95.rész
Ég veled...
*Abby szemszöge.*
Fejemet az ablaküvegnek
támasztottam így szemléltem a várost. Még utoljára mindent szemügyre veszek.
Csomagjaim már katonás sorendben várják az indulást. Jegyemet a kezemben
szorongatom újra és újra elolvasom az úti célt.
- Kész vagy? – nyitott be
Junhyung a szobámba.
- Ha azt mondom igen, elhiszed?
–fordultam felé.
- Nem. – mondta egyhangúan majd
elindult a csomagjaim felé. Oda mentem én is, meg fogtam az egyik böröndöt és
lefelé kezdtem ráncigálni. Természetesen Junhyung könnyedén levitte az összes
csomagot majd jött nekem segíteni. Míg Junhyung bepakolt a kocsiba még utoljára
végig jártam a házat. Visszagondolva a sok együtt töltött boldog percekre, a
rossz dolgokra, amiket együtt éltünk meg. Teljesen úgy érzem, magam mintha
végső búcsút vennék és soha többet vissza se térnék ide. Érzem a sors úgy is
visszahoz ide, vagy a szívem vissza fog húzni ide.
- Megyek veletek én is. –
jelentette ki barátnőm határozottan mikor a kocsi felé indultam.
- Biztos vagy benne? –
mosolyogtam rá halványan. Bele egyezés kép bólintott. Kezemet nyújtottam felé,
amire ő azonnal rá is szorított. Hátra néztem és rá mosolyogtam, hogy
megnyugtassam. Már az összeomlás szélén álltam legszívesebben sírnék, de ahhoz
képest elég jól tartom magam. Egész úton csak bámultam ki az ablakon és a város
minden egyes kis zugát próbáltam bele vésni a fejembe. Ahogy meg érkeztünk haboztam a kiszállással,
de aztán erőt vettem magamon és kiszálltam. Ahogy beértünk egyre jobban
tudatosult bennem mit is teszek, és mit hagyok hátra. Itt hagyom, a legjobb
barátnőmet egyedül itt hagyom a szeretett várost ahova minden álmom volt, hogy
eljussak és tessék, most itt hagyom. Elgondolkozom néha, hogy én egyáltalán
normális vagyok ilyenkor?! Biztos nem. Ahogy ott ültünk és vártuk a percet
mikor indulnom kell minden perc öröké valóságnak tűnt. Nicole idegesen dobolt a
lábával. Junhyung pedig telefonját babrálta. Én pedig 5 percenkét a táblára
bámultam vagy éppen az óra.
- A Londonba tartó repülőgép
hamarosan felszáll. Kérjük, kedves utasainkat kezdjék meg a beszállást. –
mondta a bemondóba egy hölgy. Nicole abban a percben felpattant és kétségbe
eseten nézett rám. Nem tudtam mosolyogni. Eljött hát az idő.
- Gyere ide. – öleltem magamhoz.
Egyre jobban éreztem, hogy kezdek egy gyengülni. Sírás határán voltam, de
próbáltam erős maradni. Nem bírtam elengedni. Kétségbe voltam esve, mi lesz
vele nélkülem. Teljesen egyedül marad, de nem csak ő én is.
- Nem menj el, kérlek. – nézett
fel rám. Szemei könnyesek voltak. Nagyot nyeltem, hogy visszafojtsam a sírás.
- Megígértem, hogy visszajövők
nem? Be fogom tartani! – mosolyogtam rá
halványan. Újra magamhoz öleltem. – Kérlek, tegyél meg nekem valamit. –
suttogtam a fülébe.
- Még is mit?
- Kérlek, mond meg Seungho-nak,
hogy nagyon sajnálom, hogy szó nélkül elmegyek, és ne haragudjon rám. –
csuklott el hangom.
- Mond meg neki te! – mondta
durcásan.
- Kérlek. – néztem rá könnyes
szemekkel és újra magamhoz öleltem amilyen szorosan csak tudtam. – Meg teszed
nekem?
- Igen. –szipogott.
- Nagyon vigyázz magadra! –
mondtam már szó szerint parancsolva. Tudtam bármire képes, ha nem vagyok
mellette.
- Te is. – Toltam el magamtól
majd letöröltem a könnyeimet. Oda lépetem Junhyung-hoz és őt is szorosan
magamhoz öleltem.
- Nagyon vigyázz magadra Abby.
Várlak vissza. – suttogta fülembe miközben hajamat simogatta.
- Hiányozni fogtok. – toltam el
magamtól, majd oda húztam magamhoz Nicole-t és egyszerre átöleltem őket. Aztán
a hang megint figyelmeztet, hogy már nem sok időm van. Megtöröltem a szemem és
végső búcsút vettem tőlük. Lassan félve indultam el a megfelelő helyre.
Utoljára hátra fordultam Junhyung szorosan ölelte Nicole-t és próbálta
vigasztalni. Ez volt az a perc, amikor minden összeomlott bennem. Könnyeim
folytak. Remegve át nyújtottam a
jegyemet a kedves hölgynek, aki csak mosolygott rám.
Seungho remélem, egyszer
megbocsájtasz nekem azért, hogy csak így itt hagytalak egy szó nélkül. Remélem,
hamarosan találkozunk. Minden percben rád fogok gondolni minden egyes percben
eszembe fog jutni az együtt töltött percek. Bárcsak tudnád, többet jelentesz,
számomra mit azt gondolnád. Ég veled szép élet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése