14.rész
Az ajtó két oldalán
* Nicole szemszöge *
Fifi az idegeimre megy. Nem tudom, meddig bírom még elviselni. Nagyon utál engem, de nem igazán akarja, hogy erről Yoseob is tudjon. Bár nem hinném, hogy van olyan hülye a Földön, aki még erre nem jött rá… Annak ellenére, hogy folyton azt vágja a fejemhez, hogy nem ismerem Yoseob-ot eléggé féltékeny rám. Folyton próbál keresztbe tenni nekem és sosem hagy kettesben Yoseob-al egy pillanatra sem. Idegesítő liba…
Egyik nap nyitottam be a stúdióba, mikor hihetetlen jelenetnek voltam szemtanúja. Yoseob és Fifi álltak egymással szemben, aztán Yoseob lassan elkezdett Fifi felé hajolni. A lány becsukta a szemét, lábujjhegyre állt, aztán az ajkuk összeért. Én csak álltam az ajtóba, kezemben a vázlataimmal. Az összes kicsúszott a kezemből, majd kinyitottam az ajtót, kimentem és bevágtam. Összeszorult a szívem. Nem tudtam felfogni, hogy mégis, hogy történhetett ez?! Miért pont Fifi? Kezemmel a könnyes szememet takarva gyors léptekkel, mentem egy taxi felé, hogy hazamenjek. Mikor kinyitottam a taxi ajtaját, hallottam, hogy Yoseob a nevemet kiáltja. Megfordultam és láttam, ahogy fut felém. Nem volt erőm a szemébe nézni, beültem a kocsiba majd egy utolsó pillantást vetettem Yoseob-ra aki a taxi-tól pár méterre állt meg, mikor az kezdett elindulni.
Mikor haza értem Felszaladtam a szobámba, bezártam az ajtót és belevetettem magam az ágyamba. Fél óra alatt tele sírtam a párnám. Mikor már valamelyest kezdtem volna megnyugodni, valaki kopogni kezdett az ajtómon. Lassan felemeltem a fejem a párnáról és a könnyes szemeimmel az ajtót néztem. Hirtelen csend lett. Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzelődtem, de akkor egy hang szólalt meg az ajtó mögül:
- Engedj be. – kérlelt Yoseob.
Szemeimből még több könnycsepp folyt végig az arcomon a hangját hallva.
- Mit akarsz? – kiáltottam ki miközben a párnámat szorongattam. Próbáltam leplezni a hangomon azt, hogy sírok, de szerintem ez egyáltalán nem sikerült.
- Hadd magyarázzam meg! Kérlek! Én ne-
- Nem érdekel a magyarázkodásod! Csak.. Csak hagyj békén! – nyomtam bele a fejem a párnába, hogy ne hallatszódjon ki a sírásom.
- Kérlek, higgy nekem… - könyörgött.
- Hogy kérhetsz ilyet ezek után?! – háborodtam fel.
- Figyelj, van valami, amit már egy ideje el akarok mondani neked… - mondta egyre halkabban. – Én sze-
- Nem érdekel, menj el! – kiáltottam, miközben semmit se láttam a könnyes szemeimtől.
- Kérlek, engedj be! Látni szeretnélek. – csuklott el néha a hangja. Még az is megfordult a fejemben, hogy sír.
- Miért? – kérdeztem elgondolkodva.
- Mert… tudom, hogy sírsz, és le akarom törölni a könnyeid, főleg hogy miattam könnyes az arcod.. – lassan felálltam az ágyról, majd odasétáltam az ajtóhoz. – Nem mehetek el, így nem. – csak álltam az ajtó előtt, hogy jobban halljam a hangját. Lehajtott fejjel figyeltem, ahogy a könnyeim lehullnak a földre. – Megígértem, hogy nem hagylak egyedül… - akadozott a hangja a végére. Biztos voltam benne, hogy sír. Rátettem a tenyerem az ajtóra, és közben arra gondoltam, hogy vajon az ő keze is ott van az ajtó másik oldalán, ahol az enyém..? Legszívesebben kimentem volna és a nyakába ugrottam volna, de újra eszembe jutott a pillanat, amikor óvatosan megcsókolta Fifi-t. A könnyek újra utat nyertek maguknak. Lassan lecsúsztattam a kezem az ajtóról…
- Miért pont ő..?- kérdeztem szomorúan.
- Én nem szeretem őt! – jelentette ki határozottan a hangját felemelve.
- Na ne mondd! Ott smároltatok a stúdióban! Olyan óvatosan bántál vele, mint valami porcelán babával! – kiabáltam vele.
- Nem tudsz te semmiről! – kiáltott vissza nekem. Sose hallottam még ilyen mérgesnek. Teljesen lesokkolt.
- Mert nem mondod el! - kiáltottam vissza neki mérgesen.
- És miért?! Mert nem hagyod! – kiáltott majd megütötte az ajtómat. Megijedtem. Aztán hallottam a lépteit, melyek egyre csak halkultak majd újra csend lett. Leültem a földre a fejemet fogtam. Teljesen kétségbeestem, hogy elveszítem őt. Most mit kéne tennem…?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése