31.rész
"Mir eltűnt..."
*Nicole szemszöge*
- 2 héttel később –
A napjaim unalmasan teltek. Nem történt semmi és csak döglöttem
egyik helyről a másikra, ahogy Abby is. Ugyan nem mondta de láttam rajta, hogy
ő se viseli valami könnyen a különlétet. Az alatt a 2 hét alatt volt időm sok
mindenen elgondolkodni. Nem is egyszer merült fel bennem a kérdés, hogy mikor
jutottam el odáig, hogy nem tudok Mir nélkül meg lenni. Bolondnak éreztem magam
aki csak arra vár, hogy valaki végre lelője. Nagyon jól megvoltam Yoseob-al is.
Viszont ott kezdődtek a bajok amikor, úgy is eszembe jutott Mir, hogy vele
voltam. Aggódni kezdtem, hogy mi történik velem. Szándékosan nem kerestem őket,
hiszen nem tehettem. Viszont az feltűnt, hogy egyre többet látom őket a tv-ben.
Így, hogy nem voltam velük, úgy tűnt mintha kicsit elkomolyodtak volna és
többet foglalkoztak volna a kötelességeikkel.
Abby-t sokat láttam a telefonján lógni. Biztos voltam benne, hogy
rengeteget kereste Seungho-t de nem vette fel. Vagy ha igen pár perc után le is
tette. Szánalmasan viselkedtünk. De bármennyire is igyekeztem nem tudtam kiölni
magamból azt a tényt, hogy látni akarom
Mir-t és a többieket.
- Nem értem miért nem veszi fel a telefont. – ült le mellém a
földre a nappaliban Abby bús komor fejjel.
- Biztos nagyon elfoglaltak. – próbáltam bölcs maradni, miközben
legszívesebben én is siránkoztam volna és sorra tettem volna fel a kérdéseket.
Persze, fölöslegesen, hiszen mind olyan kérdés lett volna amire csak én tudom a
választ.
- Olyan rég láttam…
- Én is…
- Nem lenne szabad ilyet mondanod. – fordult felém komoly arccal
Abby.
- Miért? – lepődtem meg.
- Amíg itt van neked Yoseob nem sírhatsz más után hülye. – pöckölte
meg a homlokom.
- Ez nem olyasmi amit irányítani tudnék. – nyúltam lassan a
homlokomhoz.
- Tudod… - húzat fel a lábát Abby majd átkarolta és mosolyogni
kezdett mint aki a fellegekben jár. – Emlékszel amikor azt mondtad, hogy szeretem Seungho-t csak gyáva vagyok
bevallani? – nézett rám majd újra maga elé. – Igazad volt. – röhögte el magát.
– Beletelt egy kis időbe mire rájöttem.
- Úgy tűnik jobban ismerlek téged mint te saját magad. –
mosolyogtam rá.
Az ajtó hirtelen kinyílt és hangos nevetések zavartak meg minket.
Mind ketten az ajtó felé néztünk mosolyogva. Yoseob oda jött hozzám és leült
mellém majd megfogta a kezem.
- Mára végeztetek is? – fordultam felé.
- Ja. Végre. – könnyebbült meg majd a fejét a vállamra hajtotta.
- Jövő héten eljössz a fellépésünkre? – szólalt meg fáradtan
hosszas csönd után.
- Pe-
- Ott lesz az MBLAQ is. – mondta semmit mondó hangon.
- Ezt most miért mondtad el?
- Csak úgy.
Egy nagyon sóhajtottam. Egy kis remény költözött a szívembe. Lehet,
hogy csak úgy mint a rajongók de láthatom őket még ha ők engem nem is. Végül is
nem is vagyok több… csak egy rajongó.
- Jövő hét szerda –
- Biztos, hogy ezt akarjuk?
– néztem Abby-re aki lelkesen igazgatta a haját.
- Miről beszélsz? – nézett rám lepetten egy vigyorral a képén.
- Biztos, jó ötlet elmenni?
- Nicole. Ne félj ennyire. – tette a kezét a vállamra majd kisétált
a szobájából. Én csak lassan utána fordultam és kifújtam a hajam a szememből.
- Neked könnyű. Hiszen nincs azzal semmi baj ha látni akarod
Seungho-t… - motyogtam magamba majd elindultam Abby után.
- Mikor jönnek már? – idegeskedtem a tömeg közepén miközben Abby az
arcát fogta annyira mosolygott.
- Azt hiszem most még csak a Boyfriend jön. – nézett rám.
- A francba már. – tördeltem az ujjaim idegesen.
A tömeg közepén álltunk. Körülöttünk mindenhol sikítozó rajongók.
Idegesítő volt. Azt hittem felrobban a fejem.
Már kezdtem elveszíteni a fejem mikor a tömeg sikítani kezdett.
Reménykedve néztem fel a színpadra és
pillantottam meg 5 ismerős alakot. Az arcomra akaratlanul is mosoly húzódott.
Kezemet a számhoz emeltem meglepettségemben. Mikor Abby-re néztem csak azt
láttam hogy ugrál és integet.
- Reménytelen… - mosolyogtam.
- Tudom. – nevetett felém majd újra ugrálni kezdett. Rég láttam már
ilyen boldognak. Én is ilyen boldog szeretnék lenni…
A fenébe is. Most az egyszer kimutatom azt amit érzek és átadom
magam a pillanatnak.
Kiürítettem minden zavaró gondolatot a fejemből. Sikítottam ugráltam akárcsak
Abby. Teljesen beolvadtunk a rajongók közé. Boldogok voltunk. 3 hét után
láthattuk őket és ez nekünk már elég indok volt a boldogságra. Szégyelltem
magam emiatt.
Azon kaptam magam, hogy az
ugráló lány mellettem gyanúsan nyugodt. Ránéztem és egy félig döbbent félig rémült lány képe
tárult elém aki a színpadra mered.
- M-Mi az? – kérdeztem meg félve. Nem válaszolt.
Lassan a színpad felé fordultam és csak akkor vettem észre.
Seungho bal keze be volt gipszelve, de még így is fellépett.
A boldogság elillant és helyét a kétségbeesettség és az aggódást
vette át. Már nem mint egy rajongó hanem mint egy aggódó szülő figyeltem őket.
Mindenkit. Tehetetlennek éreztem magam ott a nagy tömegben. Nem tehettem semmit
csak csöndbe figyeltem. Idegtépő volt. Csak figyeltem, Joon-t ahogy fáradtan
mindent bele adva táncol. Arca fáradt mégis mosolyog. Mindenkin ezt láttam de
rajta volt a legészrevehetőbb. Hirtelen Mir eltűnt a szemeim elől. Ijedten
tértem magamhoz és kapkodtam a tekintetem ide-oda. Pár másodperccel azután,
hogy eltűnt a szemem elől a fiúk abbahagyták az éneklést és leguggoltak a színpadon.
Felkapcsolták a fényeket a színpadon és
megállt a zene. Rémülten
próbáltam előrébb haladni a tömegben de reménytelen volt. Kimentem a tömegből
és a színpad mögé szaladta,. Mikor megláttam a fiúkat ahogy valakit a karjukba
visznek rohanni kezdtem feléjük de valaki elkapott és vissza rántott. Miután
lefogott mint egy őrült próbáltam kijutni a szorításából de nem sikerült. A
könnyeim kezdtek végig folyni az arcomon anélkül, hogy észrevenném. Láttam őket
és nem tudtam oda menni hozzájuk. A tudat borzalmas volt. Megint ez a
tehetetlenség. Oda akartam menni, hiszen aggódtam. Tudni akartam mi történt.
Semmit se értettem , alig láttam valamit és magyarázatot akartam.
- Sajnálom, de nem engedhetem tovább. – szólalt meg a biztonsági őr
mély hangon.
Az erőm fogyni kezdett és felhagytam a próbálkozásokkal. Miközben a
biztonsági őr szorosan fogott nehogy elmenjek míg én csak lihegtem és sírtam.
- Mi történt? – szólalt meg félénken a barátnőm.
- Abby… - a könnyeim nem hagytak szóhoz jutni.
Látni, hogy valami történik valaki olyannal akit szeretsz és nem tehetsz
semmit, borzalmas. A tehetetlenség olyan mint egy átok ami lassan felemészt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése