2012. november 29., csütörtök

Blue Midnight 85.rész - Ilyen egyszerű a szerelem?


85.rész
Ilyen egyszerű a szerelem?





*Abby szemszöge*
Ma végre haza engednek a kórházból. Már alig várom, hogy a saját ágyamban aludjak és a saját környeztemben legyek. Izgatott vagyok egy kicsit. Már minden cuccomat összepakoltam, amit az itt létem alatt összehalmoztam. Minden katonás sorban várja az indulást. Izgatottan várom Seungho-t, hogy végre újra láthassam. Reménykedem benne, hogy még láthatom, mielőtt haza indulnék. Idegesen fel alá járkálok szobába, de semmit nem történik. Az égvilágon semmi nem történik. Semmi. Miért nem jön be hozzám? Túl sokat képzeltem a dologba. Talán sors akarja így. Akkor sem értem. Olyan sok időt töltöttünk együtt és akkor most miért nincs itt? Nem adom, még fel lehet, hogy az utolsó pillanatban fog felbukni, meglepetést okozva. Az ablakon kezdtem kifelé nézelődni, hogy teljen az idő. Fejemet neki támasztottam az ablaknak és úgy nézetem kifelé közben nagyokat sóhajtottam. Hallottam, ahogy az ajtó nyitódik majd halk léptek. Arcomra hatalmas mosoly húzódott. Azonnal meg fordultam, de csalódnom kellett. Nem az a személy állt ott, akire számítottam. Próbáltam leplezni, hogy mennyire el voltam keseredve így próbáltam ugyan úgy mosolyogni, ahogyan az előbb.
-Szia. Indulhatunk? – Kérdezte Gikwang levakarhatatlan mosollyal az arcán.
- Szia. Igen. – próbáltam összeszedni magam és nem kimutatni, hogy legszívesebben leülnék a sarokba és sírnék. Gikwang elindult a cuccaim felé.
- Minden meg van? – kérdezte miközben a csomagokat tanulmányozta.
- Ha nincs is, akkor itt marad emlékben.
- Akkor induljunk. – Fogta meg a csomagokat. Én felvettem az egyik táskát, hogy segítsek Gikwang-nak. Elindult kifelé én pedig követtem.
- Nicole? – Szóltam meg mikor ki értünk a kocsihoz. Gikwang közben elvette a táskát a kezemből és berakta kocsiba a másik táskával együtt.
- Otthon vár. –Mosolygott rám miközben konyította nekem az ajtót. Viszonoztam miközben beszálltam a kocsiba. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én kifelé bámultam és próbáltam magam meggyőzni, hogy lehetséges azért nem jött be hozzám, mert volt nála valaki vagy... Annyira aggaszt ez dolog. Jó lett volna látni és átölelni. Arra eszméltem, hogy a kocsi megáll. Ilyen hamar megérkeztünk volna? Körül néztem és a ház ismerős volt aztán eszembe jutott, hogy ez a hely az ahol indult az életünk mikor ide költöztünk. Mosolyt csalt az arcomra. Oda mentem Gikwang-hoz és elvettem az a táskát, amit a korházban is szorongattam majd elindultam befelé. Mikor az ajtóhoz értem a kilincsre tettem az kezem, de nem nyitottam be. Furcsa érzésem támadt aztán lassan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Ahogy beléptem miden világossá vált.
-Abby. – Ugrott a nyakamba Nicole. Én dermedten álltam ott. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Teljesen sokk hatása alá kerültem. Emlékszek. Mindenre emlékszek. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Gikwang és én. Eli és a csók. A ballesett előtti balhé és minden más, amit eddig történt velem emlékszek mindenre. Nagy nehezen rávettem magam, hogy átöljem, de azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. A többiek is meglepetten bámultak rám.
- Abby jól vagy? – Kérdezte Doojoon miközben oda sétált mellénk. Hátamat kezdte simogatni. Nicole közben elengedet és meglepetten nézet rám.
- P-persze. – Dadogtam. Gyorsan letöröltem a könnycseppeket az arcomról. Mosolyogni kezdtem.
- Ennyire örülsz, hogy itthon vagy? – Kérdezte vigyorogva Gikwang.
- Nem- Sóhajtottam. Mindenki kikerekedet szemekkel meredt rám. – Emlékszek mindenre. – hajtottam le fejem. Beállt a csönd. Félve fel néztem mindenki kikerekedet szemekkel nézet rám. Egyre jobban kezdtem magam hülyén érezni. – Oké. Ha gondoljátok, akkor vissza is mehetek a kórházba. – mutogattam eszeveszetten az ajtó felé hátha kapok valami reakciót. Még mindig szótlanul néztek.
- Te csak viccelsz ugye? – Kérdezte Nicole meglepetten.
- Nem.
- Emlékszel arra pillanatra mikor leszaladtál színpadról, mert valami olyat láttál. Mi volt az? – kérdezte Nicole komolyan.
- Erre nem vagyok hajlandó válaszolni. – makacsoltam meg magam.
- Most miért? – nézett rám Nicole kérdően. Körbe néztem a fiúk értetlenül néztek minket.
- Mikor szaladtál le a színpadról?  - Kérdezte Gikwang meglepetten.
- Őőő..hát az úgy volt.. Ez olyan ciki. – vigyorogtam kínosan.
- Nyögd már ki. – tette csípőre a kezét miközben szúrós szemekkel méregetett.
- ajhh már- adta be a derekamat. – Akkor mikor a fiúk félmeztelenül szaladgáltak a színpadon. Remélem, örülsz.  – Mondtam unottan. Hangos nevetés következet majd valakinek a karjai között találtam magam.
- Rám emlékszel? – Suttogta fülembe Gikwang.
- Igen. – Öleltem vissza. Furán éreztem magam. Valahogy nem olyan volt ez az ölelés, mint régen. Teljesen más volt. Szívem nem vert olyan hevesen, mint régen. Mintha csak egy barát lenne, akit szeretetből ölelik meg egymást. Csak barátok semmit több. Az érzéseim csak így meg változtak volna? Csak így könnyedén minden elmúlt volna? Minden, ami eddig történt velünk csak úgy ki dobhatjuk a kukába. Az lehetetlenség. Nem lehet ilyen egyszerű. Egyáltalán érzek iránta valamit?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése