10.rész
Baleset
*Abby szemszöge*
Már vagy 20 perce állok a nappaliba és Taeyang-ra várok. Nem hiszem el, már vagy 20 perce ott kéne lenünk a próbán, de ő még mindig cicomázza, magát esküszöm rosszabb, mint én. Már GD is hívott, hogy hol a frászkarikában vagyunk. Elindultam a szobánk felé ahol Taeyang még mindig azon vacillált, hogy mit vegyen fel tánc próbára. Megforgattam a szemeimet és beléptem a szobába.
- Jajj, drágám vegyél már fel egy melegítőt és egy pólót és húzzunk mindenki ránk vár, vagyis csak rád. – Emeltem fel a hangom. Már nagyon ideges voltam. Bezzeg mikor én vagyok, bent 5 perccel tovább ki tör a 3. világháború. Nem szólt semmit csak szúrós tekintettel nézett rám. Nem hat meg.. Oda ballagtam a szekrényhez elő vettem kedvenc melegítő nadrágját és a pólóját. Elő kerestem táncos edző cipőjét egy fekete full cap-et, hogy ne ismerjék fel az utcán bár ez akkor is meg történik, ha nem is akarjuk majd oda ballagtam hozzá leraktam az ágyra a cuccait.
- 5 perced van. Világos voltam?. –Mutattam rá a ruhákra majd felemeltem a kezem és mutattam az újaimmal az 5 percet majd ki viharoztam a szobából és nappaliban ültem és mértem az időt. Még le sem telt az idő már meg is jelent abban a ruhába, amit oda készítettem neki. Hangosan felkuncogtam. Mire ő szúrós szemekkel nézett rám majd megfogta a kezem és a kocsi fele indultunk.
- Hmm legközelebb is ezt fogjuk csinálni. Ez hatásos volt. - Nevettem fel.
- Most ezen fogsz nevetni életed végéig? – Kérdezte egyhangúan. Oda hajoltam nyomtam egy puszit az arcára majd beszálltam a kocsiba majd ő is követte a példámat majd végre elindultunk. A fiúk kicsit mérgesek voltak Taeyang-ra amit nem is csodálok így miatta csúsztunk majdnem fél órát. A próbák fárasztóak és izzasztóak de én élvezem. De még Taeyang velem addig nincs gond.. Most már kezd felengedni a reggeli incidensünk után. Ha tehetné, minden percben az én ajkaimon csüngene. Éppen a Fantastic Baby koreográfiáját vettük át jó párszor majd végre mikor szünetet kaptunk valakinek a karja fonódót a hasam elé, felé fordultam és két gyönyörű szempárba és egy ragyogó mosolyba ütköztem. Istenem azok az ajkak. Még mire édes csókjára gondoltam volna már ajkai az enyémre tapadtak. Hirtelen felkapott a lábaim automatikusan dereka köré fonódtak, de a csókunk így sem szakadt meg. Majd egy ismerős hangot halódtam a hátérből, aki nekünk szól:
- Hey gerle pár.! Tudjuk, hogy szeretitek egymást, de ne itt, meg amúgy is folytatnunk kéne a próbát. –Szólt óda GD mérgesen. Istenem ez az alak. Tőle semmit sem lehet csinálni. Taeyang csak megforgatta a szemeit és szépen finoman letett. Majd indult is a pörgés újra. Már alig vártam, hogy vége legyen az egész próbának GD a szokásosnál is jobban hajt minket. Fáradt voltam és végre látni akartam legjobb barátnőmet Nicole-t annyira hiányzik, már pedig amikor tudunk, beszélünk akár személyesen vagy telefonon. Hála istennek végre vége a próbának indulunk is haza gyorsan letusolok, felveszek egy kényelmes göncöt is már indulok is az én egyetlen barátnőmhöz…..
* Nicole szemszöge *
Ma átjött Abby, hogy egy kicsit beszélgessünk. Így, hogy napokig nem látom hihetetlen boldogsággal tölt, el mikor újra beszélhetek vele. A nappaliba álltunk és beszélgettünk Abby-vel, 1 kivételével minden Beast tag jelenlétében. Junhyung-nak vissza kellett mennie a stúdióba. Már késő este volt. Kint készülődött a vihar, de mi jól éreztük magunkat. Mindenki nevetett, szép volt minden… Túl szép…
Dongwoon telefonja csörögni kezdett. Mosolyogva felvette, de ahogy teltek a másodpercek a mosoly eltűnt az arcáról. Én és a többiek is kezdtünk megrémülni látva Dongwoon ijedt arcát. Abby és én a konyha pulttól odasétáltunk a többiekhez a nappaliba. Mikor Dongwoon lassan elemelte a telefont a fülétől, és csak rémülten nézett maga elé.
- Történt valami? – kérdezte HyunSeung.
Dongwoon meg se mozdult, semmit nem reagált HyunSeung kérdésére. Egyre idegesebb lettem és nem bírtam tovább várakozni:
- Köhögd már ki mi történt!! – kiáltottam rá.
- Most azonnal be kell mennünk a kórházba… - mondta Dongwoon halkan miközben még mindig mereven nézett maga elé. A „kórház” szó hallatán mindenkit kirázott a hideg.
- Miért kéne odamennünk? – kérdezte Yoseob értetlenül.
- JunHyung-nak balesete volt… nem rég vitték be a kórházba.
Senki nem szólt semmit. Mindenki arcára kiült a rémület. Csak néztünk magunk elé, mint akikből elszállt minden lélek. Végül én törtem meg a csendet:
- É-és hogy van? – kérdeztem, bátortalanul, hiszen féltem a választól.
- Kómában van… - válaszolt Dong Woon.
- Menjünk! – ráztam meg a fejem, hogy magamhoz térjek. Amin felkiáltottam mindenki magához tért, beültünk a kocsiba és elindultunk a kórház felé. Abby is velünk jött. Yoseob mellett ültem, aki egész úton csak bámult ki az ablakon, melyen csak úgy futkostak le az esőcseppek. Látszott rajta, hogy nagyon ideges és, hogy legszívesebben elsírná magát, hiszen az egyik legjobb barátjáról van szó. Senki sem beszélt. Mindenki el volt foglalva a saját gondolataival. Megfogtam Yoseob kezét, ami a lábán pihent. Nem akartam, hogy egyedül érezze magát. Szomorúan rám nézett, majd egy mosolyt erőltetett az arcára. Ez a mosoly azt jelenti, hogy, „próbálok erős maradni, azt mutatni, hogy jól vagyok, de valójában ott legbelül darabokra hullok”. Tudta, hogy hiába mosolyog, hiszen tudom, hogy teljesen kétségbe van esve, de ő már csak ilyen… nem akarja, hogy mások miatta aggódjanak.
A kórházban, még nem mehettünk be Junhyung-hoz. Csak az ablakon keresztül nézhettük. Én viszont nem láttam semmit. Mikor oda akartam menni Yoseob rátette a kezét a vállamra. Azt mondta, hogy nem akarja, hogy így lássam Junhyung-ot. Majd megvesztem, annyira szerettem volna látni, hogy mégis mi az a látvány, amitől ennyire óvni akar, de a kedvére tettem és nem mentem oda ahhoz a nagy ablakhoz, mely előtt Abby kivételével a többiek mozdulatlanul álltak. Nem mutatták ki az érzéseiket… csak beton arccal álltak ott. Aztán elsőként Gikwang adta fel és lehajtott fejjel elsétált Abby, Yoseob és mellettem. Biztos vagyok benne, hogy azt sem tudta merre megy, csak ment. Aztán Abby fogta magát és utánament…
Ahogy láttam, hogy Abby utána megy nem aggódtam Gi-ért hiszen tudtam, hogy ha Abby vele van, akkor össze fogja szedni magát.
Én inkább azért a fiúért aggódtam aki, előttem szüntelen kissé lehajtott fejjel a földet bámulta. Lassan felemeltem a kezem és óvatosan oldalra simítottam a haját. Addig a haja teljesen eltakarta a szemeit, hogy leplezze a szemeiben csillogó könnycseppjeit…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése