Blue Midnight 59.rész - Vér,sebek és barátság

59.rész

Vér, sebek és barátság

* Nicole szemszöge *

Nem akartam nagy ügyet csinálni abból, ami történt. Nem akartam elhinni, azt hogy Yoseob a drogokhoz menekült valami miatt…

Magyarázatot kerestem, de nem mertem soha többet felhozni ezt a témát senki előtt. Előtte meg főleg. Féltem attól, hogy megint mérges lesz rám és elmegy… 

Fájt, hogy megütött, de az is a szívemben. De megbocsájtom… mindent megbocsájtok, csak ne menjen el megint. Inkább tűrök mindent…

Mindent kibírok csak azért, mert szeretem.

A táncteremben ültem egy széken, és mosolyogva néztem a többieket, ahogy teljes erőbedobással táncolnak. Aztán mikor tartottak egy kis szünetet, mindenki fáradtan elindult az ajtó felé. Én lassan felálltam majd Yoseob felé indultam, aki csak állt egy helybe és csípőre tett kézzel, mély levegő vételekkel bámulta a földet. Odamentem hozzá, majd a hátára tettem a kezem.

- Jó voltál. – dicsértem. Amióta visszajött, érzem, hogy semmi sincs rendben köztünk. Mintha már nem is ismerném őt. Félek hozzászólni, mert nem tudom mit fog rá reagálni. De próbálok, úgy tenni mintha minden rendben lenne és mintha minden olyan lenne, mint régen…

Yoseob nem szólt semmit csak nézte tovább a padlót. Kínosan éreztem magam. Az ajtóra néztem ahol Abby állt és nézett engem. Rámosolyogtam, hogy lássa nincs semmi baj. Látom rajta, hogy aggódik. Próbálok főleg előtte mindig erős maradni és nem meg gyűjteni az ő baját is a gondjaimmal. Szerencsére nem nehezíti meg a dolgom, hiszen ha vele vagyok mindig jó kedvem lesz. Abby is erőltetett egy mosolyt az arcára majd kiment az ajtón és becsukta maga után. Lehajtottam a fejem, és abbahagytam a mosolygást. Levettem a kezem Yoseob hátáról majd erőt vettem magamon.

- Kérsz valamit inni? – szólaltam meg félve, csakhogy megtörjem a csendet.

- Nem kösz. – válaszolt egyszerűen. Sóhajtottam egyet majd elindultam az ajtó fel. Párszor visszanéztem de, ez csak arra volt jó hogy megbizonyosodjak arról,  hogy nincs értelme maradnom. Mikor rá akartam tenni a kezem a kilincsre az ajtó hirtelen kinyílt és Junhyung lépett volna be. Mindketten megijedtünk egymástól. Hátrébb léptem, hogy be tudjon jönni. Megállt előttem, majd Yoseobra nézett.

- Minden rendben? – nézett újra rám.

- Persze. – mosolyogtam.

- Nem kell ám itt játszani az aggódót! – kiabált oda nekünk Yoseob miközben a telefonjával babrált.

- Ha már te nem aggódsz érte, valakinek kell! – kiabált vissza Junhyung.

- Ugyan már… - próbáltam röhögést színlelni, de észre se vettek.

- Célozni akarsz valamire? – tette el a telefonját Yoseob.

- Nem célzok én semmire.

Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Rossz előérzetem volt és félni kezdtem, de nem tudtam, hogy mégis mit tegyek.

- Azért egy „sajnálom” vagy „bocsánat” igazán elhagyhatta volna a szád, azok után, amit csináltál. – jegyezte meg Junhyung.

- Neked mi közöd van ahhoz, hogy én mit csinálok? – flegmázott Yoseob.

- Vegyél vissza a képedből…

- Mert ha nem mi lesz? – állt fel Yoseob a székről majd odasétált Junhyung-hoz. Egyre jobban kezdtem megijedni, ezért rátettem a kezem Yoseob vállára majd megszólaltam.

