[VÉGE] Blue Midnight 100.rész - Kérlek, ne felejts el engem...

[VÉGE]

100.rész

Kérlek, ne felejts el engem...

* Nicole szemszöge *

Eljött az a bizonyos csütörtök. Az egész nappalit telepakolgattam gyertyákkal és elővettem egy zseblámpát is. Azt mondták, hogy este 7-8 körül veszik el az áramot. Este 7-kor meggyújtottam minden gyertyát és amíg tudtam tv-t néztem. Elővettem egy könyvet és letettem az asztalra, hogy legyen mit olvasgassak unalmamba amíg vissza nem jön az áram. Úgyse olvastam még gyertya fénynél…A fiúk nem voltak otthon. Újonnan sosem kérdezem, hogy hova mennek és miért. Nem kérdezősködöm és nem zavarom őket hadd tegyék azt ami a kötelességük nekem amúgy sincs sok közöm hozzá és azt sem várom el hogy minden egyes másodpercükről beszámoljanak, hogy hol vannak vagy lesznek. Fél nyolckor kikapcsolt a tv és az egész házba sötét lett, csak az égő gyertyák adtak némi fényt. Sóhajtottam egyet majd bementem a konyhába, letettem az asztalra egy gyertyát mellé a könyvet, leültem és olvasni kezdtem. 25 oldal után már kezdtem unni az egészet ezért becsuktam a könyvet, fogtam a zseblámpám és felmentem a szobámba, egy másik könyvért vagy bármi másért amivel leköthetem magam. Amíg fent tettem vettem a nagy csöndbe furcsa hangokat hallottam lentről. Rex kint volt az udvaron szóval az a variáció, hogy ő miatta recseg ropog a parketta a nappaliba kizárva. Utólag visszagondolva elég hülyeség volt erre az estére kitenni a kutyát az udvarra de féltem, hogy leveri valamelyik gyertyát. Kicsit megijedtem, de azt hittem, hogy csak képzelődök. A biztonság kedvéért fogtam a zseblámpám és lassan elindultam a nappali felé. Vak sötét volt és csak ott láttam valamit ahova a lámpám fénye elért. A nappali szélén megálltam és a lámpával mindent végig mértem. Megnyugodva akartam volna vissza menni a szobámba amikor megint hallottam hogy recseg a parketta mintha járkálna valaki. Rémültem a hang felé kezdtem irányítani a lámpa fényét. A szívem egyre hevesebben kezdett verni és egyre jobban bepánikoltam.  Az agyam egyre értelmetlenebb dolgokat kezdett kitalálni mint például hogy valami szörny ugrik elő a sötétségből és meghalok. Tudtam,  hogy ez lehetetlen de a rémülettől mindent kezdtem elhinni. Lassan elindultam a nappali közepe felé közben a kezem amelyikben a lámpát tartottam remegett. Az egyik saroktól nem messze volt egy ablak, ahhoz mentem oda. Kinéztem az ablakon de kint vak sötét volt. Újra hallottam azt az ijesztő hangot mintha valaki járkálna. Rögtön megfordultam és kapkodtam a fejem ide oda. Előttem nem messze volt a kávézó asztal, azon volt egy gyertya. Már a sírás határán voltam a rémülettől. Egyre biztosabb lettem benne, hogy nem vagyok egyedül. Kapkodva elővettem a telefonom a zsebemből és már hívtam is Yoseob-ot. Amíg kicsöngött a telefonja a lámpámmal világítottam összevissza szobába.

- Szia. – szólt bele  a telefonba boldogan.

- Yoseob könyörgöm gyere haza!– könyörögtem a telefonba. Kezem remegett és már sírtam a félelemtől.

- Hé nyugi, mi a baj? – válaszolt rémülten Yoseob.

- Van itt valaki és és csak légyszi gyere haza! – sírtam a telefonba.

- Jó nyugi 5 perc és ott vagyok! – válaszolt Yoseob határozottan.

