41.rész
Feladni vagy küzdeni?
*Abby szemszöge.*
Fél álomban battyogtam le a lépcsőn a cuccaimmal a kezembe. A
Konyhába sétáltam majd leültem az egyik székre.
- Jó reggelt. – köszöntem oda a mosogatónál babráló Nicole-nak.
- Neked is. - fordult felém
mosolyogva majd le fagyott az arcáról a mosoly. Oda szaladt hozzám majd a
képembe hajolt és vizsgálgatni kezdet.
- Zavarod az aurámat. – nyomtam a fejéhez mutató újamat majd arrébb
toltam.
- Nem nézel ki valami jól. – húzta a száját miközben végig mért.
- Csodás eddig sem éreztem magam szépnek. – csaptam az asztalra.
- Nem úgy értem, de bolond. – vágott fejbe finoman. Lassan a
kezemet a fejemhez emeltem és simogatni kezdetem az ütés helyét.– Fáradtnak
tűnsz. – állapította meg.
- Keveset aludtam. – próbáltam lezárni ennyivel a dolgot, de
tudtam, hogy úgysem hagyja ennyiben.
- Nem hajtod maga túl egy kicsit? – kérdezte gyanús tekintettel.
- Úristen. – kiáltottam fel miközben rá néztem az órámra. – El
fogok késni. – pattantam fel a székről és amilyen gyorsan csak tudtam felkaptam
a táskámat. Nicole éretlenül pislogott rám. – Ne haragudj, majd beszélünk. –
mosolyogtam rá majd meg se várva mit reagál kiviharzottam az ajtón. Az igazság
az, hogy még bőven ráértem volna, de ha tovább faggatott volna még magamtól be
nem vallottam volna mi is történik velem mostanában. Úgy döntöttem benézzek, az
egyik kis boltba ahol veszek magamnak egy két dolgot főleg sok vizet. Ahogy
kiértem a kis boltból elindultam az egyik közeli parkba nem akartam még időnap
előtt az stúdióba menni, mert Mir biztos azt hinné, hogy megint túl akarom
hajtani magam. Mivel megállapodást kötöttünk így muszáj, vagyok tartani magamat
ehhez. Fél óra parkban szenvedés után elindultam a J.Tune Camp stúdiójába.
Csigalassúságban mentem nehogy véletlen előbb érjek oda, mint a fiúk bár van
egy olyan sejtésem, hogy már rég ott vannak. A sarkon befordulva megpillantottam
az éppen a kocsiból kiszálló fiúkat. Megkönnyebbülve felsóhajtottam majd nagy
léptekkel elindultam feléjük. Nem vettek észre így utánuk kullogtam.
- Sziasztok. – köszöntem nekik mosolyogva mikor beléptem utánuk az
ajtón.
-Szia. –köszöntek kórusban. Arcomról a mosoly másodpercek töredéke
alatt ment át fintorba mikor megláttam Sam-et Seungho nyakában lógni. Ahogy
beléptem a terembe rá is vetette magát. Mi meglepetés. Meg is lepődtem volna,
ha ez nem így történik. Felsóhajtottam majd elkezdtem a szokásos
bemelegítésemet. Míg a fiúk összeszedik magukat és melegítenek, kiakartam
használni az időt és táncolni egy kicsit, de hamar el is vetettem az ötletet,
mert tartottam Mir-től ezért inkább addig húztam a bemelegítést még a fiúk
készen nem lettek. Mikor a fiúk is végeztek Seungho felém indult, de én egy
laza manőverrel kikerültem és G.O-hoz és Joon-hoz mentem.
- G.O. – öleltem meg mosolyogva majd lepacsiztunk a mi saját egyedi
kézfogásunkkal. Majd Joon-t is megöleltem.
- Kezdjünk. – mondta Seungho letörve majd megvárta még mindenki
beáll a helyére és elindította a zenét. Ahogy el kezdtem táncolni újra éreztem
a bizonyítási vágyat. Már agyaltam, hogy játszhatnám ki Mir-t. 2 óra múlva
valamilyen műsor lesz, amiben részt vesznek, akkor itt maradok. Megint
kifulladásig táncoltunk. Újra túlságosan túlzásba estem.. Kaptunk egy kis
pihenőt az egyik székhez vonszolta magam, majd levágódtam rá és szétfolytam
rajta. Kapkodtam levegő után majd egy kicsit később a törölközőmért és vizemért
nyúltam. Megtöröltem az arcom majd kortyolgatni kezdtem a vizemet.
- Mit kell, tegyek, hogy ki
lépj a csapatból? – ült le mellém Sam.
- Mit kell, tegyek, hogy be fogd végre a szád? – fordultam felé egy
hatalmas vigyorral a képemen pedig legszívesebben széttéptem volna.
- Jobb vagyok nálad. –jelentett ki határozottan egy mosollyal az
arcán.
- Nem félsz tőlem? – hajoltam hozzá közelebb gonosz vigyorral az
arcom. Szeméből azonnal ki olvastam a félelmet.
- Nem. – próbálta határozottan válaszolni.
- Pedig jobb lenne. – mosolyogtam rá még mindig gonoszul.
Megfeszült majd egy hatalmas vigyorral a képén felállt.
- Egy senki vagy hozzám képest. – dobta a haját hátra majd büszkén
kihúzta magát. Arcomon több arckifejezés is át suhant egyszerre. Ökölbe
szorítottam a kezem és lassan felálltam. Ez volt az a pont ahol azt mondtam,
hogy ha valaki nem állít le olyat teszek, ami kicsit sem nőies. Dühösen
indultam meg felé, de valaki utamat állta és teljes erőmből neki mentem.
Fújtatva néztem fel rá és Seungho szúrós tekintetével találtam magam szembe.
- Nem akarsz arrébb állni? – kérdeztem tőle flegmán. – Van egy kis
elintézni valóm. – doboltam idegesen a lábammal.
- Sam menj haza és többiek is már ennyi volt. – mondta Seungho
miközben végig engem nézett. – Te is Abby.
- Nem vagy az apám. – tettem ölbe a kezem durcásan. Valaki meg
ragadta a karomat és maghoz húzott.
- Menj haza vagy tudod mi lesz következménye. –mondta komolyan Mir.
- Mi van ma veletek, hogy mindenki apáskodik? – néztem Seungho-ra
majd Mir-re kérdően.
- Menj haza ennyi lényeg. – engedte el a karomat Mir.
- Kösz fater. – mondtam gúnyosan. Mir nem tudja, de én
hajtathatatlan vagyok. A fiúk indulásra készek voltak már csak Mir-re és
Seungho-ra vártak. Elbattyogtam a helyemre majd csigalassúságban kezdtem
pakolni a cuccaimat.
- Megvárunk amúgy. – szólt oda nekem Mir. – Úgyhogy igyekezz. –
sürgetett.
- Egyedül is, haza találok kedves apuka. - grimaszoltam majd
mindent behajigáltam a táskába. Felálltam majd elindultam kifelé.
- Flegmázás is bele számit abba, hogy ne köpjelek be. –mondta
vigyorogva Mir.
- Megfojtalak, esküszöm. – fordultam hátra szemeim szikrát szórtak
Mir felé. Mir arcáról lefagyott a mosoly. Dühös voltam még mindig. Sam
kijelentése, hogy senki vagyok volt az utolsó csepp a pohárban. Jobbnak
gondoltam inkább, ha elviharzom, így legalább úgy tűnik, hogy tényleg haza
megyek. Kivágtam magam előtt az ajtót majd hatalmas lépésekkel indultam meg
valamerre csak nem haza. Sétálgattam pár percig körbe-körbe majd visszaindultam
a stúdióba. Kommandózva végig suhantam a folyósokon majd óvatosan benyitottam a
terembe. Bedugtam a fejem majd körbe néztem. Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy
egy lélek sincs a teremben. Bementem majd minden eldobtam a kezemből és
indítottam is a zenét. Táncolni kezdtem addig ameddig az erőmből tellett. Néha,
pillanatokra, úgy érzem, mintha minden, ami életemben történt és nem történt
velem, minden, amit szerettem volna, amihez gyáva vagy kényelmes, vagy erőtlen
voltam, most itt van egy helyen ebben a teremben. Ilyen pillanatokban úgy nem tudok
megállni a saját lábamon csak, tépelődök annyi minden történt velem, hogy
muszáj, vagyok el nyomni magamban. Nincs más ellen szerem erre csak is tánc és
bizonyítás. Fáradtan rogytam a földre.
Levegő után kapkodtam próbáltam össze szedni magam és újra felállni, de nem
ment. Talán tényleg abba kellene hagynom. Talán nem kellene ezt csinálnom.
Hagynom kellene mindent és akkor minden egyszerű lenne. Fel kéne adnom
Seungho-t és tovább lépni? De mit tegyek, ha ezek után se vagyok képes túllépni
rajta. Túlságosan fontos nekem még ezek után is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése