Blue Night 14.rész - A konyha és egy nyitott ajtó

14.rész

A konyha és egy nyitott ajtó

*Abby szemszöge*

3 napja hírüket sem hallottuk Nicole-nak és Tiffany-nak. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, folyamatosan a telefonon lógok, ha éppen nem úton vagyok Mir-el az oldalamon. Mir az egyetlen, aki ebből a szempontból tud nekem segíteni. Az ágyamon fekve félig lelógva még mindig azon merengtem, hogy mi történhetett pontosan azon az estén mikor Nicole egyedül volt itthon és tűz ütött ki. Felfogni sem volt időm, hogy ezt velem miért nem közölte, de most ezzel nincs időm foglalkozni meg kell őket találnom. Halk ajtónyikorgást hallottam, de képtelen voltam felemelni a fejem, hogy megnézzem ki jött be.

- Jól vagy? – kérdezte Junyhung miközben befeküdt mellém az ágyra. Felnyögtem és kezemmel kapálództam jelezve, hogy még élek és nincs gond csak az életkedvem nem éri el a 10%-ot sem. Erőt véve magamon hatalmas nyögések és morgások közepette a hátamra fordultam. Hatalmasakat sóhajtva a plafont kezdtem bámultam.

- Tényleg jól vagy? – hajolt fölém. Kétségbe eseten fürkészte arcomat és választ várt.

- Nem. – röhögtem el magamat kínomban. – Olyan tehetetlenek érzem, magam, pedig tudom, hogy van valami, amit tehetnék még.

- Már mindent meg tettél. – hajolt el, majd lefeküdt mellém és megfogta a kezemet. Ilyenkor érzem azt, hogy hibát követek el. Tudom, de mégsem teszek ellene semmit. Ezek ellenére is hagyom, hogy Junhyung velem legyen és szeressen, bár még sem nevezném szerelemnek, ami köztünk van.

- Nem akartam igazán. – hajoltam fölé, hogy a szemébe tudjak nézni. – Túl hamar feladtam. - kezét arcomra csúsztatta majd finoman közelebb húzta a fejem, hogy meg tudjon csókolni. Megnyugtató volt, hogy ott volt velem átölelt, mikor kellett megcsókolt, mikor szükségem volt rá.

- Lent vár valaki. – mosolygott rám aranyosan miközben szemembe logó hajamat tűrte fülem mögé.

- Nicole? – örültem meg. Szemeit lesütötte arcomról lefagyott a mosoly. – Túl szép lett volna. – nyomtam egy búcsú puszit az arcára majd elindultam lefelé. Nem tudtam kire számítsak, de szívem legmélyén reménykedtem benne, hogy Nicole és Tiffany fognak lett várni, de ennek az esély még létminimumot sem üti meg. Nagy levegőt véve léptem a nappaliban majd mikor megláttam ki ül nekem háttal a kanapén lassan ki engedtem a bent tartott levegőt majd lassú léptekkel közelíteni kezdtem felé. Reménykedtem benne azért jött, mert tud valamit.

- Mir? – szólítottam meg bár biztos voltam benne, hogy ő az. Rémülten hátra fordult, de mikor meglátott elmosolyodott. 

- Azt hiszem tudnod, kell valamit. – komolyodott el. Kikerekedtek a szemeim és lélegzett vissza fojtva vártam hátha folytatja, de nem tette csak bámultuk egymást. Lassan feleszmélve oda ültem mellé.

- Hallgatlak.

- Tegnap este próbáltam össze szedni minden gondolatomat és visszaemlékezni mindenre amit Nicole-al beszéltem és aztán beugrott.. – nyelt egy nagyot, de mikor szórásra nyitottam a számat, folytatta. – Azt mondta, hogy tudja ki rabolta el Yoseob-ot. – suttogta halkan miközben körül nézett. Bennem a vér is megfagyott.

- HOGY MICSODA? –csattantam fel még a kanapéról is felugrottam. Mir ijedten nyúlt utánam és rántott vissza.

- Maradj már csöndben egy kicsit. – hajolt közelebb hozzám majd lassan elengedte a kezem.

- Ki volt az? – kérdeztem suttogva, de közben remegtem annyira féltem a választól. Féltem, hogy pont most fog valaki betoppanni a fiúk közül így folyamatosan a lépcső felé tekingettem.

- GD.  - suttogta egy hangúan. A hideg végig futott a hátamon mikor meghallottam a nevét. Meredten bámultam Mir-re, ő pedig nagyokat pislogott rám.

- Biztos vagy benne? 

- Teljesen. –bólintott maga biztosan. – A történtek után számomra nagyon gyanús a dolog és lehet, igaza van Nic….- akadt el a szava ijedten bámult rám.

- Mi van? – rángattam ide-oda idegesen. Mir még mindig ijedt fejet vágott, én pedig egyre idegesebben kezdtem rángatni. Külső szemmel úgy nézhetünk ki, mint egy idegbeteg, aki rángat egy rongybabát.

- Azt mondta be akarja bizonyítani, hogy GD a tettes. – nyögte ki végül. Ledermedtem, lassan elengedtem Mir-t, aki, mint egy rongy darab hullott ki a kezeim közül. Értetlenül meredtem a semmibe.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy lehet, köze van az eltűnésü….- szavam elakadt és a semmibe meredtem. Belemarkoltam Mir pólójába és gyors léptekkel rángattam magam után ő meg csak botorkálva próbált követni.

Az utcákat jártuk egésznap. Kétségbeesetten néztünk néha egymásra Mir-el de semmire se jutottunk. Az éjszaka közepén csalódottan ballagtunk hazafelé. Utunkat kínos csend kísérte. Egyikünk se tudta mit kéne mondjon, csak pörgött az agyunk és reménykedtünk. Mir haza kísért és miközben az ajtóban állva akartam neki megköszönni a segítségét csörömpölés zaja zavart meg minket.

- A francba! – kiabált valaki a konyhából. Reflex szerűen arra fordítottam a fejem majd rémültem Mir-re néztem. Berohantam a házba és benéztem a nappaliba. Mire észbe kaptam, és ott álltam ledermedve, mint egy fa, Mir felszaladt a lépcsőn. Pár perc múlva én is követtem. Mir a nyitott ajtó előtt állt mereven és mélyeket lélegzett. Nem mertem oda menni hozzá, nem tudtam, hogy tényleg látni akarom-e azt, amit ő…