Blue Night 30.rész - "Ez vagyok én, Abby."

30.rész

"Ez vagyok én, Abby."

*Abby szemszöge*

- Hát te még is hova készülsz? – kérdezte egy ismerős hang komolyan. Megdermedve a kilincset fogtam. Hatalmas vigyorral az arcomon lassan megfordultam. Nicole ölbe tett kézzel állt a lépcsőn és kérdően nézett rám.

- Dolgom van. – hadartam el majd feltéptem az ajtót és kiviharoztam rajta. Meg könnyebbülve sétáltam Seungho felé, aki már várt rám. Kocsinak támaszkodva várta, míg oda érek.

- Szia. – ölelt meg. Meglepődtem, de egyben mérhetetlenül örültem, hogy a karjai között lehetek.

- Szia. – köszöntem vissza mosolyogva. – Hova megyünk? – toltam el magamtól.

- Majd meglátod. – nyitotta ki nekem a kocsi ajtót.

- Ne már. – nyavalyogtam.

- Csönd legyen.  Szállj be. – bökött a kocsi anyós ülésére mosolyogva. Vonakodva, bár de végül beültem.  Seungho is bepattant mellém és már indultunk is. Kicsit duzzogtam, hogy nem mondta meg még is hova megyünk. Kíváncsian várom, hogy mit is talált ki. Beszélgetni kezdtünk, de nem akartam nagyon zavarni inkább hagytam hagy koncentráljon az vezetésre. Próbáltam kitalálni merre vagyunk, de hiába, nem ismertem azt a környéket amerre jártunk. Ha pedig jól sejtem már Seoul-t már túlságosan is elhagytuk. Kezdtem egy kicsit megrémülni, de bíztam benne. Már csak nem akar meg gyilkolni valamelyik erdőben aztán elásni. Jó vicc Abby ébredj, már fel! Komolyan olyan fantáziám van néha, hogy megijedek saját magamtól. Hosszú autókázás után egy erdőhöz értünk, amin egy földes út vezetett át. Ahogy egyre beljebb mentünk az erdőn  egy hatalmas „farmra” értünk. Lovak játszadoztak egymással a szabadban. Minden féle állatok szaladgáltak szabadon. Ablaküvegre tapadva, ámuldozva figyeltem az állatokat úgy éreztem magam, mint egy 5 éves kisgyerek, aki most lát életében először állatokat.

- Mit keresünk itt? – fordultam Seungho felé mikor már kiéltem gyerekes hajlamaimat.

- Majd meglátod. – fordult felém mosolyogva.

- Na, mondd el. – néztem rá kutya szemekkel.

- Nem. – mondta komolyan. Vigyor is lefagyott az arcomról.

- Chh. –vágtam be a durcást. Seungho leparkolt a kis aranyos háznál, amiben szerintem egy kisebb család lakhatott. Seungho kipattant a kocsiból majd besétált a házba engem magamra hagyva. Ki szálltam a kocsiból azonnal megcsapott a lágy hűvös szellő. Magamba szívtam a friss levegőt majd nézelődni kezdtem. Minden olyan nyugodt csendes és békés a nagyvároshoz képest. Ezt a látványt semmihez sem lehet hasonlítani minden zöld. Állatok szaladgálnak minden felé. Sehol egy magas épület vagy kocsi. Akik nyugalomra vágynak tökéletes hely arra, hogy itt éljenek. Azt biztos, hogy egy ideig el tudnék itt lakni, de aztán, már ha kellene, hazáig szaladnék.

- Mehetünk? – kérdezte Seungho.

- Persze. - fordultam felé mosolyogva.  Elindult én pedig követtem. Lovak istállójához mentünk ahol egy fiatalos idős férfi várt minket két gyönyörű szép felnyergelt lóval..

- Ültél már lovon? – kérdezte mikor oda értünk.

- Még, sosem de tv-ben már láttam, hogyan kell.  – mondtam komolyan. – Üdvözlöm. – köszöntem a férfinek, aki mosolyogva fogadott minket.

- Üdvözöllek Titeket.. – mosolygott rám kedvesen.  – Seungho tudod mi a teendőd, így hagylak is titeket. –nyújtotta át a kengyelt a férfi Seungho-nak.

- Köszönöm. – mosolygott rá Seungho miközben simogatta a lovakat. Férfi elköszönt tőlünk majd magunkra hagyott. Seungho megmutatta nekem, hogy mit hogyan kell csinálnom. Mindent vagy tízszer a számba rágott hátha véletlen nem értem meg. Minden biztonsági óvintézkedést elintézett nehogy még véletlen bajom essen. Igazából jól tette, mert amilyen szerencsétlen vagyok, tuti történik velem valami. Őszintén megvallva örültem, hogy most csak is velem foglakozik. Minden percét ki élveztem, hogy figyelme csak most rám összpontosul. Próbáltam odafigyelni minden mondatára, de ha csak egy pillantás vetett rám én már belül romokban hevertem.

- Nem viszed egy kicsit túlzásba? – kérdeztem tőle unottan.

- Nem, de most már indulhatunk. – pattant fel ő is a lóra. Egy ki taposott ösvényen sétáltunk. Békésen sétáltunk egymás mellett. Beszélgetünk, nevetgéltünk. Egy idő múlva már csendesen sétáltunk egymás mellet a lovakkal. Hallgattuk a madarak csiripelését. Teljesen elbambultam teljesen bele felejtkeztem a gondolataimba. Észre se vette, hogy mennyire eltávolodunk egymástól Seungho-val én teljesen más felé mentem. Be az erdő belsejébe  felé haladtam. Kezdetem teljesen kétségbe esni, amit a lovam azonnal meg is érzet.

- Seungho. – kiabáltam remélve, hogy meghallja.  Lovam megugrott velem és eszeveszett módon vágtázni kezdett velem. Kapaszkodtam amennyire csak az erőmből tellett. Tudtam, hogy nem sokáig fogom bírni. Teljesen megvoltam ijedve szívem majd kiugrott a helyéről. Fogalmam sem volt róla mitévő legyek agyam teljesen leblokkolt. Egy dolog járt az eszembe valahogy túl kell éljem. Már a sírás határán voltam mikor a lovam hirtelen megállt felágaskodva velem én pedig lerepültem róla. A lábamra estem a bokám ki is bicsaklott majd nagy lendülettel hátra vágottam. Bármennyire is akartam korrigálni és tompítani a hátra esést nem sikerült. Bevertem a fejem. Fájdalmasan felnyögtem, úgyhogy az egész erdő zengett tőlem. Próbáltam minél hamarabb felkecmeregni a földről vagy legalább felülni, de testem teljesen csődöt mondott. Hosszú ideig feküdtem ott mozdulatlanul. Bokám iszonyatosan fájt. Fejem majd szétrobbant annyira fájt. Erőt kellet vennem magamon mivel már kezdett sötétedni. Próbáltam tartani és nem elbőgni magam és józanul gondolkodni, de mikor felfogtam, hogy egyedül vagyok, az erdőben ki tudja milyen állatoknak a társaságában rám tört a sírás. Nagy nehezen feltápászkodtam és elmásztam a hozzám legközelebb eső fához könnyeimtől alig láttam valamit. Egy idő után már sírás sem ment fejemet a fának döntöttem és reménykedtem, hogy Seungho hamarosan értem jön, és végre haza visz. Megpróbáltam felállni és elindulni, valamerre de bokám iszonyosan fájt és nem is tudtam merre induljak el.

- Törődj bele Abby te itt fogsz meghalni. –húztam fel lábaimat majd a fejemet a térdemre hajtottam.  Egyre jobban kezdetem kétségbe esni mivel már egyre jobban kezdett besötétedni. Mi lesz velem itt ha Seungho nem jön el értem? Ha szerencsém van egy kedves állatka meg vacsorázik belőlem. Próbáltam el terelni a gondolataimat és valami szépre és jóra gondolni, de nem ment. Kezdtem fázni és mellesleg elég furcsa hangokat hallottam. Kezdett úrrá lenni rajtam a fáradtság. Már alig bírtam tartani a fejemet. Teljesen kába voltam alig bírtam a szemeimet nyitva tartani. Már éppen feladni készültem mikor valaki meg fogta a kezem majd óvatosan felhúzott. Kezei derekamra és lábaimhoz tévedt majd felemelt. Reflexszerűen karoltam át a nyakát.

- Fáj a bokám. –nyöszörögtem. Lassan kinyitottam szemem és Seungho karjai között voltam. Halványan elmosolyodtam majd fejemet vállára hajtottam.

- Shh..

- Legközelebb én választom ki a helyet, hogy hova megyünk. – viccelődtem.

- Rendben. –nevetett fel halványan.

- Ígérem, legközelebb nem okozok problémát. – szorítottam még jobban magamhoz.

- Maradj csöndben.  Mindjárt kocsinál vagyunk. – mondta. Teljesen erőtlen voltam. Seungho minden erejével azon volt, hogy minél hamarabb ki érjen velem az a kocsihoz. Arra eszméltem, hogy Seungho letesz. Felszisszentem mikor rá álltam a fájós lábamra. Kinyitotta, nekem az ajtót majd besegített. Megkönnyebbültem, hogy Seungho megtalált és végre haza visz. Bekötötte az övemet majd rám csukta a kocsi ajtót majd ő is beszállt a kocsiba.

- Sajnálom. – néztem rá. Nem szólt semmit csak figyelte az útat. Úgy éreztem, hogy magát hibáztatja az én figyelmetlenségem miatt. Már nem volt erőm megszólalni, hogy elmondjam neki, hogy ne hibáztassa magát az én hibám miatt. Mit tehetnék, ha egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, akit mindig megtalál a baj?! Hát ez vagyok én, Abby…