36.rész
Fehér autó
*Nicole szemszöge*
- Nem szólhatsz bele más ügyeibe. – mondta nekem komolyan ölbe tett
kézzel Tiffany miközben a szobám falát támasztotta.
- De Mir-
- Megoldják! – szakított félbe. – Basszus az ő életük csak tudják
már kezelni. – hadonászott a kezével. – Te törődj a saját életeddel ne pedig az
övével!
- De ha én nem teszek semmit ők sem fognak! – álltam fel az
ágyamról.
- Nicole az élet nem tündérmese! Lesznek még fáradtak és lesznek
még túlhajtva. De ez a dolguk. Hagy őket békén és ne szólj bele még mielőtt
valami bajt csinálnál. – mondta majd bevágta maga után az ajtót.
- A francba már! – ragadtam meg a párnám és dobtam el teljes
erőmből az ajtó felé ami hirtelen kinyílt és arcon találta a belépő Yoseob-ot.
- Azt hiszem volt már ennél jobb pillanatom is… - rázta a fejét
lepetten.
- Wahhfboewhou. – hadartam el valamit dühösen.
- Na találjunk gyorsan egy közös nyelvet. – csapta össze a tenyerét
majd leült mellém és átölelt.
- Hagyjuk. – mondtam unottan majd a fejemet a vállára döntöttem és
lassan kezdtem megnyugodni.
- Lejárt a 20 perc! 5 perc pihenő! – álltam fel a székről a
telefonomat nézve majd kikapcsoltam a zenét. A fiúk fáradtan a földre rogytak
és mélyeket lélegeztek. Mindenkinek adtam egy-egy törülközőt majd a vizes
palackokkal kezdtem rohangálni. Épp G.O-nak nyújtottam át a vizet amikor
hirtelen émelyegni kezdtem. Egy pillanatra lefagytam majd kicsit megráztam a
fejem.
- Kösz. – köszönte meg G.O a vizet majd inni kezdett én meg a
fejemet fogva vártam mikor múlik el a szédülés.
- Jól vagy? – pislogott rám G.O miután ivott.
- Persze-persze. – hadonásztam a kezemmel, vigyorral a képemen.
Lassan oda botorkáltam az egyik székhez majd leültem. A kezeimmel
legyezgettem magam de nem sokat ért.
- Kérsz? – nyújtotta oda nekem a vizét Mir.
- Neked nagyobb szükséged van rá. – erőltettem mosolyt az arcomra.
- Na! – nyomta az orrom alá a vizét.
- Nem kell! – förmedtem rá és löktem arrébb a kezét.
- Mi bajod van? – nézett rám furcsán.
- Letelt az 5 perc, folytathatjátok. – mondtam komolyan lehajtott
fejjel majd felálltam és elindítottam a zenét mire mindenki beállt a helyére.
- Mi a halál? – ültem le a székre és fogtam a fejem. A kép kezdett
összefolyni a hangok kezdtek elhalkulni és egyre melegebb lett. Vergődtem a
széken mint egy partra vetett hal. Hiába legyeztem magam a kezemmel nem ért
semmit. Elővettem a telefonom a zsebemből és azon gondolkoztam, hogy
megkérjem-e Yoseob-ot, hogy jöjjön értem. Végül letettem a telefonom a
mellettem lévő székre. Azt hittem felgyulladok vagy még előtte elájulok. Nem
értettem miért vagyok ilyen rosszul. Semmi olyat nem ettem amitől beteg
lehetnék vagy bármi más.
Hosszas szenvedés után fogtam magam majd felálltam a székről és kisiettem a
teremből. Besiettem a mosdóba és a mosdókagylóra támaszkodtam. A tükörből egy
ismerős idegen nézett vissza rám. Mélyeket lélegeztem miközben folyt rólam a
víz. Megmostam az arcom majd kimentem a mosdóból. Ahogy a hosszú folyósokon
mentem megcsapott a friss hideg levegő. Egy pillanatra megálltam majd vissza
fordultam és kimentem a stúdióból. Mikor kiértem neki dőltem a stúdió falának
és megkönnyebbülve lélegeztem fel. Valamivel jobb volt a friss hűvös levegőn
lenni. Enyhített a fejfájáson és nem volt melegem. Mélyeket lélegezve néztem
körbe mikor a szemem megakadt egy ismerős fehér autón. Valaki állt az autó
mellett és a telefonját nyomkodta. Lassan de biztosan kezdett úrrá lenni rajtam
a pánik. Sokáig nem ismertem fel de aztán ahogy egyre tovább néztem az autót és
a mellette álló személyt végül felismertem. Mikor feleszméltem rémültem
rohantam a stúdió ajtaja felé. Mikor odaértem az ajtó kinyílt és Mir jött ki.
- Hát itt vagy. – könnyebbült meg. Én csak sietve rémültem rohantam
el mellette be az ajtón vissza a táncterembe. Mikor berohantam bevágtam magam
után az ajtót majd neki támaszkodtam és levegő után kapkodtam.
- Mi a- kezdte értetlenül Joon mikor az ajtót valaki elkezdte
lökdösni, hogy bejusson de én erősen
neki támaszkodtam.
- Engedj már be!
- Menj innen! – kiabáltam ijedten. Olyan volt mintha az életemért
küzdöttem volna.
- Nicole! – kiabáltak az ajtó mögül.
- Menj már el! – könyörögtem már majdnem sírva miközben erősen
támasztottam az ajtót.
- Nicole! – fogta meg a karom Joon majd el rántott onnan, mire az
ajtó hirtelen kinyílt. Felsikítottam félelmembe és Thunder-hez szaladtam.
Belemarkoltam a karjába majd a háta mögé bújtam és remegtem mint a nyárfalevél.
- Ne hagyjátok, hogy elvigyen! – könyörögtem. Senki nem szólt
semmit.
- Légyszi… - lett könnyes a szemem.
- Nicole… - fogta meg a karom Joon, mire felkiáltottam félelmembe
és kapálózni kezdtem.
- Jó elég. – szólalt meg Joon majd odament az egyik székhez.
Mindent Thunder háta mögött megbújva figyeltem.
- Ki akar elvinni? – suttogta nekem észrevehetetlenül.
- GD… -mondtam ki remegve a nevét mire csak gyanúsan nézett vissza
rám majd újra előre fordította a fejét.
- Ide hívom Yoseob-ot, hogy
vigyen el egy orvoshoz. – ügyködött Joon a telefonommal.
Mikor megláttam gyorsan oda rohantam hozzá majd megfogtam a telefonom, hogy
elvegyem tőle de nem akarta elengedni. Ráncigálni kezdtem mire ő is.
- Ne hívd ide! – kiabáltam neki kétségbeesetten.
- Miért ne?! – kiabált vissza Joon miközben próbálta
megakadályozni, hogy elvegyem tőle a
telefont.
- Őt is elfogja vinni megint! – kiáltottam a képébe sírva.
Hirtelen elengedte a telefonom mire hátra estem és leültem a
földön. Idegesen kapkodtam a levegő után közbe pedig a telefonomat
szorongattam.
- Nincs itt GD. – súgta a fülembe Thunder miután letérdelt mellém.
- Csak én voltam… - mondta nyafogva egy kisfiú hangja.
Felkaptam a fejem és Mir-t láttam. Olyan volt mint egy 10 éves
kissrác akinek valami rosszat mondtak a kedvenc szuperhősére.
- Gyere. – nyújtotta a kezét Mir. Kis gondolkodás után óvatosan
megfogtam a kezét majd lassan felsegített a földről. – Elviszlek Yoseob-hoz. –
mondta halkan miközben fogta a karom a biztonság kedvéért.
- Majd én elviszem. – tette a kezét Thunder Mir vállára.
- Elviszem én nyugi. – mosolygott Mir.
- Maradj csak. – mosolygott vissza rá Thunder majd arrébb lökte Mir
kezét és húzni kezdett maga után.
A kocsiban kínos csend uralkodott. Egyáltalán nem volt kedvem
beszélgetni. Csak azon kattogott az agyam, hogy mégis mi üthetett belém.
Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenembe.
- Mi volt GD-vel? – szólalt meg hosszas csönd után Thunder.
- Semmi.
- Akkor miért félsz tőle ennyire?
- Nincs különösebb oka. – válaszoltam unottan.
- Miért hazudsz?
- Miért kérdezősködsz? – fordultam felé komoly arckifejezéssel.
- Tudod egy normális ember nem viselkedik úgy ahogy te az előbb.
- Jó bolond vagyok köszönöm, elfogadom. Anélkül is tudtam volna,
hogy a fejemhez vágnád.
- Nem erre céloztam.
- Hagyjuk! – kiabáltam rá.
- Miért mondtad azt, hogy GD elvisz?
Úgy éreztem, hogy egyáltalán
nem figyel rám csak arra, hogy feltegye a kérdéseit.
- Semmi közöd hozzá!
- Térj már észhez, mi van veled?!
- Állj meg! – kiáltottam rá mire lepetten fordult felém.
- Azt mondtam állj meg!
- Minek? – pislogott.
- Kiszállok!
- Nem állok meg.
- Miért te kell elvigyél?! Sokkal jobb lett volna ha Mir visz el! –
dühöngtem majd feltettem a könyököm az ablakba és a fejemet támasztva bambultam
kifelé.
- Sajnálom, hogy nem tudok olyan lenni mint Mir.
- Megoldható lenne, hogy az út további részébe ne beszéljünk?
Nem válaszolt. Ahogy kértem az út további felébe meg se szólalt.
Miután kiszálltam az autóból a Cube stúdiója előtt bevágtam a kocsi ajtaját és
elindultam a bejárat felé. Határozottan mentem majd mikor hallottam, hogy a
kocsi hangja távolodik lassan megálltam és vissza fordultam. Nem így terveztem
az egészet. Nem akartam se megbántani se hibáztatni valamiért. Azért meg pláne
nem, hogy nem olyan mint Mir. De jobb neki, ha nem tud semmit GD-ről. Mondjuk
nagyon nem kellett megjátszanom magam. Valamiért nagyon ideges voltam és
teljesen kikeltem magamból. Mintha nem is lettem volna önmagam.
Nem így kellett volna lerendeznem a dolgokat, tudtam jól. Tényleg egy bolondnak
éreztem magam.
Nyugdíjas tempóba, zombi style-ba ballagtam be a stúdióba.
Benyitottam az egyik szobába ahol a dalokat szokták felénekelni. Csak a földet
bámulva jobbra ballra dőlingélve benyitottam majd odaballagtam az egyik székhez
és csak álltam előtte. Odáig nem jutottam el, hogy leüljek. Aztán a zene
elhallgatott és Yoseob megfogta a kezem.
- Mi a baj?
Nem szóltam semmit csak próbáltam tisztázni a fejembe mindent.
Lassan belemarkoltam Yoseob pólójába majd óvatosan közelebb húztam magamhoz és
hozzá bújtam. Először csak lepetten tűrte, hogy ölelem aztán ő is a karjait
körém fonta.
- Nem érzem jól magam. – suttogtam.
- Beteg vagy? – ölelt szorosan magához.
- Lehet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése