44.rész
5. éjszaka
*Abby szemszöge*
Láttam, ahogy Nicole törve, zúzva fel megy a szobájába. Egy pillanatig nem tudtam mihez kezdjek, vaciláltam, hogy utána menjek vagy hagyjam megnyugodni egy kicsit? De utána kell mennem. Nagy szüksége van most rám. Gyorsan felszaladtam utána. Dörömbölni kezdtem az ajtón, de nem nyitotta ki:
-Nicole engedj be! Kérlek. – Nem jött válasz. – Nyisd, ki kérlek. – Dörömböltem az ajtón tovább, de válasz még mindig nem jött. Muszáj be jutnom hozzá. – Nyisd, már ki kérlek, ne kelljen más eszközökhöz folyamodnom. –Kérleltem még mindig. Újra dörömbölni készültem volna mikor az ajtó kinyílt. Nicole sírva borult a nyakamba. Amilyen szorosan csak tudtam magamhoz öleltem, hogy érezze, hogy én mindig vele vagyok.
- Abby én ezt nem bírom tovább.. Tényleg minden az én hibám? – Nézett fel rám. Szemei vörösek voltak a sok sírástól. Sosem láttam még ennyire összetörtnek. Sosem. Megfogtam a kezét és bevezettem a szobájába magunkra csuktam az ajtót nem akarom, hogy akárki is hallja mit beszélünk.
- Egyáltalán nem vagy hibás. –Öleltem újra szorosan magamhoz.
- De a saját füleddel hallottad mit mondott. –Tolt el magától majd leült az ágyra és az arcomat kémlelte, hogy mi lesz a reakcióm.
- De nincs igaza. Bárki bármit is mond Yoseob szeret téged és vissza fog jönni. – Próbáltam reményt fektetni szavaimba, hogy Nicole-t megnyugtassam. Bár hiszem, hogy Yoseob vissza fog jönni, mert tudom, hogy Nicole-t mindennél jobban szereti. Biztos vagyok benne, hogy nem hagyná itt csak úgy. Se Nicole-t sem a bandát.
- Abby te örök optimista. – Erőltettet egy halvány mosolyt az arcára. –és mi van, ha nem látom soha többé? – Tette fel nekem a kérdés. Sejtettem, hogy meg fogja kérdezni.
- Vissza fog jönni. Nem hagyna el csak úgy szó nélkül.
- Tudom, azért is furcsa ez nekem. – Hajtotta a fejét a vállamra.
- Amúgy nem csak Doojoon kelt ki így magából. – Hajottam le a fejem szomorúan. Muszáj valakinek elmondanom, mert ha magamban tartom, meg fogok örülni. De igazából nem akartam terhelni az én kis piti dolgaimmal.
- Ezt, hogy érted? –Emelte fel a fejét a vállamról és kikerekedet szemekkel nézett. Nagyot sóhajtottam. – Abby. Válaszolj. – Fogta meg kezemet. Újra nagyot sóhajtottam erőt vettem magamon és bele kezdtem.
- Tegnap este Gikwang szóbájából hangos zene szűrődött ki. Pont rá percre miután lefeküdtem felkeltem, hogy át menjek neki szólni. Hozzá teszem elég pipa voltam, mert nagyon fáradt voltam és szeretem volna, piheni. –Magyaráztam. Nicole figyelmesen hallgatta a mondani valómat.. –Aztán benyitottam hozzá észre se vette. Pedig elég nagy lendülettel téptem fel az ajtót mérgemben. De ő csak táncolt és tán…
- Már azt hittem valakivel enyelegett. – Vágott közbe Nicole közben a kezét a szívére helyezte és nagyokat sóhajtózott. – Húhh folytasd.
- Na, akkor abban a szent pillanatban csináltam volna belőle keresztapát. – Mondtam komolyan. –Na, szóval.. Kihasználva az alkalmat, hogy nem vett észre kicsit végig mértem. Aztán ki szúrtam a macis papucsot és elröhögtem magam. De úgy isten igazából alig bírtam abba hagyni. –Vártam a reakciót. De ő csak beton arccal fürkészte az enyémet.
- Macis papucs? Ugye csak viccelsz? –Kérdezte nevetve. Végre mosolyog. Én csak komoly arccal néztem az előttem ülő Nicole-t aki ezen az egészen jót mulat majd heves bólogatásba kezdtem, hogy nem viccelek. Számomra is elég vicces szitu volt, de ami utána történt elég mély nyomot hagyott bennem. – Na, jó rosszat sejtek folytasd.
- Először szépen mondta, hogy hagyjam abba a nevetés, de én nem bírtam. Másodjára már valamennyivel csillapodott a röhögő görcsöm, de még akkor sem tudtam abbahagyni. Aztán rám förmedt és kiinvitált a szobából és azt mondta hagyjam békén aztán rám vágta az ajtót. - Hajtottam le a fejem szomorúan.
- Húúh.. Lehet a fáradtság miatt ilyenek meg persze Yoseob váratlan el tünése miatt. És így jön ki rajtuk. Akkor így már világos miért viselkedett így Doojoon is. – Mondta el gondolkozva.
- Logikus. –Bólogattam helyeslően.
- De akkor is fájt, amit mondott. Valamiben igaza volt. – Hangja elcsuklott.
- Nicole! Felejtsd el. Egyáltalán nem gondolta komolyan. Hiszen ismered. – Fogtam meg kezét. Próbáltam minél több reményt fektetni szavaimban. Tudtam, hogy Doojoon-ból csak a düh beszélt, hiszen ő is nagyon szereti Nicole-t mindig az összes többi banda tag. Nem válaszolt csak bólintott egyet. – Most megyek pihenj le egy kicsit. Rád fér. Holnap is beszélünk. –Nyomtam egy puszit az arcára. Ő csak helyeslően bólintott egyet. Majd erőletett egy mosolyt az arcára. – Jó éjt. – Indultam meg az ajtó felé.
- Neked is. Szia. – Válaszolt vissza. Elindultam a szobám felé. Nekem is kell egy kis pihenés megint egy hosszú fárasztó nap…
* Nicole szemszöge *
Az, hogy beszéltem Abby-vel sokat segített. Nem tudom mihez kezdtem volna magammal ha akkor nem jön utánam…
Kicsit zavar, hogy Doojoon úgy ment el, hogy nem tudtuk megbeszélni azt, ami történt, de majd 2 hét múlva feltétlenül beszélek vele. Addig próbálom összeszedni magam. Elhiszem, Abby-nek és Doojoon-nak, hogy Yoseob vissza fog jönni… úgyhogy én várni fogok rá.
- 5. éjszaka –
Csak lélekben, de ott vagyok megint abban a sötét szobában. A srác még mindig ott ül a széken és egyre rosszabbul van. Arcát egyszer sem láttam még eddig. Nem tudom, hogy, de látom, és hallom mire gondol. Becsuktam a szemem és csöndbe figyeltem…
Egy koncert. A közönség sikítozik. A színpadon 6 fiú énekel és táncol. De aztán, az egyik észrevesz egy lányt, az első sorban. Megáll az idő, minden elcsendesedik. Csak a pillanat van mikor először pár másodpercre találkozott a tekintetük.
Aztán gyors jelenet váltották fel egymást. Beszélgetések, és boldog pillanatok. Mosolyok és ölelések, melyek felejthetetlenek. A pillanat mikor először fogta meg a lánynak a kezét…
Megölelte, és csak arra gondolt, hogy többet nem akarja elengedni. Vele akar lenni, csak vele. Minden perc, amit vele él meg, boldogsággal tölti el a lelkét. Megfogta a kezét és csak annyit mondott:
,, Nem hagylak egyedül.”
Hirtelen elsötétült mindent. Kinyitottam a szemem. Az ajtón egy alak jött be injekciós tűvel a kezében. Még mindig csak az ablakon beszűrődő fénysugár az egyetlen, ami egy kis fényt visz a sötét szobába. A fiút a széken újra elönti a félelem. De már kezdi megszokni akarata ellenére. Egyre gyorsabban veszi a levegőt, ahogyan az alak közeledik. Arcát eltakarja a haja. Összeszorul a torka és csak arra gondol, hogy ő ezt nem akarja végig csinálni. El akar menni, de nem tud. Tudja, hogy mi vár rá, tudja, hogy mit akar tőle az az alak, hiszen nem ez az első alkalom, hogy látja őt. De a lelke akkor is szüntelen ellenkezik az ellen, hogy beletörődjön abba, ami vele történik, ugyanakkor azt is tudja, hogy nem tud semmit tenni. Egy újabb tűszúrás a karjába, egy elégedett mosoly, egy könnycsepp az arcon és egy halványuló arc az emlékek között.
A tehetetlenség láncai szorítják a lelkét, és a hiány miatt érzett fájdalomnak a lángjai égetik. A szíve lassan feladja az ellenkezést… a láncok lazulnak, a lángok kialszanak, a lány arca pedig eltűnik a ködben.
