Blue Midnight 76.rész - Valóra vált rémálom

 76.rész

Valóra vált rémálom

* Nicole szemszöge *

Hiába Yoseob-ot öleltem, mikor szemem csak Mir-t figyelte. A szívem húzott felé és azt akarta, hogy engedjem el Yoseob-ot és menjek oda hozzá, de az eszem ellenkezett és a lábaim nem mozdultak.  Aztán lassan elindult felénk. Szívem egyre hevesebben vert, de végül feladtam. Az eszemre fogok hallgatni. Beletemettem az arcom Yoseob vállába, hogy ne lássam Mir-t. Elment mellettünk és Seungho-hoz sietett. Utána fordultam, de gyorsan megtorpantam. Nem sokkal később megjöttek a mentők. Hatalmas tömeg gyűlt a mentőautók köré. Megjelentek a kamerák én meg kénytelen voltam elengedni Yoseob-ot. Nem lepleződhetünk le. Csak álltam mellette és ökölbe szorított kézzel figyeltem ahogy Abby-t beteszik a mentőbe. Csak sírtam és sírtam. A nagy tömegben egy kalapos alakon akadt meg a szemem. Az a kalap… mintha már láttam volna valahol.

Elbambultam és csak őt figyeltem. Ijesztően ismerős volt az a kalap. Nem hallottam semmit és nem láttam mást azon az alakon kívül. Hirtelen képek villantak be. Egy üres szoba. Vagyis… majdnem üres. Egy szék volt a szoba közepén. A nyitott ablaknál a szél a függönnyel játszott. Az a szoba…

Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Emlékszem…

A kalapos alak megfordult majd távolodni kezdett. Utána rohantam. Muszáj volt megtudnom, hogy ki ő. Mi van ha az az egész nem egy álom volt? Akkor ő volt az aki kínozta Yoseob-ot hetekig. Mindenkit arrébb lökve tolakodtam a tömegben és próbáltam utolérni azt az alakot. Kiment a parkolóba én meg követtem. Mikor kirohantam az ajtón újra a hűvös levegő csapta meg az arcom.

- Ki vagy te?! – álltam meg és kiáltottam utána mire ő is megállt.

- Rég láttalak. – mondta majd lassan felém fordult és levette a kalapját. Az arcán széles mosoly ült. Megdermedtem. Próbáltam felfogni azt amit látok de egyszerűen nem ment.

- Te voltál az… - dadogtam rémültem.

- Miről beszélsz? – kezdett lefagyni a mosoly az arcáról.

- Te vitted el őt! – kiáltottam a képébe rémülten.

- Nem tudom miről beszélsz. – válaszolt komolyan, de mégis kicsit mintha meg lett volna rémülve.

- Hogy tehetted…? – csodálkoztam el.

- Minden rendben? – mondta egy ismerős hang majd valaki rátette a kezét a vállamra. Odakaptam a fejem ijedtemben.

- Daesung… - motyogtam magamban. Lassan levette a kezét a vállamról majd elmosolyodott. Nemsokára megjelent Taeyang, T.O.P. és Seungri.

- Még találkozunk. – vigyorgott baljóslóan GD majd társaival az oldalán eltűntek a sötétségben.

Egy darabig csak ott álltam és bambultam abba az irányba ahol eltűntek és próbáltam összerakni a képet.

- Te meg mit keresel itt? – torpant meg Dongwoon az ajtóban mikor meglátott. Kizökkentett abból a lefagyott szorozós állapotomból. Mikor már egy ideje csak nézett engem és én is őt gyorsan elszaladtam mellette be az ajtón. Yoseob-ot kerestem a tömegben. Összevissza futkorászva a nagy tömegbe, pánikolva kerestem őt miközben mindenhonnan csak ugyanazok a mondatok hallatszottak.

* Mi történt? *, * Kiket vittek el? *, * Elütötték őket? *, * Viszonyuk volt? *, *Lehet, hogy nem is baleset volt? *

Egyre idegesebb és idegesebb lettem miközben mindenkit félrelökve csak ezek a kérdések hagyták el mindenki száját. Pletykálni kezdtek és alaptalan feltevéseket kezdtek gyártani és úgy adták elő őket mintha igazak lennének, miközben semmiről sem tudnak. Sehol sem láttam Yoseob-ot. A kétségbeesés miatt mindenkiben őt láttam. Csak rohantam, néha megálltam és körbe néztem. Elveszett voltam. Senki nem volt sehol akitől segítséget kérhettem volna. Mikor már kezdtem teljesen elveszíteni a fejem valaki utánam kiabált majd megfogta a kezem. Maga elé fordított majd magához ölelt. Olyan volt mint a kegyelem döfés. Az utolsó csepp a pohárba. Nem bírtam tovább, sírni kezdtem és erősen szorongattam a pólóját miközben a fejemet a mellkasának döntöttem.

- Jó, nyugi. Nem lesz semmi baj. – Szorított magához és próbált megnyugtatni.

Egy szót sem tudtam magamból kipréselni annyira sírtam. Nagyon sokáig csak öleltük egymást, ő meg csendbe várt, hogy mikor nyugszom meg végre. Végül észhez kellett térnem. Hirtelen elengedtem majd hátrébb léptem. Karomat kinyújtottam magam előtt, jelezve, hogy ne jöjjön közelebb. Nem csinálhatom ezt csak azért mert  magam alatt vagyok. Bárki megláthat, és máris indulnak a pletykák és ezzel nem csak neki ártok. Fájt, de muszáj volt megtennem. Nem lehetek önző…

- Nicole…? – szólított meg kicsit lepetten. Olyan volt mintha csalódott lenne. Lassan leengedtem magam mellé a kezem. Hiába mutattam magamat nyugodtnak, a szívem majd kiugrott a helyéről. Mélyeket lélegeztem aztán erőt vettem magamon és  a szemébe néztem.

- Sajnálom, Mir. – ahogy kimondtam ezeket a szavakat éreztem, hogy megbánom. Legszívesebben egyből visszamentem volna az időben és inkább ott maradok, a karjai közt nem érdekel ki látja.

- Mi ütött beléd? – meredt rám értetlenül.

- Én-

- Nem! – szakított félbe.

- Hallgass meg! Jobb lenne, ha többet nem... találkoznánk.

- Van egy tippem,  hogy miért mondod ezt és már csak azért is semmibe veszem, amit most mondasz mert jelenleg egy hangyát is képes lennél gyászolni amire véletlen ráléptél az utcán! – emelte fel a hangját. – Amíg ilyen állapotba vagy ne határozz el semmi hülyeséget!

- De most nem rólam van szó! – emeltem fel én is a hangom.

- De igen! Mert olyan döntést akarsz hozni ami szerinted nekem jó! Hát tudod mit? Majd én eldöntöm, hogy nekem mi jó és mi nem.

- De nem csak ez…- hajtottam le a fejem. Mir egy darabig szúrós szemekkel nézett rám majd arca elkomolyodott.

- Yoseob. – mondta halál nyugodtan. – Még mindig nem mondtad el neki ugye?!

- Értsd meg ho-

- Félsz, hogy meglát minket igaz? – szomorodott el a hangja. – De tudod mit? Engem nem érdekel. – mondta majd odalépett hozzám és újra megölelt. Küzdenem kellett volna ellene, de hazudnék ha azt mondanám,  hogy azért nem tettem mert nem volt erőm hozzá. Nem is akartam. Kezdtem megnyugodni és biztonságba érezni magam. Pár percre újra minden nyugodt volt. Átnéztem a válla felett, és egy szempár figyelt engem. Nem volt se csalódott se szomorú. Vagy csak nagyon jól leplezte. Kezeim melyekkel Mir-t öleltem remegni kezdtek és lassan elengedtek őt. Mir hátra nézett majd újra rám.

- Döntsd el végre mit is akarsz. – mondta majd elsétált mellettem.

Nem mertem közelebb menni Yoseob-hoz. A lábaim földbe gyökereztek és remegtek. Végül ő tette meg az első lépést. Megállt előttem és csak nézett engem.

- Hiszek neked. – szólalt meg végül. Felkaptam a fejem és értetlenül meredtem rá.

- Bizonyára arra gondolsz hogy ,, ez nem az aminek látszik”. Elhiszem. – mondta egy halvány mosollyal az arcán. Óvatosan megölelt majd megfogta a kezem.

- Gyere menjünk haza. – kérlelt.

- Én nem megyek. – néztem rá. – Vigyél be a kórházba kérlek. Muszáj vele lennem.

- Rendben. – sóhajtott egyet majd letörölte a könnyeim.

Nem értem magam. Van, hogy vele vagyok és nem vágyom másra. Mi-re se. De viszont, van, hogy Mir-rel vagyok, és nem is akarok mással lenni. Mit akarok igazán…?