11.rész
Gyilkos szerelem
*Nicole szemszöge*
Órákon keresztül csak ültünk egymás mellett a falat támasztva az
üres és poros szobában. Nagyokat sóhajtóztunk és pörögött az agyunk, hogy most
mihez kezdjünk. Egyszer csak Tiffany felállt majd elindult a szék felé mire előrehajoltam
és utána nyúltam.
- Ne ülj oda!!! – kiabáltam utána, miközben nyúltam felé a
kezemmel.
- Miért? – fordult felém lepetten.
- Cs-csak ne ülj oda. – dadogtam.
- Ahjj. – sóhajtott fel Tiffany majd visszadobta magát mellém.
- Csináljunk kötelet a függönyből és másszunk le… - nyögött
fáradtan Tiffany.
- És mihez kötöd ki? – néztem rá unottan mire ő, mint aki már a
halálán van tette a fejét a vállamra.
- Nem tudom… - sóhajtozott.
A velünk szembe lévő nyitott ablakon bámultam kifelé. Olyanok
voltunk, mint akik a halálra készülnek. Semmi életerő nem volt bennünk.
Kétségbe voltunk esve és biztos vagyok benne, hogy Tiffany fejébe is
megfordult, hogy meghalhatunk.
Yoseob is ezen ment keresztül, csak egyedül. A gondolattól a hideg
futkosott a hátamon.
Az ajtó nyikorogni kezdett mire mindketten felkaptuk a fejünket.
- Tiffany gyere! – nyújtott a kezét GD felénk.
Tiffany gondolkodás nélkül felállt, majd félve rám nézett. Enyhén a
fejemet kezdtem rázni utalva Tiffany-nak, hogy ne menjen, de ő csak rám
mosolygott, majd odasétált GD-hez. Felálltam, majd mikor odaakartam menni GD rám
kiáltott, hogy maradjak. Megtorpantam és rémültem figyelem őket. GD hátra fogta
Tiffany kezeit, majd kivitte és visszazárta az ajtót. Egyedül maradtam az üres
szobában. Reményt vesztetten estem össze.
- Milyen ironikus… - röhögtem el magam a végére.
Ugyanott vagyok fogva tartva ahol Yoseob volt és ugyanaz az ember
az oka. Feltápászkodtam a földől majd az ablakhoz sétáltam. Az autó, amivel
jöttünk még mindig ott állt a kapu előtt. Mit meg nem adtam volna azért, hogy
szárnyakat növeszthessek és elmenjek innen.
Lassan a székhez sétáltam, amihez még hozzáérni se mertem. Pár
darab kötél még mindig lógott le róla. Pár perces merengés után óvatosan
megfogtam az egyik kötelet. Miután felemeltem vette észre, hogy egy része
véres. Ijedtembe a földre dobtam, majd a számhoz kaptam, hogy ne sikítsak.
Ijesztő a valóság és rossz szokásom, hogy inkább elmenekülök előle. Bemesélek
magamnak dolgokat miközben tudom az igazságot, de muszáj, hogy elhitessek
magammal valami mást, vagy megőrülök…*Nem az nem Yoseob vére* *Nem szenvedett*
*Lehet nem is volt semmi* *Nem volt kikötve ehhez a székhez és nem kínozták nap
mint nap*
Csak ezek a gondolatok jártak a fejembe. Vagy a valóság túl fájdalmas, vagy én
vagyok túl gyenge hozzá. Sose kaptam meg a választ, de mindig változtatni
akartam.
Nem voltam abba a helyzetbe, hogy megengedhessem magamnak azt, hogy
gyenge legyek és sírjak.
Leültem a székre. A hideg végig futott a hátamon és alig bírtam ki
sírás nélkül. Könyökömet a térdemre tettem és úgy támasztottam a fejem, hogy
összeszedjem magam. Mikor már megnyugodtam, hátra tettem a kezeim mintha ki
lennék kötözve és úgy nézelődtem az üres szobába.
Ő is ezt látta, most már én is azt látom. Ő is ezt érezte, most már
én is. Fájt neki, ahogy nekem is és félt, ahogy én is de túlélte és én is túl
fogom.
Szeretjük egymást és a másikért bármit megteszünk. Ez az, amiért én
is legyen bármi, de végig csinálom.
Az ablakon bámultam kifelé. Hiszem, hogy ő is ezt csinálta, hiszen
mégis csak jobb a kinti tájat nézni, mint az üres poros falakat.
Mi járhatott a fejében, amikor így teltek a napjai? Gondolt rám,
ahogy most én is csak rá gondolok?
Annyi kérdés, és egyikre se kaptam választ. Talán jobb is.
Az ajtó zárja kattant egyet mire felugrottam a székről. Az ajtó erő
teljesen hátra csapódott, GD meg belökte Tiffany-t. Tiffany elesett, GD meg
rögtön visszacsukta az ajtót és újra kattant a zár. Odaszaladtam Tiffany-hoz,
hogy felsegítsem, de olyan volt, mint aki folyik el. Semmi erő nem volt benne
és a szemeit is alig bírta nyitva tartani.
- Mi történt? – próbáltam fel segíteni, de nem jött össze ezért
leültem mellé és próbáltam megtartani.
- V-valami… - motyogott halkan, de alig értettem. – valamit..
adott… - suttogta. Gyorsan felhúztam az egyik karján a pólóját majd a másikon
is. Tű nyom volt rajta. Sóhajtottam egyet, amikor legszívesebben ordítottam
volna.
Pár perc múlva Tiffany lassan felállt, majd az ablakhoz sétáltam és
a falnak támaszkodott. Én is felálltam, de nem mentem oda hozzá nem akartam
zavarni.
- Nem megyek vissza… - motyogott Tiffany.
- Hogy mi van? – néztem rá értetlenül.
- Többet nem… - sóhajtozott.
- Te most miről beszélsz?
- Sajnálom… - mondta már majdnem sírva.
- Tiffany? – szólítgattam, de nem figyelt rám.
- Ne haragudj… nem akartam… - sírta el magát.
- Tiffany…
- Bocsáss meg…
- Tiffany! – kiáltott oda neki, hogy észhez térjen, de csak sírt
tovább majd leült a földre.
Nem mentem oda hozzá. Nem tudtam mi történik vele és nem tudtam,
hogy most mit kéne tegyek, ezért inkább békén hagytam.
20 perc után odasétáltam hozzá majd leguggoltam mellé és megfogtam
a kezét mire ijedten meredt rám.
- Jól vagy?
- M-mit keresel itt? – dadogott.
- Ezt meg, hogy érted? – rémültem meg a reakciójától.
- Ne gyere közelebb! – kapta el a kezét majd húzódott távolabb
tőlem.
- Mi va-
- Nem akarlak látni! – kiabált rémülten.
- Neked most mi bajod van?! – értetlenkedtem.
- Neked nem kéne itt lenned!
- Hát neked se! Egyikünknek sem kéne itt lennie! – tártam szét a
karjaim.
- De miért pont te? – remegett Tiffany.
- Miért po-
- Mit csináltál Nicole-al?! – lett ideges Tiffany és egyből fel is
állt.
- Tiffany itt állok előtted… - magyaráztam.
- Ezért megfizetsz Fifi! – kiabált, majd elindult felém, amitől
teljesen megrémülve elkezdtem hátrálni, míg a falnak nem ütköztem.
- Én vagyok az! – kiabáltam neki, de nem figyelt rám. – Tiffany! –
kiabáltam kétségbeesetten mielőtt a nyakamhoz nem kapott. Fojtogatni kezdett én
meg próbáltam levenni magamról a kezét, de nem ment. Már alig kaptam levegőt.
Borzalmas érzés volt. Gyomron rúgtam Tiffany-t, mire elengedett és a földre
esett én meg a szoba másik felébe szaladtam és köhögni kezdtem. Tiffany hamar
feláll én meg gyorsan az ablakhoz rohantam és leszakítottam a függönyt.
- Tiffany én vagyok az!
- Mindent el akarsz venni tőlem… - hajtotta a magáét miközben dühös
szemekkel meredt rám.
- Ahj máááár…. – nyögtem félig sírva.
Oda szaladtam a szék mögé, hisz az volt az egyetlen, ami némi biztonságot
nyújthatott.
- Tiffany! – kiáltottam el magam és mutattam az ajtóra mire Tiffany
megfordult én meg felemeltem a széket és az oldalához vágtam. A földre rogyott
a fájdalomtól én meg odarohantam a függönnyel és köré tekertem.
- Tiffany! – szólítgattam miközben kapálózott, de nem figyelt rám.
- Hülye liba! – kiáltottam majd arcon csaptam mire lenyugodott.
Lepetten nézett körül és pislogott mitől megkönnyebbülve sóhajtottam
egyet. A sírás határán voltam. Elengedtem mire lassan kikászálódott a függönyből
és a falnak dőlt. Leültem mellé mire felém fordult. Én csak kapkodtam a levegő
után.
- Miért haragszol rám?
- Én nem haragszom.
- Akkor miért kerültél?
- Mikor? – néztem rá.
- Az utolsó napokba mielőtt elmentem. Utálsz? – kérdezte könnyes
szemekkel.
- Én nem is ke-
- Nem akarlak elveszíteni GD! – kiáltott fel és fogta meg a kezem,
amitől teljesen megrémülve ugrottam fel mellőle.
- Huh… okéé… téptem a hajam és próbáltam nyugodt maradni.
- Azért vagy mérges, amit kértem tőled?
- Neeem.. – nyavalyogtam.
- Megkértelek, hogy ne hibáztasd őket, azért amiért elmegyek.
Kikerekedtek a szemeim majd leültem a székre és Tiffany-t
figyeltem.
- És hogy reagáltam? – szálltam be a játékba.
- Először meglepődtél, de utána egyből rávágtad, hogy rendben.
Szomorú voltál…
- Nem mondtam semmit? – érdeklődtem.
- Teljesen összetörtél és azt kérdezgetted, hogy „ miért ők és nem
én?” … ne haragudj… - lett könnyes megint Tiffany szeme.
- Ez egy seggfej… - mondtam magamnak GD-re utalva.
Felálltam a székről majd odasiettem az ajtóhoz és ütni kezdtem.
- Tudom, hogy ott vagy GD! Nyisd ki ezt a szutykot! – ütöttem az
ajtót. – GD! Nyisd ki!
Sokáig üvöltöztem és ütöttem az ajtót, de nem jött válasz. Mikor
már fájt a torkom és a kezem csak álltam az ajtó előtt és levegő után kapkodtam
Tiffany sétált oda hozzám.
- Nicole miért kiabálsz?
Szemem könnyes lett és összerogyva padlóra estem. Végre magához
tért.
- Jól vagy? – ült le mellém.
- Persze… - néztem fel rá mosolyt színlelve.
Nem kell tudnia, hogy órákig nem volt magánál és másnak hitt.
Kicsivel közelebb kerültem a megoldáshoz, hogy mi miért történt…
GD és Tiffany szerelme különleges volt és még mindig nem ért véget.
Az ő kapcsolatuk átkát szenvedte Yoseob is és most mi is… Ez már gyilkos
szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése