtam a könnyeimmel, a gondolataimmal és a fájdalommal sem. A fájdalommal szembeni harcomban vesztésre álltam, túlságosan is.
A következő cella. Mikor bepillantottam az elítélt a fal előtt állt hátrakötözött kezekkel a cella másik felébe pedig egy őr szegezett rá egy pisztolyt.
Már nem bírtam kimondani, hogy nem bírom tovább, már nem jöttek a könnyek, csak kifejezéstelen könnyel áztatott arccal álltam és néztem. Ennyi volt, eddig bírtam, többet nem vagyok képes elbírni.
A pisztoly elsült és vér kenődött a falra ahogy a golyó keresztülment a férfi koponyáján. A férfi tehetetlenül összeesett, nyitott, üvegszemei pedig a semmibe meredtek. Vér töltötte be alatta a piszkos talajt a falról pedig vér, és agyvelő darabok csöpögtek a földre.
Fájdalom és én. Azt hiszem ő nyert. Átvette felettem a hatalmat, és egy érzéketlen roncs lett belőlem. Túl sok fájdalom ért, így már nem érzek semmit. Se a jót se a rosszat. Nem érzek semmit. Meghaltam.
- Te jössz. – mondta GD majd újra megragadta a karom és húzni kezdett maga után. Már nem ellenkeztem, csak engedelmesen követtem minden lépését. Egy szobába vezetett aminek amúgy fehér falai feketét voltak a kosztól. Mir és Yoseob felém fordultak majd megtorpantak. 

Mosolyognom vagy sírnom kéne? Nem tudom, nem is érdekel. Már azt sem tudom, hogy kell…

- Jól vagy? – kérdezte Yoseob.
- Minden rendben. – motyogtam a földet bámulva semmit mondó tekintettel. Már nem élek. Egy üres test vagyok érzések nélkül. Amit lehetett mindent kiöltek belőlem.
- Most rajtad a sor. – nyomott a kezembe GD egy pisztolyt mire meglepődtem.
- Egy golyó, egy lövés, egy túlélő. – mondta. – Ha nem teszed meg akkor majd én, de akkor mindkettő meghal. – mondta majd az ajtóhoz sétált. – Gondold azt, hogy nem megölöd valamelyiküket hanem a másikat mented meg. – mosolygott majd kiment és bezárta az ajtót.
Senki nem szólt semmit. Mit mondhattak volna? Csak rémülten meredtek rám miközben én a pisztolyt szorongatva töprengtem. Semmi érzelem nem tükröződött az arcomon. Ha tudtam volna, belül darabokra hulltam volna, de ennél jobban már nem tudtam. Senkit sem lehet kétszer megölni…

- Nicole.. – szólalt meg Mir kétségbeesetten.

- Kuss! – szóltam rá mire síri csend lett.
Gondolkodni se tudtam. A fejem, az elmém, a szívem, mind üres. Nincs mi felkavarjon nincs mi fájjon, nincs mit elveszítsek. Nincs min töprengenem. Csak meghúzom a ravaszt és ennyi. 

Hirtelen mozdulattal felemeltem a karom amelyikbe a pisztoly volt. Még utoljára ránéztem, és találkoztam őszinte szemeivel.

- Sajnálom. – villant fel bennem egy pillanatra az érzelem egy szikrája, melynek hatására kimondtam ezt az  őszinte szót. Szerelmet, új szerelemmel lehet gyógytani azt mondják sokan. Akkor a fájdalmat meg még több, új fajta fájdalommal? Lehet miután meghúzom a ravaszt visszatér minden. A Fájdalom és a barátai…

Elkéstem ezekkel a gondolatokkal. A pisztoly elsült. Vége van.


2013. május 10., péntek

Blue Night 72.rész - Zsákutca


72.rész
Zsákutca 




*Abby szemszöge* 

Fejem iszonyatosan fájt. Szemeimet alig bírtam kinyitni, annyira legyengültem, mozdulni is képtelen voltam. Az éjszaka kész szenvedés volt, az egész testemet fájdalom gyötörte. Sarokban összegörnyedve ültem és reménykedtem. Reménykedtem újra és újra, hogy végre vége lesz ennek a rémálomnak. Ajtónyikorgást hallottam, de nem volt erőm kinyitni a szemem és oda nézni. 
- Abby?! – szólított kétségbeesetten egy ismerős hang. Először azt hittem csak képzelődök ezért egy halvány mosollyal letudtam az egészet. Majd mikor éreztem egy hűvös kéz érintését akkor tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem beképzeltem magamnak. – Most már biztonságban vagy. Elviszlek innen. – simogatta meg az arcomat. Kezét a derekamra és lábamhoz csúsztatta majd felemelt. Fájdalmasan felnyögtem, ahogy keze erősen hozzá ért a derekamnál lévő sebekhez. Elindult kifelé velem, majd ahogy kiértünk a házból a hűvös levegő megcsapta az arcomat. Erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem, de az erős fény a szemembe sütött így csak egy alakot láttam. Behunytam a szemem és vártam, hogy mi fog ezután történni. Mi mást tehetem volna azon kívül, hogy várok? Semmit. Bárhogy nézem, tehetetlen vagyok…
- Hova viszel? – kérdeztem nyöszörögve. 
- Oda, ahol biztonságban leszel. – mondta, majd betett a kocsiba. Egy plédet terített rám, majd becsukta a kocsiajtót és beszállt ő is kocsiba. Lassan kinyitottam a szemet és hozzászoktattam az erős fényhez. Kormány mögött ülő személyre néztem. Szemeim kikerekedtek és lélegzetem is elállt. Egy pillanatra a világ is megszűnt körülöttem.
- Te? - nyögtem ki hosszú hatásszünet után. 
- Én? – fordult felém lepetten. 
- Te! 
- Mi? – nézett lepetten rám. 
- Út! – kiabáltam rá mikor észbe kaptam. Hirtelen elkapta a kormány és lefékezett. Szerencsére meg tudtam magam támasztani a műszerfalba és nem fejeltem meg azt. – Többet ilyet ne! – kapkodtam levegő után az ijedtségtől. 
- Ez sem történt volna meg, ha nem akadsz ki. – nézett rám szúrós szemekkel majd visszafordult és újra elindultunk. 
- Sajnálom! Nem számítottam megmentőre. – fordultam az ablak felé és kifelé kezdtem nézelődni. Megnyugtató volt, hogy a természet vesz körül attól eltekintve, hogy egy autópályán haladunk végig. Hiszen napokig be voltam zárva és némi fény csak akkor jutott be a réseken mikor a nap teljesen felkelt. Hideg is kirázz, ha vissza kell gondolnom arra a szörnyű helyre. – Honnan tudtad hol vagyok? - szóltam meg hosszas csend után.
- Nem mondhatom el. – sóhajtott fel. 
- Miért? 
- Jobb, ha nem tudod! - jelentette ki. 
- Mi folyik itt? – fordultam felé kétségbeesetten. 
- Nyugodj meg! – fordult felém és egy pillantást vetett rám, majd újra az utat kezdte nézni. – Biztonságos helyre viszlek. Most már nem lesz semmi baj. 
- És többiek? – kérdezem kétségbe esetten. 
- Mindent a maga idejében! 
- Nincs sok idejük. - motyogtam. 
- Tudom. –sóhajtott fel. Az út további részében alig szóltunk egymáshoz. Végig azon kattogott az agyam, hogy hogyan találhatott rám. Hogyan tudta Fifi-t kicselezni, hogy bejusson hozzám és megszöktessen? Honnan tudta pontosan hol vagyok? Honnan tud a többiekről. Bármennyire is próbáltam dűlőre jutni egyszerűen nem jutottam semmire. Bármennyire próbáltam a mozaik darabokat összeilleszteni mindig volt egy darab, ami hiányzott a teljes megfejtéshez. Annyira bele merültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy megérkeztünk egy kisebb családi házhoz. 
- Miért segítesz nekem? – kérdeztem miközben segített kiszállni a kocsiból. 
