10.rész
Beforratlan sebek
*Abby szemszöge*
Nicole és Tiffany még reggel elmentek valahova. Különösképpen nem
izgatott a dolog, hiszen keveset találkoznak hadd legyenek egy kicsit együtt. A
konyhába voltam kávét csináltam magamnak. Mikor kész lettem vele felültem a
konyha pultra és szürcsölgetni kezdtem a kávémat. Teljesen elbambultam csak
akkor eszméltem fel mikor Junhyung kezével hadonászott előttem. Pislogtam párat,
hogy észhez térjek. Junhyung csak jót
mosolygott rajtam.
- Ne haragudj kicsit elbambultam. – Raktam le a bögrémet magam
mellé.
- Min merengtél el ennyire? – kezdett ő is kávét csinálni magának.
- Semmin. – mosolyogtam rá bár feleslegesen, mert ő háttal állt
nekem.
- Persze. – fordult felém majd ilyen „tudom, hogy nem mondasz
igazat” nézéssel nézet rám.
- Mondom, hogy semmin csak elbambultam.
- Ahha. – bólogatott mosolyogva. Kezdtem azt érezni, hogy csak
idegesíteni akar. Kezdi el érni célját.
- Hát akkor ne hidd el. – vágtam be a durcást. Már épp leszállni
készültem a konyha pultról mikor oda lépet hozzám evvel akadályozva engem így
kénytelen voltam vissza csúnyázni. Meglepetten pislogtam rá, de ő csak
mosolygott. Meg sem mozdult csak nézett engem. Én pedig kezdtem egyre
kényelmetlenebbül érezni magam. Közelebb hajolt én pedig éreztem, hogy arcom
egyre vörösebb lesz. Szemei ide-oda cikáztak szemeim és ajkaim között. Kicsit
kétségbeeset voltam nem értettem mi ütött belé. Tudtam nagyon jól, hogy nem
szabadna ezt csinálnia, de ő még is megszegi a nem létező szabályokat, amiket
magának állított fel. Hangos kutya
ugatásnak nem nevezhető hangra lettem figyelmes, ami egyre gyorsabban közelit
felénk majd célba ért. Junhyung nadrágját kezdte valami hibrid egyed ráncigálni
és közben morgott. Én meg csak pislogtam miközben Junhyung próbálta le vakarni
magáról a kis dögöt.
- Hát mi ez te zseb kutya? – mutogattam eszeveszett módon a
kutyára. Junhyung lábával arrébb pöckölte a kutyát.
- Pinky! – kiabálta vékony hangon a kis zseb kutya tulajdonosa.
Hangjától a hideg is ki rázott. Junhyung rémülten kapta rám a fejét. – ohh hát
itt vagy bogaram. – tipegett be Hyuna a konyhába. A kis szörnyeteg azonnal oda
rohant hozzá. Hyuna gyorsan felkapta a kutyát és simogatni kezdte. – Nem
bántottak ezek a gonosz emberek? – intézte szavait nekünk miközben a kutyát nézte
és simogatta.
- Hallod ezt gonosz emberek vagyunk?! – néztem rá Junhyung-ra aki
már nem tudod magával mit kezdeni.
- Főleg te. –mutatott rám fintorogva. Hangos nevetésben törtem ki. Oda léptem
Junhyung-hoz és kezemet vállára tettem és úgy röhögtem. – Mi olyan vicces? –
kérdezte flegmán.
- Te. – mutattam rá.
- Fogd vissza magad kicsi lány. – indult meg felém dühösen.
Kiegyenesedtem felhúztam az egyik szemöldökömet, próbáltam vissza fojtani a
nevetést és komoly lenni..
- Te most pipiskedni akarsz? – tettem ölbe a kezem. – Inkább vidd,
el a zseb kutyádat sétálni rá fér. – böktem fejemmel a kutya felé.
- Ő nem zsebkutya ő Pinky. – mondta büszkén.
- Hát oda ne rohanjak. – tettem csípőre a kezem. – Szerintem most
már mehetsz, a dolgodra eleget beszélgettünk. Lezsibbasztottad az agyam. –
böktem az ajtó felé reménykedve, hogy leesik neki az célzás.
- Cöhh..- dobta hátra a haját majd, mint egy csípő ficamos ki ment
az ajtón.
- Ha tovább marad volna bent tuti egyesével tépkedtem volna ki a
haját. – fordultam grimaszolva Junhyung felé, aki csak jót mosolygott rajtam.
Pár percig néztük egymást aztán Junhyung zsebre dugta kezeit és kiment a
konyhából. Nézetem, ahogy elmegy. Körbe néztem a konyhába majd egy nagy sóhaj
kíséretében felmentem a szobámba. Befeküdtem az ágyamba és csak úgy cikáztak a
gondolatok a fejemben. Seungho-val töltött percek a vidámpark a korházban
töltött percek mikor velem volt. Aztán azzal, hogy elmentem mindent
elrontottam. Talán Junhyung velem van és kitölti az űrt, ami bennem van, de a
tudat, hogy Seungho látni sem akar sírásra késztet. Annyira fáj. Eltitkoltam az
érzelmeimet és gyerekes módon elmenekültem előle ahelyett, hogy szembe néztem
volna vele. Talán nem feküdnék az ágyon összetörve, sírva, hanem nézhetném
elragadó mosolyát megfoghatnám a kezét, átölelhetném. Minden, amit akarok ajkai
íze. Igaza volt talán jobb is lett volna ha vissza sem térek ide mindenkinek
sokkal jobb lett volna. Talán el kellene engednem és hagynom, hogy feledésbe
merüljön az összes emlékem vele kapcsolatban, de ezek a sebek nem akarnak
begyógyulni. Ez a fájdalom túlságosan valódi…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése