Blue Midnight 98.rész - Otthon

98.rész

Otthon

*Abby szemszöge*

Mióta itthon vagyok, a napok csigalassúságban telnek. Semmi nem történik azon kívül, hogy a rokonok egymásnak adogatják a kilincset. Mindenki arra kíváncsi hol voltam, mit csináltam, mi történt velem. A fejem szét robban tőlük. Szó szerint látványosság vagyok és nem értem miért számukra semmi érdekes nem történt ott kint velem, de nekem sokat jelent. Iszonyatosan szenvedek, hiányzik Nicole és mindenki más is. Nem tudom mi lesz velem a hátra lévő időben.  Bele fogok őrülni. Szüleim örültek és meg voltak lepődve, hogy haza jöttem. Elmeséltem nekik mindent kivéve egyetlen egy dolgot a balesetet. Ha azt elmondanám tuti, hogy vissza se mehetnék többet Koreába és én abba bele halnék. Örültek, hogy boldog vagyok és, hogy jól éreztem magam oda kint. Tiszta tényként közöltem velük, hogy vissza fogok menni, csak jót mosolyogtak rajta. Az rémisztett meg a legjobban hogy a kutyám nem ismert meg. Azóta már barátkozik velem, de nem olyan, mint régen még ő is másnak lát, mint a többi rokonság. Sokszor nem tudok, magammal mit kezdeni csak fekszek az ágyon és bámulom a falat. Alig mozdulok, ki a szobából csak jár, az agyam mit történhet Nicole-al. Mikor eszembe jutnak, a szép emlékek nem bírom megállni sírás nélkül. Hiányzik minden.

- Kicsim kész a vacsora! – nyitott be édesanyám a szobába hangjából ítélve mosolygott.

- Nem vagyok éhes. – néztem fel rá majd magamra erőltettem egy mosolyt.

- Hát jól van. – sóhajtott fel majd kiment. Felálltam és az íróasztalomhoz mentem. Bekapcsoltam a gépemet közben egy papírt és egy ceruzát kerestem. Bekapcsoltam halkan egy kis zenét majd befeküdtem hason az ágyra és rajzolni kezdtem. Próbáltam el terelni a gondolataimat, de nem ment. Minden egyes percben eszembe jut Seungho édes mosolya. Nicole hangos nevetése és hülyeségei. Gikwang csalódott arcát látom, magam előtt mikor lehunyom a szemem. Minden egyes percben eszembe jut mi is tettem vele, de tényleg így lesz neki a legjobb. Anyukám 1 órás könyörgését meg unva elindultam várost nézni. Sétálgattam a városban ellátogattam azokra a helyekre ahova Nicole-al minden nap együtt időztünk hallgattuk a kedvenc zenéinket, énekeltünk, röhögtünk, hülyéskedünk. Ahogy ott jártam már minden más volt teljesen meg változott minden. Lehet, csak azért mert Nicole nem volt velem, de számomra akkor sem olyan volt, mint akkor mikor itt hagytunk mindent. Londonban még a levegő is más és az emberek is. Elmentem a régi táncterembe ahol táncoltam. Tanárom azonnal nyakamba ugrott minden egyes ki részletett el kellett mesélnem, ami velem történt mosolyogva hallgatott végig. Ő volt az egyetlen, akinek a balesetről is meséltem kicsit meg volt lepődve, de elég jól fogadta. Meg mutattam neki, hogy nem tétlenkedtem és nem hanyagoltam el a táncot még nem voltam itthon. Találkoztam a régi bárátokkal, akik kicsit el tudták terelni a gondolataimat, de náluk is sok volt a kérdést, ami meg kellett válaszoljak. Örültem, hogy újra láthattam őket és beszélgethettem velük…