- Eddig vissza fogtam magam! – vett fel az ölébe. – Tűrtem! Hagytam, hogy parancsolgassanak nekem! – indult meg velem befelé a házba. Nem értettem mire mondja, de mikor meg akartam kérdezni, hogy még is mire célozz mindig kerülte a témát. Kezembe nyomott valami ruhadarabféléket és az ajtó felé bökött egy halvány mosollyal az arcán. Elindultam az irányba, amit mutatott benyitottam majd megpillantottam egy hatalmas fürdőkádat. Elmosolyodtam majd lefürödtem. Nem időztem sokáig, mert a sebeket iszonyatosan csípte a vízben lévő habfürdő. Felvettem a ruhákat, amiket kaptam majd kisántikáltam a nappaliba. Leültem a kanapéra ahol kötszer és hasonló cuccok sorakoztak. Lepetten pislogtam rá, hogy ezek mégis mire kellenek. 
- Most megkötözzük a sebeidet. – guggolt le elém mosolyogva a megmentőm. 
- Nem kell, jól vagyok! –jelentettem ki. Mire észbe kaptam már a sebeimet kezdte ellátni. Mindent alaposan bekötött. 
- Ne vedd le pulóvert, mert az is védi a tested. – mondta, majd nyúlt a kötszerért és seb fertőtlenítőért. – Mutatasd a fejed. – fogta meg a fejem. Felszisszentem, ahogy az egyik nagyobb sebhez nyúlt, de hősiesen próbáltam állni. Ha eddig kibírtam ennek már meg sem szabad kottyannia. – Tessék, ezt vedd még fel. – nyújtott át egy sapkát. 
- Minek? – néztem hol rá, hol pedig a sapkára lepetten. 
- Védi a fejed. – mosolygott rám majd rá húzta a fejemre. 
- Ez fáj. – nyavalyogtam. Elmosolyodott majd meg simogatta az arcomat. Furcsa érzés tört rám. Félelem kezdett úrrá lenni rajtam. Rám fognak találni bármit teszek, nem menekülhetek el. 
- Mit tettél Fifi-vel? – kérdeztem hosszas csönd után. 
- Az egyik szobába éppen most ébred rá, hogy át lett verve. – mosolyodott el. 
- Eli. – suttogtam a nevét.
- Hmm? 
- Rám fognak találni. – fordultam felé komolyan. 
- Nem hagyom, hogy elvigyenek. 
- Késő. – mikor ki mondtam valaki feltépte az ajtót és két nagy melák szaladt be rajta mögötte pedig GD sétált be nyugodtan. 
- Azt hiszitek előlem meg lehet szökni? – kérdezte dühösen. Megéreztem GD érkezését. Tudtam, hogy egy perc nyugalmam sem lehet, hiszen bármit csinálok, mindig tudja, hol vagyok. – Megszegted a szabályaimat. - indult meg GD mérgesen Eli felé, aki hátrálni kezdett a fal felé, de fal megakadályozta, hogy tovább menjen. GD megragadta a nyakát majd a falhoz nyomta. – Nem jó emberrel kezdtél ki. – lökte a falhoz erőből. 
- Hagyd békén! – kiabáltam rá GD-re miközben felálltam. Egy lépést tette felém GD majd megragadta a nyakamat és lábam egyre távoldott a földtől. Levegő után kezdtem kapkodni, ami egyre jobban fogyott, ahogy GD a nyakamat szorította. 
- Talán meg akarsz halni? – kérdezte dühösen miközben még jobban megszorította a nyakamat. Kétségbeesetten kapálództam és kapkodtam levegő után majd elengedett, és mint egy rongybaba hullottam a földre. Köhögni kezdtem és mikor felnéztem GD újra Eli előtt állt. 
- Egy utolsó esélyt kapsz! – nyomta neki a falnak majd közelebb hajolt hozzá. – Ha még egyszer beleavatkozol a dolgomba és hátba támadsz, soha többé nem látod többé a családodat sem a lányt! – mondta komolyan GD. Szemeim kikerekedtek és rémült pillantásokat vetettem Eli-re aki kétségbeesetten kereste a tekintetem. 
- Nem teheted! – mondta dühösen Eli. 
- De megtehetem. – nevetett fel. – Te döntésed. Meghúzod magad vagy a családod látja kárát a ballépésednek! – húzódott gonosz mosoly a szájára. Egy szót sem mertem szólni, a torkomban lévő gombóctól nem is tudtam. – Ne vakítson el a szerelem! Értelmetlen dolog ezért a csitriért harcolni annyian szeretik már, hogy felesleges lenne időt is pazarolni rá. –nézett rám lenézően. 
- Vigyétek. – bökött felém a fejével miközben a két testőrre nézett. Megfogták a karomat majd kifelé kezdtek ráncigálni. 
- Sajnálom!- kiabálta utánam Eli miközben GD visszatartotta. 
- Eresszenek már el! – kiabáltam. Hirtelen megállítottak megkötötték a kezemet majd a szememet is bekötötték. Belöktek a kocsiba majd elindultak. Reménykedtem benne, hogy Eli nem kísérli meg újra a megmentésem, hiszen a családja a tét. Családja sokkal fontosabb, mint én. Bár furcsának találom, hogy GD és Eli milyen kapcsolatban álltak, hogy GD szabályait megsértette. Érzem, hogy Elinek ehhez van valami köze, hiszen tudta pontosan, hogy hol vagyok. Vajon mit tudhat Eli? Lehet ő is benne van ebben az egész játék dologban?