- Kérlek siess! – mondtam majd kinyomtam a telefont és továbbra is ott álltam az ablak előtt. Vártam, hogy Yoseob autójának a fénye bevilágítsa a sötét utcát. Fogalmam sincs mennyi ideig vártam rá az ablaknál de nekem egy életnek tűnt. Egyre jobban féltem és már képzelődtem, hogy valaki áll mellettem vagy velem szembe és mérges tekintettel engem figyel. Megakadt a szemem a kávézó asztalon lévő gyertyán. Ott állt egymagába és égett. Egy kis szellő sem zavarta a tüzének lángjait. Ennek ellenére, mégis egyik pillanatról a másikra, mintha csak gondolt volna egyet, leborult az asztalról. Lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen, hogy egy gyertya ami stabilan áll az asztalon csak úgy magától leboruljon onnan. A szőnyeg lángra kapott és a parketta is égni kezdett. Ijedtemben arra sem volt időm, hogy sikítsak. Gyorsan hátrálni kezdtem amíg a falnak nem ütközött a hátam. A tűz gyorsan terjedt és körbe vett. Sehol se tudtam volna kijutni onnan. A lángok egyre magasabbra csaptak fel. A magas lángok mögött mintha egy alak rohant volna el. Csak toporzékoltam és kapkodtam a fejem, hogy most mihez kezdjek. Ez nem baleset volt. Igenis volt valaki a házban, de senki sem fogja nekem elhinni. Mire eszembe jutott,  hogy kimásszak az ablakon a lángok már oda is elértek. Kezdtem lemondani a reményről, hogy ezt élve megúszom. A füst egyre nagyobb lett és már alig kaptam levegőt. Arra is gondoltam, hogy mielőtt a lángok marnának halálra lehet, hogy megfulladok. Azon is gondolkoztam, hogy melyik lenne jobb. A földre estem és köhögtem. Hiába vettem levegőt csak füstöt szívtam magamba ami belülről égetett. A könnyeim csak úgy potyogtak a parkettára. Nem akartam meghalni, hisz annyi mindent akartam volna még az életben elérni. Meg élni azt amikor Abby visszajön és újra Gikwang-al ölelik egymást. Látni Mir-t amikor egy idióta és megbarátkozni Thunder macskájával ami nálam csodának számítana mivel nem szeretem a macskákat. Mielőtt meghalok, szerettem volna felnevelni a gyerekemet. A gyerekemet akinek Yoseob lett volna az apja. Ezekből nem lesz semmi, mert most meghalok…

Ajtó csapódást hallottam amire a földön térdelve felemeltem a fejem. Már alig láttam és semmi erő sem volt bennem. Fulladoztam és éreztem, hogy nem sokáig leszek magamnál. Mikor felemeltem a fejem először egy ismeretlen alakot láttam a lángoktól messze megállni. Aztán ahogy egyre tovább néztem felismertem őt.

- Elkéstél… - mosolyogtam rá. Megnyugodtam és már nem féltem, hisz ha meg is halok, de Ő volt az utolsó akit láttam. Azt akit a legjobban szeretek. Yoseob arca rémült volt és kétségbeesett. Berohant a konyhába miközben telefonált. Gondolom a tűzoltókat hívta. Egy nagy tál vízzel rohant ki a konyhából. Próbálta eloltani a tüzet de hát semmit se ért az amit csinált. 5 kör után már nem bírtam tovább nézni amit művel.

- Yoseob! – kiáltottam utána mikor újra a konyhába akart rohanni. – Hagyd abba… - nyögtem ki végül nagy nehezen miközben fulladoztam. Ő csak állt a lángok mögött. Tenni akart valamit és össze vissza forgolódott. Tudtam, hogy az egyetlen aki tehet valamit azok a tűzoltók akik vagy ideérnek pár percen belül vagy meghalok.

- Yoseob… - szólítottam meg mire felém fordult. Arca könnyektől volt nedves. Rámosolyogtam. Hirtelen egyre homályosabban láttam és éreztem, hogy ragadnak le a szemeim. Fájt a torkom és hihetetlenül melegem volt. A lángok már csak 1-2 méterre voltak tőlem. Még egyszer utoljára mosolyt erőltettem az arcomra ami csak a fájdalom miatt volt nehéz. Felnéztem rá és egy utolsó lélegzettel elmondtam neki mindent amit tudnia kell:

- Szeretlek.

Lehajtotta a fejét és csak sírt. Ez volt az utolsó amit láttam, ezután minden elsötétült és már nem éreztem semmit… Utolsó másodpercekben azért imádkoztam, hogy ne felejtsen el engem. A lányt akinek ő volt minden álma és boldoggá tette azzal, hogy viszont szerette. Csak az fáj, hogy nem maradhattam vele örökre…