- Ne csináld már…. Gyere me-  akadtam meg a mondandómba mikor Junhyung elkapta a másik kezem és erősen maga mellé rántott.

- Én a helyedbe félnék, hogy megint meg üt. – mondta Junhyung miközben le se vette a szemét Yoseob-ról. Én meg se mertem szólalni csak lepetten néztem Junhyung-ot aki nem akarta elengedni a kezem.

- Én meg a helyedbe békén hagynám más csaját! – fenyegetőzött Yoseob.

- Őt már elvesztetted, Nem érdemled meg.

- Mert te igen mi?! – lépett oda hozzá Yoseob és meglökte mire Junhyung hátralépett majd elengedte a kezem. Az ajtóhoz siettem. Mikor kinyitottam senkit nem láttam, aki segíthetne. Verekedés zajára fordultam meg. Csak azt láttam, ahogy ütik, verik egymást. Nem tudtam mit csináljak csak forgolódtam ide-oda. Gyorsan elővettem a telefonom majd kikerestem Abby nevét.

- Vedd már fel! – toporzékoltam miközben azt hittem megőrülök a tehetetlenségtől.

- Szia, mi van? – lepődött meg Abby.

- Segítsetek!! – kiabáltam bele a telefonomba. Nem tudtam mást kinyögni.

- M-mi? Mi a baj? – dadogta Abby.

- Szólj a többieknek könyörgöm. Siess! – mondtam miközben már a sírás kerülgetett. Abby kinyomta a telefont. Ledobtam a telómat a földre, majd oda siettem a fiukhoz. Hiába kiabáltam nekik, hogy hagyják abba, észre se vettek. Aztán pár perc múlva, Abby és a többiek rohantak be a táncterembe. Mindenki mikor belépett a terembe, bepánikolt. Abby ledermedt az ajtóba, Gikwang és Doojoon Yoseob-hoz és Junhyung-hoz siettek, hogy szétszedjék őket, de nem sikerült. Végül sziréna hangjára lettem figyelmes. Megfordultam és Dongwoon-t láttam, aki a telefonját szorongatta.

- Dongwoon… - mondtam magamban kiábrándultan. S ekkor hirtelen rendőrök siettek be a terembe, és szedték szét Junhyung-ot és Yoseob-ot.

- Ez miért csináltad?! – fordultam újra Dongwoon felé majd kiabáltam. Ekkora az arcomat már rég könnyek lepték el. Dongwoon nem szólt semmit csak dühös mégis rémült tekintettel nézett hol rám, hol pedig a többiekre.

Végül a rendőrök kiráncigálták őket a kocsihoz. Elvitték őket…

Mi meg ottmaradtunk értetlenül és csalódottan. Gikwang Abby-t nyugtatgatta, akit eléggé megrázott a látvány. Hyunseung a padlóval próbált valami kezdeni, amit vér borított. Doojoon csak ült az egyik széken a fejét fogva, én meg mint aki nem normálisan sírva forgolódtam ide oda. Tudom mi történt, nem azzal van a baj hogy nem fogtam fel… csak nem tudom elhinni. Aztán Dongwoon magához ölelt. Egy darabig hagytam, de aztán ellöktem magamtól.

- Mostanában furcsán viselkedsz! – mondtam neki felháborodottan.

- Csak aggódom érted. – nézett rám szomorú szemekkel.

- Hát nem kell! – mondtam majd a szemeim törölgetve kisiettem az ajtón.

Az előbb láttam azt, hogy mi lesz abból, ha egynél több embert engedek túl közel magamhoz. Ha kell, ridegen elutasítom, és megutáltatom magam vele, csakhogy megvédjem, ha már Junhyung-ot nem tudtam…

Sosem fogom elfelejteni azt a napot, mikor véresre verték egymást, és én nem tettem semmit. Azok a vérfoltok már örökre ottmaradnak a padlón, azok a sebek se fognak eltűnni, és az a barátság sem fog többet visszatérni...