Blue Midnight 30.rész - Hiányzol, szükségem van rád!

30.rész

Hiányzol, szükségem van rád!

Pár napig ki se mertem mozdulni a szobámból, a házból meg pláne. Tiffany amikor csak tudott otthon maradt velem, és ápolgatott amikor nagyon rosszul éreztem magam. Sikeresen titkoltam a többiek elől azt, hogy terhes vagyok, egész addig a napig, amíg fel nem bátorodtam és Tiffany-val el nem mentem a stúdióba a többiekkel. Dongwoon-on és Tiffany-n kívül senki nem tudta az igazi okát annak, amiért visszajöttem. Nem is faggattak pedig biztos érdekelte őket. Addig jó míg abban a hitben vannak, hogy vissza akartam jönni, és nem vissza KELLETT jönnöm. Mikor bementem a táncterembe nézni, ahogy próbálnak, a nevetgélő vidám fiúkra számítottam. De most csak azt látom, hogy valaki agyonhajszolja őket, és főnökösödik felettük. Rá sem ismertem… teljesen kifordult magából. Az örök kedves, vidám, vicces és szeretetteljes fiúból egy rideg, komoly és főnökösödő srác lett. Nem tudtam elhinni azt, amit láttam. Késő este a próbák után mindenki kifelé indult a stúdióból. Leghátul Junhyung sétált utána meg én, mikor megkérték őket, hogy valaki segítsen összepakolni a hangfalakat. Junhyung magára vállalta a feladatot, és én is. Nem tudom miért.. nem kellett volna. Másnap már egy sokkal nagyobb stúdióba gyakorolhattak a srácok a közelgő versenyre ezért kellett segíteni a pakolászásba. Aztán nem tudom, hogy de egyedül maradtunk a pakolászással… Fáradtan leültünk a földre és egymásra néztünk. Nem jutott más az eszembe csak az az este. Kellemetlenül éreztem magam.

- Sajnálom, ami akkor történt. – kezdett magyarázkodni. Honnan tudta, hogy erre gondolok?

- N-ne törődj vele.- dadogtam.

- Elég hülyén jött ki így utólag, mert olyan mintha kihasználtam volna a helyzetet, hogy magad alatt vagy. – fordította el a fejét. Próbáltam mosolyogni miközben arra gondoltam, hogy: „Miért? Nem ez történt..?” – Csak mert tudom, hogy amúgy sose tetted volna meg. – hajtotta le a fejét.

- Mégis miért? – néztem rá értetlenül.

- Mert még mindig szereted őt. – nézett rám újra bús szemekkel. Nem válaszoltam. Nem volt mit. Mi értelme lenne hazudnom, amikor tudja az igazat? Felhúztam a lábaim, hátratettem a kezemmel az arcomba lógó hajamat majd elfordítottam a fejem. 

- Már mindegy. – mondtam egyhangúan.

Pár percnyi gondolkozás után láttam, hogy Junhyung mondani akar valamit, de megint rosszul lettem. Gyorsan felálltam és kiszaladtam a mosdóba. Amíg megint összekapartam magam csak arra tudtam gondolni, hogy mit hazudjak? Miért lettem rosszul? Már megint… Biztos vagyok benne, hogy látta, amikor este kirohantam a mosdóba, mert csak egy pillanatra, ugyan de láttam, ahogy nyílik a szobája ajtaja. Lassan kivánszorogtam a mosdóból vissza Junhyung-hoz. A fejemet fogtam, mert szédültem. Alig bírtam állni a lábamon. Jobb lett volna, ha otthon maradok. Megálltam előtte, majd mosolyt erőltettem az arcomra.

- Bocsi, úgy néz ki, hogy elkaptam valami hülye vírust. – magyarázkodtam.

- Vírust? – mosolygott Junhyung majd lassan felállt. Megkönnyebbültem, hogy elhitte azt, amit mondtam neki. Odaállt elém majd megfogta a csuklom, elvette a kezem a fejemtől és a hasamra tette.

- Nem inkább terhes vagy? – tűnt el a mosoly az arcáról. Megrémültem azoktól a szemektől, amikkel rám nézett. Nem volt dühös, vagy szomorú… annál rosszabb: semmit mondó. – Megtartod? – vont kérdőre.

- N-nem tudom. – dadogtam, miközben lehajtottam a fejem. 

- Voltál orvosnál?

- Igen.

- És hányadik hétben vagy?

- Az ötödikben. – válaszoltam gyorsan minden kérdésére. Junhyung zsebre tette a kezét majd felnézett a plafonra. – Mi van, talán érdekel, hogy mi van a gyerekkel? – háborodtam fel. 

- Még szép, mivel lehet, hogy az enyém! – förmedt rám. – És abból ítélve, ahogy Yoseob viselkedik, mostanság nem igazán fogja őt érdekelni az, hogy lehet, hogy apa lesz! – üvöltözött velem. Csak a földet mertem nézni, de minden egyes alkalommal mikor felemelte a hangját kirázott a hideg. A tények, amiket felsorakoztatott éles tőrként kezdték szabdalni a lelkem. 

- Honnan tudod? Lehet, hogy újra a régi lenne és- mondtam félénken de Junhyung meg se várta, hogy befejezzem.

- Ő már nem lesz olyan, mint rég, mert már nem szeret! – ordította a képembe. Összerezzentem. Junhyung megfordult majd kiment. Ott maradtam egyedül a stúdióba. Miután az ajtó becsapódott könnyek folytak végig az arcomon. Leültem a földre és sírtam. Fájt minden szó, ami mondott nekem. Főleg, mert mind igaz volt. Eddig is tudtam, de amíg nem mondta ki senki úgy tehettem, mint aki nem tud róla és nem érdekli. De így… 

Nem volt erőm felállni a földről és valahogy haza jutni. A stúdióba aludtam a földön, de nem voltam egyedül. Velem volt a bizonytalanság, a szomorúság, a csalódottság és a fájdalom.

- Yoseob.. . hiányzik a régi éned… szükségem van rád… - suttogtam magamban miközben a könnyektől a szememben már semmit se láttam. Csak imádkoztam, hogy visszatérjen az a fiú, akit annyira szeretek.