Blue Night 40.rész - A halál szele

40.rész

A halál szele

*Nicole szemszöge*

- Mi? – kérdeztem vissza lepetten.

- Terhes vagy igaz? – ismételte meg újra egyre rémültebben.

- Te szívsz valamit? – mondtam majd köhögni kezdtem.

- Ne hazudj!

- Nem hazudok!

- De nem kell előlem titkolnod!

- Fogd már fel azzal az egyetlen kis árva agysejteddel, hogy nem vagyok terhes! Már voltam és az nem ilyen! Szóval…. Tudnék… róla… ha.. – lassult le a beszédem. Elszóltam magam.

- Hogy mi? – pislogott.

- Semmi. – vágtam rá majd eliszkoltam mellette és nagy léptekkel kerestem a menekülő utat.

- Ne menekülj el! – ragadta meg a csuklóm majd vissza fordított.

- Mir! – szóltam rá.

- Terhes voltál?

- É-

- Mikor?

- Mir-

- És mi történt? – hadarta el a kérdéseit idegesen.

- Hallgass már… - kérleltem.

- Elvetetted?

- Nem! – kiabáltam a képébe.

- Mi folyik itt? – termett mellettünk zsebre vágott kézzel Joon.

- Semmi… - néztem egy pillanatra Joon-ra majd végig mértem Mir-t és elfordultam. Visszamentem a táncterembe majd mindenkinek adtam egy flakon vizet.

- Beteg vagy? – kérdezte Thunder miközben az arcát törölgettem.

- Nem tudom. – válaszoltam unottan.

- Többet nem kérdezősködök. – fordította el a fejét.

- Mi? – néztem rá értetlenül, de aztán leesett. – Nem… - fogtam neki a mondandómnak pedig még fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok mondani és, hogy hogy. – Kérdezhetsz nyugodtam… - motyogtam az orrom alatt mint egy kisgyerek.

Thunder csak elnevette magát majd megsimogatta a fejem amivel összekócolta a hajam.

- Én… - vakargattam a fejem idegességemben. – Nem akartalak Mir-hez hasonlítani. – mosolyogtam kínosan.

- Tudom. – mosolygott majd közelebb húzott magához és megölelt.

- Folytathatjuk? – lépett be a terembe Joon és Mir.

- Persze. – álltam fel majd elindítottam a zenét. 

Kisétáltam a teremből majd az ajtaja előtt megálltam és elővettem a telefonom. Gyorsan felhívtam Tiffany-t, hogy értesítsem a történtekről.

- Szia. – szólt bele.

- GD megint tervez valamit. – suttogtam.

- Mi? Találkoztál vele?

- Nem de felhívott. Eléggé… kárörvendő hangja volt.

- Gyere haza. És ne maradj egyedül. Ha lehet kérj meg valakit, hogy hozzon haza.

- Hazamegyek egyedül.

- De-

Kezdte Tiffany de kinyomta a telefont. Vissza mentem a terembe majd összepakoltam a cuccaim.

- Ma előbb elmegyek. Remélem fél napig tudtak vigyázni magatokra. – mértem végig őket.

- Nic-

Kezdte G.O de mire befejezhette volna bevágtam magam mögött az ajtót és siettem kifelé.

- Ne vigyelek haza? – kiabált valaki utánam.

Megfordultam és reflexszerűen akartam válaszolni, hogy nem, de mikor megláttam ki az mégis egy őszinte mosollyal igen-t mondtam.

- Igazán haza tudtam volna menni egyedül is. – fordultam felé a kocsiban.

- Tudom. – adott egyszerű választ.

Hirtelen kínos csend lett az autóban.

- Ami a GD-s ügyet illeti… - kezdtem el hosszú gondolkodás után. – Hidd el, hogy jobb ha nem tudsz róla… - néztem rá aggódóan.

- Elhiszem ha te mondod. – vont vállat.

Csalódottan dőltem hátra és bámultam ki az ablakon.

- Mir tudja igaz?

- Huh? – kaptam fel a fejem.

- I-Igen. – fordultam lassan felé félve a reakciójától.

- Értem. – mosolygott. 

Kamu mosoly, vagy igazi? Talán sose fogom megtudni…

Mikor beléptem a házba egyből felsiettem a lépcsőn majd Tiffany szobája felé iszkoltam. A folyósón szembejött velem Abby. Olyan volt mint egy szellem.

- Minden rendben? – álltam elé mire kómásan felnézett rám.

- P-persze. – dadogott mikor meglátott majd gyorsan elvigyorodott.

- Gyanús vagy nekem te nőszemély. – böktem meg a homlokát.

- N-Ne anyáskodj felettem. – húzta  ki magát.

- Jól van kislányom. – veregettem hátba. – Egyszer kell lebuknod előttem és akkor megkopasztalak mint egy tyúkot. – néztem ár gonoszan. – Megértettük egymást csibém?

Abby heves bólogatásba kezdett.

- Akkor húzz a szobádba durmolni de rögtön! – mutattam a szobájára és kiáltottam. Abby összerezzent majd besietett a szobájába.

- Látom megjött a ház asszonya. – lépett ki a szobájába Tiffany.

- Mi van Abby-vel? – vakargattam a fejem.

- Mit tudom én. Elég keveset van mostanában itthon.

- A kis… - ráncoltam a homlokomat.

- Ki hozott el? Ugye nem egyedül jöttél?

- Nem, Thunder elhozott.

- Helyes. – könnyebbült meg Tiffany. – Téged ismerve tuti egyedül jöttél volna. – Erre én is csak kínosan mosolyogtam. Hogy ismerhet ennyire?!

- Mi lenne ha visszahívnám GD-t? – vettem elő a telefonom.

- Hülye vagy?! – kapta ki a kezemből a telefont.

- Ha lehet kerüld el és ne beszélj vele! Ha csak ő nem keres te se keresd! – magyarázott. – Vagy vissza akarsz menni abba a szobába? – suttogta.

- Nem. – nyeltem egy nagyot.

- Helyes. Én sem akarok. A lényeg, hogy legyünk nagyon óvatosak.

- Minek? – húztam az orrom.

- Heh? – nézett rám lepetten Tiffany.

- Ha valamit GD eltervez úgyis megvalósítja. Tehetünk bármit az lesz amit ő akar…Nem tudunk elmenekülni. – mondtam komolyan. – Akkor már inkább büszkén tárt karokkal várom a halált! – tártam szét a karjaim és vettem fel egy szuperman pózt.

- Nem fog senki meghalni! – csapta meg a homlokom a tenyerével.

„Nem fog senki meghalni.”

Így kimondva nem olyan ijesztő mint tényleg belegondolni, hogy ez megtörténhet. Mihez kezdjek ha valaki tényleg meghal és az nem én leszek…?