16.rész
4...
4...
Nem láttam semmit. Fájt a fejem és az oldalam. Idegesítő hangok visszhangoztak a fejemben: * nem szeretem őt * * hagyj békén * * nem tudsz te semmiről! * * ő az enyém * * most oldódott meg a gondom…. Gondom…* visszhangzott az utolsó szó. Lassan kinyitottam a szemem. Fehér falak vettek körül. A fejem be volt kötve. Lassan minden eszembe jutott. A csók, a veszekedésünk Yoseob-al.. és… Fifi…
Balra néztem, és csak akkor vettem észre, hogy Yoseob az ágyam mellett ült, két kezét az ágyamra rakva. A kezein a feje pihent. Aludt. Boldog voltam, hogy láthatom őt. Akaratlanul is végigfolyt egy könnycsepp az arcomon őt látva. Felültem, majd előre dőltem, hogy közelebbről láthassam őt. Kivettem a haját a szeméből és csak vigyorogtam azon, ahogy alszik. Megfogtam a kezét, és vártam, hogy felébredjen. Vajon mióta lehet itt? Vajon.. ÉN mióta lehetek itt? Milyen nap van ma? Áh… nem is érdekel…
Aztán Dongwoon lassan benyitott a szobába. A mutató ujjam gyorsan a számhoz emeltem, hogy amennyire tud, legyen csöndbe.
- Végre felébredtél. – suttogta mosolyogva.
- Igen. – mosolyogtam. – Mióta vagyok itt?
- Csak 2 napja.
- És Yoseob? – kérdeztem kissé aggódva.
Dongwoon arca elkomolyodott. Közelebb húzott egy széket az ajtó mellől majd leült az ágyam végéhez, velem szembe.
- Mi történt? – kérdeztem értetlenül.
- Tegnap Abby-vel együtt hazamentünk. Yoseob ment be elsőként. Csak annyit láttunk, hogy hirtelen a lépcsőhöz rohan. Fogalmunk sem volt, hogy mi ütött belé, de nem is nagyon törődtünk vele. Mi bementünk a nappaliba. Épp hogy beértünk Yoseob kikiáltott, hogy hívjuk a mentőket. Mindenki megijedt és a lépcsőhöz rohantunk. Tiszta vér volt minden, főleg a lépcső, aminek az alján feküdtél. Sok vért vesztettél. Yoseob nagyon megijedt. Sosem láttam még azelőtt ilyennek. Amikor a mentő elvitt, mondta, hogy bemegy a kórházba. Nem akartam neki engedni, hiszen amilyen lelki állapotba van, nem engedhetem vezetni. De nem tudtam megállítani. Amióta behoztak, itt vár arra, hogy felébredj. – mosolyogta el magát Dongwoon és ránézett az alvó srácra, aki mintha lassan kezdett volna ébredezni.
- Na de én megyek is. – állt fel Dongwoon.
- Várj! Junhyung-al mi van..? – kérdeztem félően.
Dongwoon lehajtotta a fejét, majd csak annyit mondott:
- Minden változatlan. Még mindig. – majd kiment.
Közben Yoseob elkezdett mocorogni. Elengedtem a kezét, majd megtörölte a szemeit. Én gyorsan közelebb ültem és hirtelen megöleltem. Olyan erősen szorítottam magamhoz amennyire csak tudtam.
- Megijesztettél. – mondta.
- Sajnálom…
- 2 nappal később –
El se hiszem, hogy végre itt hagyhatom ezt a fehér szobát. Nagyon idegesített, pedig csak 4 napot voltam itt. A többi Beast tag minden nap eljött meglátogatni, hiába mondtam nekik, hogy nem kell…
A 4. nap. Minden cuccom-összepakoltam, átöltöztem, már csak Yoseob-ra vártam aki megígérte, hogy hazavisz. Fogtam a cuccaim és kiléptem a szobából. Jobbra a kijárat felé vezető út… balra Junhyung. Hiába néztem a helyes utat, a szívem más felé húzott. Elindultam Junhyung szobája felé. Csukott szemmel megálltam az ablak előtt, majd hirtelen kinyitottam.
Nem hittem a szememnek. A cuccaimat elejtettem. Nem tudtam levenni a szemem róla. Leírhatatlan az a borzalmas látvány, ami elém tárult. Tényleg, nem kellett volna látnom. De senki sem óvhat meg a valóságtól…
Kint hagytam a cuccaim és lassan benyitottam Junhyung szobájába. A gép mely életbe tartotta halk hangokat adott ki. Könnyek folytak végig az arcomon. Lassan odasétáltam az ágya mellé, megfogtam a kezét és próbáltam mosolyogni:
- Ne hagyj el minket… - mondtam, miközben végig folytak a könnycseppek az arcomon.
Aztán, valaki hátulról megölelt és a fejét a vállamra tette.
- Menjünk… - suttogta Yoseob. Bólintottam majd elindultunk az ajtó felé…még vetettem rá egy utolsó pillantást, majd elindultam Yosoeb után.
A 4. napon, 4 könnycseppet hagytam, 4 szóval abba a szobába…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése