Blue Midnight 18.rész - Félelem és új érzések

18.rész

Félelem és új érzések

*Abby szemszöge.* 

Kezdek megőrülni itthon. Ha legalább elmehettem volna többiekkel a próbára, de nem nekem 3-ig aludnom kellett. És ilyenkor jön a szokásos duma „olyan édesen aludtál nem akartunk fel kelteni.” Emberek ez már unalmas. Főleg mikor az ember padlón van és szüksége van a társaságra, hogy eltereljék a figyelmét. Így is folyamtatosan Taeyang-ra tudok gondolni, hogy lehet ilyen. Istenem magamra sem ismerek. Valamit nagyon gyorsan ki kell, találjak, hogy még egy percig se gondoljak rá. Olyan régen táncoltam már hiányzik, ha csak pár napot is kihagyok. Gyorsan levánszorogtam a nappaliba és a hifihez indultam kerestem valami pörgős számot és a zene ritmusára kezdtem mozogni. Teljesen át adtam magamnak a zenének. Semmi másra nem figyeltem csak a zenére, a ritmusra. Testem mindegyes porcikája követte a zene ritmusát. Nem érdekelt, hogy már folyt rólam a víz és alig kaptam levegőt csak táncoltam nem akartam abba hagyni. Estig csak táncoltam, amikor a zene hirtelen megállt. Azt sem tudtam mit történik körülöttem. Szemem azonnal a hifire tévedt egy ismerős alak állt ott más ismerős személyekkel együtt. Arcukon hatalmas vigyort ült: 

-Most meg mi van? –Néztem rájuk dühösen mintha égen járó bűnt követtek volna el pedig nem csak meg akarom őket viccelni közben kezeimet csípőre vágtam és még mindig próbáltam hű maradni a szerepemhez. Arcukra ki ült a kétségbeesés. 

- Őő.. see-sem-mi. – Dadogta Gikwang. 

- Meg ijedtettek mi? –Röhögtem el magam. 

- Mi? Dehogy is! Tudtuk, hogy szórakozol velünk. –Magyarázta Gi. 

- Ahha..persze… Arcotok mindent elárult. – Még mindig nevettem. Elkomolyodtam, következő tervemen agyaltam, aminek célpontja Gikwang. Futni kezdtem felé kikerekedett, szemekkel bámult rám hirtelen azt sem tudta mihez kezdjen . Mire reagálni tudott volna már ugrottam is a nyakába. Hál Istennek nem a földön landoltunk, hanem szerencsésen elkapott lábaimat dereka köré fontam és szorosan magamhoz öleltem, ahogy csak tudtam. Mi lenne velem most nélküle? Ő az a másik ember Nicole mellett, aki tarja bennem a lelket és nem engedi, hogy egy percre is szomorú legyek. Persze a többi banda tag is nagyon kedves velem. Még azok után is, hogy így cserbenhagytam őket és át mentem egy másik bandához, amit már nagyon megbántam. Nicole-nak mindenben igaza volt. Azt hiszem bebizonyosodott, hogy mindig rá kell hallgatnom nem pedig a szívemre, ami mindig vitában, van az agyammal. Gi egy hosszú puszit, nyomot az arcomra szám akaratlanul is mosoly húzódott. Mindig fura érzés kap, el mikor velem van vagy esetleg hozzám ér vagy egy puszit nyom az arcomra. Furcsán jó érzés, amit különös képen élvezek. Szeretek vele lenni minden gondom elillan, ha vele vagyok, megszűnik minden. Finoman eltolt magától majd letett leült a kanapéra ott álltam várva, hogy hátha oda jön és újra meg ölel, de nem a többiekkel kezdett beszélgetni. Hát mért is lenne az, amit én szeretnék? Szobám felé vettem az irányt mikor utánam kiáltott: 

- Abby. –Kiabált. 

- Igen? De még mindig nem vagyok süket. – Mutattam a fülemre. 

- Jaj. Ne haragudj- mondta sajnálkozva. 

- Jó lépjünk túl rajta. Mit szeretnél.? –Néztem rá kérdően. 

- Finom volt a fagyi? Hagytál nekem is? –Kacérkodott. Mi? Milyen fagyi? Én nem kértem semmilyen fagyit. Most jut eszembe Nicole és Yoseob nem jöttek haza. Ez nekem furcsa nagyon furcsa. Itt valami készül. 

- Milyen fagyi? – húztam fel az egyik szemöldökömet és kérdően néztem rá. 

- Hát amit Nicole hozott neked délután, hogy kicsit jobb kedved legyen. - Magyarázta. De ezt még mindig nem vágom? De ha Nicole ezt mondta, akkor ott valami van. Így akar valakit „fedezni”vagy , titkolni vagy mit tudom én.. Oké akkor én biztosan nem fogom lebuktatni. De azért remélem, beszámol róla és jön nekem eggyel. 

- Jah, hogy az a fagyi. Hát azt megettem és nagyon finom volt. –Nyújtottam ki rá a nyelvemet sarkon fordultam és újra a szobám felé vettem az irányt. Mikor beléptem a szobámba az állam leesett. Most komolyan nekem ekkora kupi van a szobámba? Lehetséges rossz szobába jöttem? De nem ez az enyém én ruháim hevernek szanaszét a földön. Elindultam bőröndjeim felé, amiből már szó szerint folytak ki a ruhák és szépen sorban bepakolgattam őket a gardróbba. Kis tevékenységemet telefoncsörgés szakította meg. Mikor a kijelzőre néztem egy régi ismerős nevét pillantottam meg arcomra elég nagy meglepettség ült, ki de arcomra egyben mosoly is húzódott majd megnyomtam a zöld kis gombot és a fülemhez emeltem a telefonomat: 

-Szia Tiffany.- Szóltam bele vidáman. 

-Szia Abby. Holnap ki tudsz jönni értem reggel 9-re, a reptérre és utána be tudsz vinni Nicole-hoz? Igen? köszii.! De most mennem kell majd holnap akkor tali. Szeri.- Darálta el majd kinyomta a telefont. Többször is szólásra nyitottam a számat, de egyszer se tudtam közbe szólni, hogy Nicole már nincs kórházban pár napja kiengedték. De akkor majd holnap kimegyek érte és elmondom neki. Biztosan fog neki örülni és itt fog velünk maradni egy darabig. Nicole nagyon fog neki örülni és hát én is nagyon örülök neki. Zsebembe csúsztattam a telefont és folytattam a pakolást. Halk kopogásra lettem figyelmes, de mire szóltam volna már be is lépet a szobámba: 

- Zavarok?- kérdezte mosolyogva. 

-Gi ne is kérdezz ilyet. Te sose zavarsz. Amúgy is pont jókor jöttél. – Forgattam meg a szemeimet majd egy halvány mosolyt intéztem felé. 

- Kezdjek félni? – Kérdezte mosolyogva. 

- Igen kérlek. –Mondtam röhögve. – Jaj csak hülyülök. Annyiról lenne szó, hogy holnap jön egy barátnőnk meglátogatni minket és ki kellene érte menni a reptérre és esetleg ki tudnál vinni?- Indultam meg felé és bevetettem a jó bevált boci szemeket. 

- Persze neked bármit. Hánykor indulnánk? –Kérdezte mosolyogva.

-Wááá de jó. Köszönöm.- Ugrottam a nyakába majd egy puszit nyomtam az arcára köszönet képpen. 

- Amúgy 9-re kint kell lenni érte a reptéren. – Mondtam neki vigyorogva. 

-9 óra? –Húzta a száját én csak bólogattam. – Na, jól van, akkor kiviszlek, és mit kapok érte? – Kérdezte kacéran. 

- Amit csak szeretnél. - Nyomtan egy puszit az arcára és az ajtó felé vezettem. –De most menj, mert fáradt vagyok és szeretnék aludni majd reggel akkor, találkozunk. És még egyszer köszönöm. –Mondtam és rá csuktam az ajtót. Elpakoltam a maradék ruháimat és a fürdő felé vettem az irányt vettem egy hosszú fürdőt át vettem kedvenc pizsamámat és bebújtam az én kényelmes kis ágyikómba pár perc sem kellett már átléptem álomvilág kapuján.

* Nicole szemszöge *

Másnap este mikor haza mentünk, nevetgélve állítottunk be a házba, miközben belekaroltam Yoseob-ba. A többiek még nem feküdtek le, amin nagyon elcsodálkoztam. Mikor besétáltunk a nappaliba mindenki kikerekedett szemekkel nézett minket, mire mi is kővé dermedtünk és csak néztük őket. 

- Hát ti meg hol voltatok…? – kérdezte Dong Woon.

Már épp nyitottam a számat, hogy mondjam, hogy a kórházba voltam Junhyung-nál, de ránéztem Doo Joon-ra aki finoman elkezdte rázni a fejét, hogy ne mondjam el. 

- Az úgy volt, hogy… - kezdtem magyarázkodni. Nem akartam egyből bejelenti, hogy mi történt, hiszen azt sem tudtam, hogy Yoseob akarja-e hogy tudjanak róla a többiek. 

- Csak mutatott ne- folytattam a mondatot lelkesen de Yoseob félbeszakított. 

- Szeretem őt… - mondta kis aranyosan miközben lassan mögém állt hátulról megölelt a fejét meg a vállam mögött rejtette el, és boci szemekkel nézett ki felőle. Én meg csak álltam és kínosan mosolyogtam, reakciót várva a többiektől. Mindenki ugyanúgy beton arccal nézett tovább minket kővé dermedve, majd a bejelentés után mindenki unott fejjel folytatta az éppen végzett teendőjét…

- Ezt eddig is tudtuk…- mondta közben egyhangúan Hyun Seung.

- Egy ideje… - fokozta Gikwang szintén unottan, miközben olvasta tovább az újságját. 

- Jaja… - követte a többiek példáját Dong Woon. 

- Szupcsi!!! – ugrott fel a székről Doo Joon vigyorogva. 

- Oké elég. – mondtam neki beton arccal.

Yoseob lassan előjött a hátam mögül, miután egyáltalán nem azt a reakciót kapta, mint amire számított. Egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Arcunk lassan közeledni kezdett mikor Dong woon a tv-t nézve unottan benyögi:

- Amúgy Fifi-vel mivan?

A pillanat darabokra tört. Ledermedtünk, elengedtem Yoseob kezét, majd ököllel belecsaptam a másik kezembe és bevágtam egy kis „not bad” face-t. Yoseob idegességében álvigyorral a tarkóját kezdte vakargatni. 

- Miért kérded? – mondta zavarodottan Yoseob.

Dongwoon hátat fordítva a tv-nek ránk nézett.

- Szóval még nem mondtad el neki… - mondta kicsit nagyobb érdeklődést mutatva. 

Elkomolyodott az arcom. Fifi… Még nem is mondtam el senkinek, hogy ő lökött le a lépcsőn. Ijesztő belegondolni abba, hogy mit fog tenni, ha rájön, hogy Yoseob-al járok. Félni kezdtem. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem. 

- Nem… - válaszolt Yoseob miközben a fejét kissé lehajtotta. 

- Megyek és megnézem Abby-t! – kiáltottam, majd felrohantam a lépcsőn. Rémülettel töltöttel azon a lépcsőn járkálni, amit nem is olyan rég a vérem borított. Vegyes érzések kavarogtak bennem, de főleg a félelem volt az, ami utat tört magának. Lassan benyitottam Abby szobájába. Sötét volt bent. Már biztos aludt… Megnyugodtam, hogy nem az a látvány fogadott, hogy Abby Taeyang után sír. Becsuktam az ajtót majd elindultam vissza a többiekhez, de mikor a lépcsőhöz értem ledermedtem. Újra és újra lejátszódott bennem a pillanat, amikor éreztem, hogy zuhanok. Fifi önelégült arca és a vér a lépcsőn megrémít. Láttam magam előtt, ahogy esek le a lépcsőn mikor valaki megfogta a kezem, mire kirázott a hideg és visszatértem a valóságba. Yoseob volt az, aki ijedten nézett rám.

- Minden rendben? – kérdezte aggódóan.

- P-persze. – próbáltam összeszedni magam. 

- Még mindig nem mondtad el, hogy pontosan mi is történt. – szomorodott el Yoseob.

- Úgysem hinnéd el. – mondtam csalódottan, majd megfordultam, hogy elinduljak a szobám felé. Nem Yoseobban csalódtam, hanem magamban, amiért itt szerencsétlenkedek tanácstalanul és félve. 

- Várj! – kiáltott utánam Yoseob, mire én megálltam a földre meredtem és a bal kezemmel magamhoz szorítottam a jobb karom. 

- Miért nem akarod elmondani mi történt? – faggatott kissé dühösen. Nem mertem megfordulni és a szemébe nézni, mert tudtam, hogy akkor biztos elsírnám magam. Mostanában túl sokat sírtam. Mielőtt ismertem volna őket, ha sírtam mindig egyedül. Az utóbbi időben egy kis hisztis csajnak éreztem magam, aki mindig elsírja, magát bármi történik. 

- Nem tudom elhinni azt, hogy csak egyszerűen megszédültél és leestél! – kiabálta. 

- Sajnálom… - mondtam halkan, majd éreztem, hogy összeszorul a torkom és a sírás fojtogat. Yoseob megfogta a kezem és maga elé fordított. Kezével felemelte az állam, hogy még véletlenül se tudjak másfelé nézni, csak a szemébe. 

- Mi történt? – kérdezte megint aggódva.

Becsuktam a szemem, mikor egy könnycsepp hagyta el a szemem. Elemeltem a fejem Yoseob kezétől elöl megragadtam a pólóját a fejem meg a két kezem között neki nyomtam a mellkasának. 

- Aznap, miután elmentél… - kezdett akadozni a hangom. – Fifi eljött. A lépcsőnél álltunk, és rólad volt szó. Megakart tőlem szabadulni… - nem bírtam már tovább beszélni a sírástól. 

- Komolyan meg akart ölni…? – kérdeztem magamtól. Yoseob egyre szorosabban ölelt. 

- Nem fogom hagyni, hogy bántson… Meg foglak védeni. – hangja határozott volt, de mégis szomorú. Mégis mit mondhattam volna erre? Nem akartam, hogy az az ölelés véget érjen. Az ő karjai közt érzem a lehető legnagyobb biztonságban magam. Azelőtt, sokszor voltam már szerelmes. Naiv voltam, és mindig pofára estem. Elhittem mindenkinek azt, hogy „szeretlek” és azt hogy „örökre”, de legbelül valahogy mindig is tudtam, hogy ez nem így van és véget fog érni, csak féltem bevallani magamnak ezért nem törődtem vele. De még soha, senkitől nem hallottam olyan őszintén, mint tőle. Minden percét elhittem, és egy pillanatig sem kételkedtem benne…. mert nagyon szeretem.