Blue Night 1.rész - Bocsánatkérés

1.rész

Bocsánatkérés

* Szeretlek *

~Ez a szó örökre szólt. Mégsem tudtam betartani az ígéretem, hogy veled leszek örökre. Sosem mondtam el neked, hogy mennyit álmodoztam a közös jövőnkről. Már bánom. Nem tudod, hogy hányszor gondoltam arra, miközben egymás mellett feküdtünk az ágyon, hogy eljön-e majd az a nap mikor a nyugalmat egy kisgyerek ordítozása és szaladgálása töri meg. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyenekre fogok gondolni hiszen sosem akartam gyereket. Idegesítőek és nincs hozzájuk türelmem. De amióta terhes lettem megváltozott bennem minden. Ha másért nem de érted megtenném. 

Azt hittem együtt fogunk megöregedni…Sőt. Biztos voltam benne.

Fájt látni, a könnyes arcod. Fájt, hogy azok a könnyek miattam folytak végig az arcodon de önző módon egy kicsit örültem is neki, mert ez azt jelentette, hogy tényleg szeretsz engem. Ha lett volna még erőm, átsétáltam volna a lángokon csak, hogy letöröljem a könnyeid. Sírtam, mert nem láthatlak többé, mert nem nevethetünk többet együtt. Nem foghatom a kezed és nem lesz közös jövőnk. Mosolyogtam, mert volt közös múltunk, és bárki bármit mondd szép volt, mert szerettük egymást.

Sajnálom…~

Ezek voltak az utolsó gondolataim mielőtt minden el nem tűnt volna. Belenyugodtam a halálba és elfogadtam… volna. Elfogadtam volna, ha tudom, hogy ezt a sors akarta volna így, hogy meghaljak. De ez nem a sors volt. Valaki volt a házban, valaki aki miatt majdnem meghaltam. Nem baleset volt. De tudom, hogy senki sem fog hinni nekem…

Egy jó darabig nem jöttem rá, de most már tudom. Félig, akkor éjjel tényleg meghaltam azok között a lángok közt…

- Nicole? Ébredj fel! – szólítgatott egy ismerős hang.

Lassan próbáltam kinyitni a szemem. Az erős fény sértette a szemem. Mikor végre megszoktam a lámpák fényét teljesen kinyitottam a szemem. Először csak homályosan láttam de aztán kitisztult minden. Lassan körbe néztem és megnyugodva sóhajtottam egyet mikor felismertem a szobám. Yoseob felém hajolt és nézett. Szemei könnyesek voltak amitől az én szemembe is megjelent pár könnycseppeket. Sírni kezdtem. Túléltem …

Yoseob a nyakamba borult. Azt hittem sosem fog elengedni engem olyan szorosan ölelt. Körbe néztem a szobába. Mindenki ott volt és engem néztek megkönnyebbülve. Mindenki, kivéve Gikwang. Pár percig csodálkozva merengtem a többiekre, nem értettem, hogy Gikwang miért nincs itt.

- Mi történt? – kérdezte meg félve Junhyung. Yoseob lassan elengedett majd leült az ágyam szélére és a többiekre nézett.

- Zajt hallottam a nappaliba. Lementem és… olyan érzésem volt mintha járkálna valaki a házban. Felhívtam Yoseob-ot, hogy jöjjön haza. Aztán az a gyertya ami a kávézó asztalon volt… leesett.

- Mi az hogy le-

- Láttam! Leesett! – szakítottam félbe Doojoon-t aki már egyből kételkedni kezdett abba amit mondok. – Vagyis.. biztos, hogy nem magától esett le. Láttam! Hidd el! Nincs az az Isten, hogy az onnan magától leessen! Valaki leverte onnan!  - magyaráztam lelkesen de mindenki csak bámult maga elé. Láttam rajtuk, hogy nem hiszik el azt amit mondok.

- Miért nem hisztek nekem..? – vesztettem el a reményt.

- Nicole, még is ki akart volna téged megölni? – nézett rám Yoseob.

- Te sem hiszel nekem? – néztem rá lepetten.

- Nicole… - nyúlt a kezem felé Yoseob. Hallatszott a hangján, hogy most jön az a „ nem hiszek neked de értsd meg miért” duma. Elvettem a kezem mielőtt megfoghatta volna, mire lepetten rám nézett. Én csak szúrós szemekkel néztem vissza rá.

- Megértem, hogy a többiek nem hisznek nekem. – néztem végig a többieken akik erre megbánóan lehajtották a fejüket de nem szóltak semmit. – De te… - néztem újra Yoseob-ra. – Láttam! Ez nem elég indok nekem arra, hogy higgy nekem?!

- Csak képzelted Nicole… meg voltál ijedve és nem voltál magadnál.. – magyarázkodott kétségbeesetten Yoseob. Nagy levegőt vettem majd elfordítottam a fejem jelezve, hogy nem vagyok kíváncsi a magyarázkodására.

- Nicole… - mondogatta a nevem.

- Menjetek ki. – néztem a többiekre. Egyből elindultak miközben az orrukat lógatták.

- Te is. – néztem Yoseob-ra aki teljesen meglepődött azon, hogy őt is kiküldöm. Felállt az ágyamról  majd lassan ballagni kezdett az ajtó felé. – Át hívom Mir-t. – mikor ezt kimondtam megtorpant de nem fordult vissza. – Beszélni szeretnék vele. Remélem nem baj. – jelentettem ki.

Yoseob nem mondott semmit csak miután befejeztem a mondandóm ki ballagott az ajtón. Mikor végre egyedül maradtam kisírtam magam dühömben. Fél óra folyamatos sírás után a telefonomért nyúltam és hívtam is Mir-t. Nem kellett sokáig kérlelnem. Szokás szerint, amint tudott jött. Felültem az ágyamba és próbáltam a helyére tenni mindent amikor valaki szó szerint berontottam a szobámba. Ijedtemben összerezzentem.

- Nem tudtál volna csendesebben bejönni?! – förmedtem Mir-re. Mir csak állt az ajtóba mikor meglátott és rémültem figyelt miközben lihegett mint egy kutya. Nem tudtam, hogy erre most mit is kéne reagálnom ezért csak értetlenül meredtem rá ő meg rám. Kis idő után egy fej kandikált ki Mir háta mögül béke jelet mutatva.

- Mi történt veled?! – szólalt meg végül Mir.

- Ne ordibálj könyörgöm… - nyúltam a fejemhez.

Mir bejött majd utána Thunder aki becsukta az ajtót.

- Thunder? – lepődtem meg.

- Ja ő is jönni akart már hiányolt. – válaszolt unottan Mir lenézve Thunder-t. Thunder csak elvörösödött majd járkálni kezdett a szobámba.

- Mi történt? – komolyodott el Mir.

- Röviden tömören megpróbáltak megölni. – jelentettem ki büszkén.

Mir csak pislogott értetlenül.

- Jó kifejtem mert látom így nem képes feldolgozni a pici agyad. – Nagy lendülettel ültem fel majd hajoltam Mir felé de aztán hirtelen megálltam és elmerengtem rajta.

- M-mi az? – ijedt meg Mir.

- Öcsém… kajak látom ahogy forog a fejedben a loading karika. – mosolyogtam el a végét majd beletúrtam a hajába és jól összeborzoltam, mire csak egy durcás arckifejezés volt a válasz.

- Szóval. Ugye áramszünet volt. Gyertyákat gyújtottam a nappaliba és feljöttem egy könyvért. Lentről fura zajokat hallottam mintha valaki járkálni lent. – Ahogy elkezdtem mesélni Thunder és leült Mir mellé és figyelni  kezdett. – Lementem és… oké tuti, hogy volt a házba valaki! Hallottam! Felhívtam Yoseob-ot, hogy jöjjön haza. És aztán az egyik gyertya az asztalról.. csak úgy fogta magát és.. leesett onnan. – Mir már egyből szólásra nyitotta a száját de mielőtt megszólalhatott volna megelőztem. – Nem természetesen nem magától esett le. Felgyulladt a szőnyeg aztán a parketta és a tűz körbe vett. A … a többi nem lényeg. – Ránéztem a fiúkra. Mir engem figyelt Thunder pedig a padlót bámulta. – Figyeljetek TUDOM , hogy volt itt valaki. – nem reagáltak semmit. – Kérlek legalább ti higgyetek nekem… - szomorodtam el.

- Ki akarna téged megölni? – fordult felém Thunder.

- Fo- kezdtem el de ekkor eszembe jutott valaki. Lassan felemeltem a fejem.

- Na? – látta meg Mir rajtam, hogy rájöttem valamire.

- Fifi. – mondtam ki félve ezt a nevet.

- Fifi? – röhögte el magát Mir. – Az meg mi? Egy pincsi kutya?

- Ne akard tudni… - mondtam mély hangon.

Csend lett a szobába. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.

- Hisztek nekem? – kérdeztem meg félve. Ha ők sem hisznek nekem akkor tényleg egyedül maradtam.

- Biztos vagy benne, hogy volt valaki a házban? – faggatott Mir.

- Igen! – vágtam rá egyből határozottan.

- Hát.. – bizonytalanodott el Mir majd lehajtotta a fejét.

- Persze, hogy hiszünk neked! – dőlt előre Thunder, hogy rám nézhessen Mir mögül. Mir lepetten rá kapta a tekintetét és mintha enyhén a fejét rázta volna, hogy ez most gyorsan szívja vissza. Thunder  nem is foglalkozott Mir-el…

- Te élted át nem igaz? – mondta Thunder mosolyogva.

- I-igen.. – lepődtem meg.

- Miért ne hinnénk neked? – mosolygott aranyosan. Végre. Végre valaki azt  mondta amit hallani szeretnék. És úgy mondja ezt, hogy nem hazudik. Kicsit csalódott voltam, hogy nem Yoseob-tól hallottam ezeket a szavakat…Még mindig nem értem, hogy miért nem hisz nekem.

- Ja.. – fordult lassan felém Mir komoly ábrázattal. – El hisszük. – erőltettet egy halvány mosolyt az arcára egy pillanatra.

- Megyek és beszélek a többiekkel. – állt fel Mir majd elindult határozottan az ajtó felé. Thunder gyorsan utána szólt.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? Örülhetünk, hogy beengedtek a házba…

- Nem lesz baj. – kacsintott Mir.

- Ne csinálj jelenetet kérlek… - mondtam neki mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót.

Miután kiment nagyot sóhajtottam.

- Mi van a többiekkel? – kérdeztem Thunder-t mire felém kapta a tekintetét. Közelebb  kúszott az ágy szélén és elmosolyodott.

- Hát… Mir még mindig egy idióta, G.O. újonnan egyfolytában énekel mert, hogy jobb akar lenni, Seungho átment balerinába, Joon meg eddz.

- És te?

- Én? – röhögte el magát majd szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Én mindezt egyszerre csinálom. – nézett rám elégedetten.

Elröhögtem magam.

- Te idióta? – kuncogtam.

- Nem hiszed el? – mondta majd felállt és levett a polcomról egy játék varázspálcát amit még kiskoromba kaptam a szüleimtől. Imádom, kiskoromba az a kis hülyeség volt minden vágyam és sok szép emlék fűz hozzá. A pálcával a képe előtt hadonászva kezdett el idióta fejeket vágni. Aranyos és vicces volt egyszerre. Mikor  már kiröhögtem magam visszaült az ágyam szélére.

- Na és az éneklés? – vigyorogtam.

- Ahjj. – sóhajtott egyet Thunder. – Oké. De balettozni és fekvőtámaszozni nem fogok.

- Megelégszem egy dallal is. – mosolyogtam rá.

Ahogy ígérte énekelt is. Nagyon, nagyon… nagyon tetszett a hangja. Elvarázsolt. És az ahogy néha belecsempészett pár idióta mozdulatot a produkciójába egyszerűen fantasztikussá tette az egészet. Hol röhögtem miközben bohóckodott hol elképedve figyeltem őt és hagytam, hogy simogassa a lelkem az énekével.

Nem sokkal a produkciója után belépet Mir, mögötte Yoseob-al. Az addigi röhögésünk kellemetlen csöndbe fulladt és csak bámultunk magunk elé Thunder-el.

- Gyere. – mondta Mir mire Thunder egyből felállt és Mir mellé állt.

- Mi most megyünk. – mosolygott Mir majd kilépett az ajtón.

- Várj! – kiáltottam utána. De ekkor a szemem Yoseob-ra tévedt. Nem azt mondtam végül amit szerettem volna. Mir visszafordult Thunder-el együtt és rám néztek. – Köszönöm, hogy átjöttetek. – erőltettem mosolyt az arcomra. Ők is egy mosollyal viszonozták azt majd elmentek. Yoseob benn maradt a szobámba de csak állt az ajtónál és bámult maga elé. Haragudtam még mindig rá. Vártam volna, hogy bocsánatot kér, vagy bármi más.. bármi csak tegyen valamit, hogy ne kelljen tovább haragudjak rá.

- Tudod… - szólalt meg végül mire felkaptam a fejem. – Eddig azt hittem, hogy az én hangom szereted a legjobban. – rám se nézett és kiment a szobából.

Most akkor kinek is kéne bocsánatot kérni kitől..?