Blue Night 12.rész - Keresés

12.rész

Keresés

*Abby szemszöge*

Ágyon feküdve idegesen mocorogtam ide-oda. Aggódtam és teljesen úgy éreztem van is rá okom. Nicole és Tiffany 2 napja haza sem jöttek.  2 napja hívogatom őket, de semmi nem történik. Még első nap mindenki azzal nyugtatott, hogy Tiffany egyik barátjánál vannak, de hát még is kinél?! Annyira félek, hogy komoly bajuk esett.

- Abby nyugodj már meg egy kicsit. – szólt rám Junhyung miközben felemelte a fejét, ami hasamon pihent.

- Nem tudok megnyugodni. –akadtam ki. – 2 napja hírüket sem hallottam legalább felhívhatnának, hogy jól vannak-e. – temettem arcomat kezeimbe. Nagy levegőket vettem, hogy nyugtassam magam, de ez sem segített. Junhyung megfogta csuklómat majd finoman lehúzta az arcomról közelebb hajolt és megcsókolt. Mióta Nicole-ék elmentek az óta Junhyung-al való kapcsolatom is elégé elmélyült. Magam sem értem miért csinálom ezt és igazából félek is a következményektől, de a belső kis hangocska azt súgja miért is ne?!  Szeretem, de még, sem úgy ahogy ilyenkor kellene, de valami még is húzz hozzá.

- Ezt nem hagyhatom annyiban. – ugrottam fel az ágyról. – Tennem kell valamit. – jelentettem ki határozottan. Junhyung csak értetlenül pislogott rám. Idegesen járkálni kezdtem a szobában valami apró pici nyom, amin elindulhatnék.

- Még is mit akarsz csinálni?

- Azt még nem tudom. – sóhajtottam fel. Próbáltam vissza emlékezni minden apróságra, ami azóta történt mióta visszajöttem.

- Hát ez az. – nem is foglalkoztam vele mit mond fejemet a falnak támasztottam és próbáltam magam megerőltetni és gondolkodni. Aztán beugrott. Mikor haza jöttem Nicole, Yoseob és Mir veszekedtek és mai napig fogalmam sincs, min de az biztos, hogy Mir lesz az, aki tud valamit vagy is visszagondolva veszekedésük során Mir hitt Nicole-nak Yoseob pedig nem. Bár mi is az amit Mir tud ő az egyetlen, aki segíteni tudd nekem. Oda léptem a földet bámuló Junhyung-hoz és kezemet nyújtottam neki. Lassan felnézett rám.

- Mit szeretnél?  - pislogott rám értetlenül.

- Mondanám azt, hogy virítsd a lóvét, de nekem csak a kocsi kulcsod kellene. – vigyorogtam rá.

- Minek neked az én kocsim? – húzta fel az egyik szemöldökét.

- Talán kocsikázni?

- Hova akarsz menni?

- Nincs duma. Kocsi kulcsot add ide nekem szépen vagy megyek gyalog. – nyomtam a képébe a kezemet. Pár percig még hezitált majd a kezembe nyomta a kulcsokat. Elindultam kifelé a szobába már éppen ki lépni készültem.

-Dee ho….

- 1 óra és itt vagyok. – vágtam a szavába majd becsapva magam mögött az ajtót kiviharzottam a kocsihoz. Reménykedtem benne, hogy Mir a stúdióban lesz a bandával próbálni. Ha pedig nem akkor nem tudom, mihez fogok kezdeni mivel nem, ismerem őket annyira. hogy tudjam merre laknak vagy telefonszám. Egyetlen egy ember telefon számát tudtam, de biztos voltam benne, hogy ha hívnám, fel sem venné. Ahogy bekanyarodtam a stúdió utcájába egyre idegesebb lettem majd mikor oda értem gyorsan leparkoltam és már szaladtam is be. Végig suhantam a stúdió folyosóin majd megálltam a táncterem előtt ahol reménységeim szerint a fiúk tartózkodnak. Nagy levegőt vettem majd meg fogtam a kilincset és berontottam nem törődve azzal a tudattal, hogy talán nem is ők vannak bent. Ahogy beléptem az ajtón mindenki ijedten bámult rám.

- Őő..ízéé..- mosolyogtam kínosan.

- Seungho azt hiszem hozzád jöttek. – szólt oda Joon Seungho-nak mikor feleszmélt a kis sokkból, amit okoztam nekik.

- N-Nem…Nem h-hozzá jöttem. –dadogtam miközben Seungho-ra néztem. Vállat vont és inkább elfordult.

- Hát akkor még is kihez? – nézett rám meglepődve Joon.

- Mir. – mutattam rá.

- Én?

- Nem a tükör. – csaptam magam homlokon.

- Még is miért? – dugta zsebre a kezét.

- Nicole eltűnt. – próbáltam határozott és komoly lenni, hogy tényleg elhiggye, amit mondok, és egy percig kételkedjen bennem.

- Hogy mi van?

- Esetleg nem mondott neked semmit a tűzzel kapcsolatban. –dugtam zsebre a kezemet. Komoly arckifejezéssel szemléltem Mir arcát.

- Nem. –rázta a fejét. Egy világ dőlt össze bennem. Mir volt az egyetlen egy reményem, hogy ő talán tud valamit. – vagy is..azt hiszem még is…

- Bármi jó csak legyen valami, amin elindulhatok, hogy megkeressem. – mentem oda hozzá.

- Talán ha nem mentél volna, el mindent tudnál. – tett gúnyos megjegyzést Seungho.

- Ez nem a vitának a helye, úgyhogy tedd magad takarékra. – intéztem felé egy gúnyos mosolyt. Megint csak vállat vont és kiviharzott a teremből. Szomorúan hajtottam le fejem rá tettem még egy lapáttal így aztán tényleg még beszélő viszonyt se fogok soha többé táplálni vele.

- Amikor meglátogattam elmesélte, hogy mi is történt pontosan. – csillogó szemekkel néztem ő és vártam, hogy folytassa. Van remény. Egy pillanatra rám nézett majd elmosolyodott. – Azt mondta, hogy valaki volt a házban és a gyertya nem magától dőlt el.

- Hogy mi van? – akadtam ki.

- Te nem tudtál róla? – nézett rám lepetten. Fejemet ráztam. Nem tudtam megszólalni.

- Nem, de most meg keresem és jól seggbe billentem. – mondtam kicsit dühösen és komolyan. – Köszönöm Mir azt hiszem, most elmegyek meg keresni. – mosolyogtam Mir-re majd elindultam az ajtó felé.

- Egyedül akarsz menni? – ragadta meg a karom.

- Muszáj lesz. – mosolyogtam rá halványan.

- Veled megyek. – jelentette ki határozottan.

- Oké. – motyogtam meg lepetten. Valamit még pakolászott a cuccai között zsebre dugta telefonját majd indulásra készen oda állt mellém. Kifelé menet még összefutottunk Seungho-val aki duzzogva ölbe tett kézzel ment el mellettem.

- Nyugodj meg hamar meg békél majd. – legyintett egyet. Úgy csinál, mintha ez természetes dolog lenne miközben ennek semmi köze nincs, hozzá ez nem megy az egyről a kettőre.

- Igazából nem érdekel. – vontam vállat. Közben megérkeztünk Junhyung autójához. Láttam Mir arcán, hogy eléggé be van rezelve, hogy mellém kell beülnie.

- Nyugodj meg tudok vezetni.

- Egy percig sem kételkedtem benned. – röhögte el magát. Beszálltam a kocsiba majd Mir is követte a példámat.

- Hova akarsz most menni?

- Minden létező helyet meg nézünk ahol jártunk ketten. – magyaráztam neki miközben az utat figyeltem.

- Az lehetetlenség.

- Már akinek. –néztem egy pillanatra, hogy rá tudja kacsintani majd újra az utat figyeltem. Minden létező helyre elmentünk ahol ketten vagy akár bandával jártunk, de semmi. Minden egyes kis zeg-zugot át vizsgáltunk. Még Mir-t is megkértem, hogy vigyen el azokra, helyekre. ahol Nicole-al járt, de ott sem találtunk semmit. Teljesen kétségbe esetten kocsikáztam Mir-rel az oldalamon Seoul utcáin. Sírás kerülgetett nem akartam elhinni, hogy így elnyelte őket a föld. Az lehetetlen. Bár merre mentünk kérdezősködtünk, képeket mutogattunk már tehetetlenségünkben.  Egyetlen egy lélek sem látta őket, bár mit is képzeltem biztos itt sétálgatnak majd nyugodtan üdítőt szürcsölgetve dehogy is itt más van a dologban. Ahogy visszaindultunk én teljesen összetörve és kétségbe esetten azon pörgött az agyam, hogy ezek után mihez kezdjek, még sem ülhetek tétlenül. Mir fapofával ült a kocsiban jól tudtam ő is aggódik Nicole-ért.

- Meg fogjuk találni őket. - suttogta halkan Mir.