Blue Night 100.rész - "Néhány órára, újra boldog voltam." [VÉGE]

100.rész

"Néhány órára, újra boldog voltam." 

* Nicole szemszöge * 

- Nem láttad Abby-t? – fordultam G.O felé.

- Mi? – fordult felém vigyorogva.

- Mondom, nem láttad Abby-t? – kiabáltam túl a hangos zenét.

- Az előbb még itt volt nem? – forgolódott G.O.

- Az előbb… - néztem körbe én is.

- Boldog Karácsonyt mindenkibe! – tárta szét a karjait Mir a tömeg közepén, mind két kezében egy-egy pohárral.

- Mir, Március közepe van! – kiabáltam rá.

- Annyira fáj… - simogatta a hátsófertályát.

- Mégis mennyit ittál? – trappoltam oda hozzá mérgesen, majd kikaptam az egyik poharat a kezéből.

- Ne… - nézett rám rémülten.

- Mi van? – ijedtem meg én is.

- Nézd meg! – kiáltotta, majd háttat fordított nekem, lehajolt, és letolta a gatyáját.

- Úristen, mit mutogatod itt a pucér valagad?! – fordítottam hátat neki és csuktam be a szemem.

- Nincs ott egy karácsonyfa? Pedig tökre úgy… érzem. – csuklott a két szó között.

- Valaki húzza, fel a gatyáját könyörgöm! – fogtam a fejem.

- Nicole. – szólalt meg Mir, mire felé fordultam, majd félve kinyitottam a szemem és lenéztem.

- Köszönöm Istenem… - sóhajtottam mikor láttam, hogy visszahúzta a nadrágját.

- Nézd! – kiáltott.

- Mi van már megint?! – lettem mérges, mire a tarkójához tette a két kezét és rázni kezdte a csípőjét.

- Csilingel a herém. – mosolygott.

Arcon csaptam magam, majd újra elfordultam.

- Éreztem, hogy nem kéne eljönnöm… - suttogtam magam elé, miközben még mindig a fejemet fogtam.

- Új éves boldogot! – kiabálta.

- Miért?! – kapartam a szemem.

Oldalra néztem, majd megpillantottam Abby-t ahogy sétálgat a tömegben miközben furcsán viselkedett. Mintha nem is tudna magáról. Odarohantam hozzá, majd rátettem a kezem a vállára, mire meglepődött.

- Minden rendben?

- Persze. – pislogott párat majd rám mosolygott.

- Biztos? – néztem rá gyanúsan.

- Persze. – bólogatott. – Miről maradtam le?

- Mir pucér seggéről.

- Mi? – nézett rám furcsán.

- Te milyen karácsonyt kaptál ajándékra? – kérdezte hangosan Mir egy idegentől, de olyan hangosan, hogy az egész klub hallotta.

- Értem. – jelentette ki Abby. – Megyek, iszok valamit.

- J-jó… - dadogtam, miközben Abby elsétált mellettem.

- Mi van ezzel a lánnyal? – néztem utána furcsán, majd hátat fordítottam Mir-nek és a többieknek.

- Nem kell mindenkinek tudnia, hogy, velük vagyok. – mondtam, majd elindult az ellenkező irányba.

Próbáltam elvegyülni a tömegben és átadni magam a zenének, de valahogy nem sikerült. Túl sok mindenen kattogott az agyam.

- Sz-szia… - mondta valaki, majd a kezét a vállamra tette.

Már a hangján hallani lehetett, hogy nincs teljesen magánál. Felé fordultam, majd felsóhajtottam.

- Miért van itt ennyi részeg idol? – húztam a szám.

- Én… én… - mondta nehézkésen, miközben dőlt jobbra-balra.

- Kyuhyun, igaz? – kiabáltam, hogy biztosan meghallja.

- Ig-igen. – csuklott egyet.

- Az egyetlen tag a Super Junior-ból akit felismerek. Lótúrót. Az egyetlen, akit egyáltalán ismerek. – beszélgettem magammal.

- Én… te…

- A-a! – emeltem fel a mutató ujjam. – Olyan, hogy én, és te…. Olyan nincs! – mondtam hangosan, hogy ha az agyáig már nem is, de a füléig jusson el.

- Rossz válasz. – kezdett dülöngélni.

- Enyhén instabil vagy nem gondolod? – mértem végig. 

- N-nem.. – dadogott, majd felém kezdett dőlni.

- Jesszus! – kiáltottam, majd gyorsan a vállainál megtámasztottam mielőtt rám dőlt volna. – Most mihez kezdjek veled te alkoholba áztatott csont torony?

- Omo, hát itt vagy. – lépett valaki mellénk. – Ne haragudj. – mondta, majd Kyuhyun karját átdobta a vállain, hogy megtartsa.

Megkönnyebbülve engedtem el a részeg fajtáját, majd felsóhajtottam.

- Valaki vigye haza a maknae-t! – kiabálta, mire odajött még valaki.

- Kicsit túlzásba vitte megint. – mondta, majd átadta a másiknak.

- Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy felnyalja a részeg szájával a padlót. – fordult felém.

Vigyázott rá a jó Isten, mert, hogy én nem az biztos. – gondoltam magamban.

- Ugyan sem… - akadtam el amikor rá néztem.

Éreztem, hogy ezt a fazont én már láttam valahol.

- Te… - néztem rá összeszűkített szemekkel mire ő is erősen nézni kezdett.

Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy két szerencsétlen hunyorogva nézi egymást miközben nem is pislognak, és azon gondolkoznak, hogy hol a fenében látták már egymást.

- Te voltál ott az étteremben! – kiáltottuk egyszerre.

Félig elégedetten félig lepetten néztem vissza rá, mire ő büszkén kihúzta magát.

- Honnan ismered a részeg szerencsétlenjét? – utaltam Kyuhyun-ra.

- Ezt most komolyan kérded? – kerekedtek ki a szemei.

- Igen. – válaszoltam őszintén.

- Te..  nem tudod, hogy ki vagyok? – mutatott magára.

- Nem. – vontam meg a vállam.

- A Super Junior főénekese vagyok! – mondta felháborodva.

- Oh… - lepődtem meg.

- Yesung! – fokozta.

- Sosem hallottam még rólad… - húztam a számat.

Yesung pislogott párat, majd a fejéhez kapott. Fordult párat a fejét fogva, majd végül a kezét a vállamra tette és lemutatott a földre.

- Tudod mi van ott? - kérdezte.

- Mi? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.

- A büszkeségem.

- Oh… - éreztem kínosan magam.

- Darabokban! – jött a hab a tortára.

- Ne haragudj de, nem igazán vagyok képben a bandátokkal, de ha gondolod, meghívlak egy italra engesztelésképpen amiért… - néztem le a földre, majd újra rá. – Összetörtem a büszkeséged, majd megtapostam, mint elefánt a poharat a porcelán boltban.

- Azt hiszed, a büszkeségem egy szinten van egy pohár itallal? – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Ha nem, hát nem. – intettem le majd hátat fordítottam, hogy elmenjek.

- Várj! – kiáltotta, mire elmosolyodtam, majd mikor újra komoly képet tudtam vágni visszafordultam.

- Igen? – húztam ki magam büszkén.

- Jó lesz az ital. – fintorgott. – Egy telefonszámmal díszítve.

- Hé! – háborodtam fel, mire lemutatott a földre.

Lenéztem a földre, majd újra rá. Még a hideg is kirázott attól, ahogy olyan komolyan nézett rám.

- Aish! – mérgelődtem.

Fogalmam sincs róla hány órát beszélgethettünk. Olyan gyorsan repült az idő, mint ahogy addig még számomra soha. Néhány órára elfelejtettem minden gondomat. Néhány órára, újra boldog voltam.

- Egyedül jöttél? – kérdezte mikor már jó pár órája beszélgettünk.

- Dehogy, a barátaimmal jöttem csak… - akadtam el mikor a zene elhallgatott.

Hirtelen furcsa, hangokra lettem figyelmes, amikor rossz emlékeket keltettek bennem. 

A hang irányába fordultam, és megláttam a lángokat, amiktől a legjobban féltem.

Mindenki sikítozni, kiabálni kezdett, majd megindult a kijárat felé. Igazi tömegnyomor alakult ki, az emberek egymást taposták, lökdösték, csak, hogy minél előbb kijussanak.

Yesung megfogta a kezem, miközben az emberek ide-oda lökdöstek, nehogy magukkal sodorjanak.

- Gyere. – húzott magához, majd indult meg velem a kijárat felé, miközben, mint két kezét a vállaimon tartotta, hogy szorosan foghasson.

Ahányszor visszapillantottam a lángokra, remegni kezdtem. Eszembe jutatta azt az éjszakát, amikor majdnem meghaltam. Amikor még Yoseob szeretett, és menteni próbált, de nem tudott.

- Várj. – torpantam meg. – A barátaim. – fordultam vele szembe.

- Már biztos kint vannak! – mondta, majd megfogta a kezem és húzni kezdett maga után.

- De mi van, ha mégsem? – kiabáltam.

- Akkor visszajövünk értük! – nézett vissza rám.

A tűz villámgyorsan terjedt, és a levegő egyre jobban fogyott, viszont még mindig sok volt az olyan ember, akik nem jutottak ki. Ha Yesung nem fogta volna a kezem, már biztos fellöktek volna, és lehet halálra tapostak volna. Nagyon rémült voltam, de még sem éreztem azt, mint akkor. Nem volt bennem az a félelem, hogy meghalok. Nem voltam egyedül. Valaki fogta a kezem, és nem engedte el, amíg biztonságba nem tudott.

Mikor kijutottunk az épületből már hallani lehetett a közelgő tűzoltóautók hangját. Mindenki köhögött és nyugtatgatta a másikat.

- Jól vagy? – fordult felém Yesung.

Mire válaszolhattam volna Abby szemberohant velem és magához ölelt.

- Már azt hittem bent maradtál. – ölelt szorosan.

- Mindenki itt van? – néztem körbe.

- Nicole. – szólt Tiffany.

- Várj. – mondtam, majd elengedtem Abby-t és hátra fordultam, hogy megköszönjem Yesung-nak, hogy segített, de már nem volt sehol sem.

- Nicole! – kiáltotta Tiffany.

- Mi van?! – fordultam felé idegesen mire megfogta a karom és elráncigált a többiektől.

- Nem találkoztál valakivel? – suttogta kétségbeesetten.

- Kivel? – pislogtam.

- Nem veled volt? – lett egyre rémültebb.

- Miről beszélsz? Kivel kellett volna legyek?

Tiffany arca lassan elsápadt, majd az égő épületre nézett.

- Abby! – rohant oda hozzá, majd mondott neki valamit, mire Abby rázni kezdte a fejét.

Tiffany idegesen forgolódni kezdett miközben a fejét fogta.

- Kit keresel? – rohantam oda hozzá. Már én is kezdtem megijedni.

- Nincs itt…. – mondta remegő hangon.

- De ki?! – lettem ideges.

- Yoseob! – kiabálta.

Megrémülve néztem vissza rá, ő meg idegesen kapkodott levegő után.

- Ő is itt volt! Azt hittem vele vagy! – fogta a fejét.

- Nem láttam… - suttogtam, majd a hatalmas lángokra néztem.

Könnyeimmel küszködve indultam meg feléjük, mikor egy tűzoltó megragadta a karom és visszarántott.

- Még is mit művel?! – ordibált.

- Valaki bent van még! – próbáltam szabadulni a szorításából.

- Nyugodjon le!

- Engedjen el! – kiabáltunk egymással.

Hiába küzdöttem, nem tudtam szabadulni. Könnyes szemekkel néztem, ahogy a lángok egyre magasabbra és magasabbra törnek, miközben az a gondolat, hogy Yoseob még bent van, fojtogatott. Erőtlenül rogytam térdre, miközben a mellkasom szorongattam és a könnyeim végig futottak az arcomon.

Azok a hatalmas, gyilkoló lángok, mai napig a szemem előtt lebegnek, és égetik a szívem, felelevenítve az összes fájdalmat, amit ők okoztak.