85.rész
Ilyen egyszerű a szerelem?
*Abby szemszöge*
Ma végre haza engednek a
kórházból. Már alig várom, hogy a saját ágyamban aludjak és a saját
környeztemben legyek. Izgatott vagyok egy kicsit. Már minden cuccomat
összepakoltam, amit az itt létem alatt összehalmoztam. Minden katonás sorban
várja az indulást. Izgatottan várom Seungho-t, hogy végre újra láthassam.
Reménykedem benne, hogy még láthatom, mielőtt haza indulnék. Idegesen fel alá
járkálok szobába, de semmit nem történik. Az égvilágon semmi nem történik.
Semmi. Miért nem jön be hozzám? Túl sokat képzeltem a dologba. Talán sors
akarja így. Akkor sem értem. Olyan sok időt töltöttünk együtt és akkor most
miért nincs itt? Nem adom, még fel lehet, hogy az utolsó pillanatban fog
felbukni, meglepetést okozva. Az ablakon kezdtem kifelé nézelődni, hogy teljen
az idő. Fejemet neki támasztottam az ablaknak és úgy nézetem kifelé közben
nagyokat sóhajtottam. Hallottam, ahogy az ajtó nyitódik majd halk léptek.
Arcomra hatalmas mosoly húzódott. Azonnal meg fordultam, de csalódnom kellett.
Nem az a személy állt ott, akire számítottam. Próbáltam leplezni, hogy mennyire
el voltam keseredve így próbáltam ugyan úgy mosolyogni, ahogyan az előbb.
-Szia. Indulhatunk? – Kérdezte
Gikwang levakarhatatlan mosollyal az arcán.
- Szia. Igen. – próbáltam
összeszedni magam és nem kimutatni, hogy legszívesebben leülnék a sarokba és
sírnék. Gikwang elindult a cuccaim felé.
- Minden meg van? – kérdezte
miközben a csomagokat tanulmányozta.
- Ha nincs is, akkor itt marad
emlékben.
- Akkor induljunk. – Fogta meg a
csomagokat. Én felvettem az egyik táskát, hogy segítsek Gikwang-nak. Elindult
kifelé én pedig követtem.
- Nicole? – Szóltam meg mikor ki
értünk a kocsihoz. Gikwang közben elvette a táskát a kezemből és berakta
kocsiba a másik táskával együtt.
- Otthon vár. –Mosolygott rám
miközben konyította nekem az ajtót. Viszonoztam miközben beszálltam a kocsiba.
Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Én kifelé bámultam és próbáltam magam
meggyőzni, hogy lehetséges azért nem jött be hozzám, mert volt nála valaki
vagy... Annyira aggaszt ez dolog. Jó lett volna látni és átölelni. Arra
eszméltem, hogy a kocsi megáll. Ilyen hamar megérkeztünk volna? Körül néztem és
a ház ismerős volt aztán eszembe jutott, hogy ez a hely az ahol indult az életünk
mikor ide költöztünk. Mosolyt csalt az arcomra. Oda mentem Gikwang-hoz és
elvettem az a táskát, amit a korházban is szorongattam majd elindultam befelé.
Mikor az ajtóhoz értem a kilincsre tettem az kezem, de nem nyitottam be. Furcsa
érzésem támadt aztán lassan lenyomtam a kilincset és benyitottam. Ahogy
beléptem miden világossá vált.
-Abby. – Ugrott a nyakamba
Nicole. Én dermedten álltam ott. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Teljesen sokk
hatása alá kerültem. Emlékszek. Mindenre emlékszek. Egy könnycsepp gördült
végig az arcomon. Gikwang és én. Eli és a csók. A ballesett előtti balhé és
minden más, amit eddig történt velem emlékszek mindenre. Nagy nehezen rávettem
magam, hogy átöljem, de azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. A
többiek is meglepetten bámultak rám.
- Abby jól vagy? – Kérdezte
Doojoon miközben oda sétált mellénk. Hátamat kezdte simogatni. Nicole közben
elengedet és meglepetten nézet rám.
- P-persze. – Dadogtam. Gyorsan
letöröltem a könnycseppeket az arcomról. Mosolyogni kezdtem.
- Ennyire örülsz, hogy itthon
vagy? – Kérdezte vigyorogva Gikwang.
- Nem- Sóhajtottam. Mindenki
kikerekedet szemekkel meredt rám. – Emlékszek mindenre. – hajtottam le fejem.
Beállt a csönd. Félve fel néztem mindenki kikerekedet szemekkel nézet rám.
Egyre jobban kezdtem magam hülyén érezni. – Oké. Ha gondoljátok, akkor vissza
is mehetek a kórházba. – mutogattam eszeveszetten az ajtó felé hátha kapok
valami reakciót. Még mindig szótlanul néztek.
- Te csak viccelsz ugye? –
Kérdezte Nicole meglepetten.
- Nem.
- Emlékszel arra pillanatra mikor
leszaladtál színpadról, mert valami olyat láttál. Mi volt az? – kérdezte Nicole
komolyan.
- Erre nem vagyok hajlandó
válaszolni. – makacsoltam meg magam.
- Most miért? – nézett rám Nicole
kérdően. Körbe néztem a fiúk értetlenül néztek minket.
- Mikor szaladtál le a
színpadról? - Kérdezte Gikwang
meglepetten.
- Őőő..hát az úgy volt.. Ez olyan
ciki. – vigyorogtam kínosan.
- Nyögd már ki. – tette csípőre a
kezét miközben szúrós szemekkel méregetett.
- ajhh már- adta be a derekamat.
– Akkor mikor a fiúk félmeztelenül szaladgáltak a színpadon. Remélem,
örülsz. – Mondtam unottan. Hangos
nevetés következet majd valakinek a karjai között találtam magam.
- Rám emlékszel? – Suttogta
fülembe Gikwang.
- Igen. – Öleltem vissza. Furán
éreztem magam. Valahogy nem olyan volt ez az ölelés, mint régen. Teljesen más
volt. Szívem nem vert olyan hevesen, mint régen. Mintha csak egy barát lenne,
akit szeretetből ölelik meg egymást. Csak barátok semmit több. Az érzéseim csak
így meg változtak volna? Csak így könnyedén minden elmúlt volna? Minden, ami
eddig történt velünk csak úgy ki dobhatjuk a kukába. Az lehetetlenség. Nem
lehet ilyen egyszerű. Egyáltalán érzek iránta valamit?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése