47.rész
Veszekedés
*Abby szemszöge*
Már 4 napja, hogy utoljára otthon voltam, azóta megállás nélkül próbák vannak. Teljesen ki vagyok merülve és nem csak én hanem a többi banda tag is. De nincs megállás egy pillanatra sem. Folyamatosan tánc, tánc és tánc. Néha a fiúk énekelni is mentek így 1-2 órát mindig egyedül töltöttem a táncteremben. Még ekkor sem pihentem inkább gyakoroltam a táncokat, hogy tényleg minden tökéletes legyen. A fiúk most is ének próbán vannak. Én pedig körbe-körbe járkálok, a teremben nem tudok magammal mit kezdeni. Már táncoltam is, zenét hallgattam és próbáltam kicsit piheni. Újra bekapcsoltam a zenét, hogy ne vegyen körül a nyomasztó csend ami eddig volt. Remélem hamarosan a fiúk is betoppannak, mert elég rossz egyedül lenni. Újra és újra próbáltam a táncokat, hogy gyorsabban teljen az idő:
- Te egy percre sem tudsz megmaradni ülve és piheni? – Tette fel egy ismerős hang a kérdést közben meg állította a zenét. Azonnal a zene lejátszóra pillantottam. Junhyung állt ott hatalmas vigyorral az arcán. Biztos tetszet neki az arckifejezésem, amin hirtelen több fajta reakció is át suhant egyszerre. Elégé megijesztett.
- Csak gyakoroltam. Miért baj?
- Dehogy is. – Válaszolt mosolyogva. – 10 perc múlva kezdünk, addig szedd össze magad. – Mondta majd a zene lejátszóval kezdet babrálni valamit. Gondoltam oda megyek Gikwang-hoz hátha tud nekem segíteni egy lépést meg mutatni, ami nem megy annyira. A telefonját babrálta mikor elé álltam még egy percre sem nézet fel, hogy ki áll előtte csak nyomkotta a telefont mintha az élete múlna rajta:
- Tudsz nekem segíteni egy lépésben? Van egy lépés, ami nem megy, kellene egy kis segítség.
- Kérj, meg mást én most nem érek, rá fontos dogom van. – Mondta flegmán. Egy pillanatra felnézett rám vágott egy grimaszt és újra a telefonját nyomkotta. Szóhoz sem tudtam jutni. Elégé szíven ütött, hogy még ennyire sem képes, hogy 5 percet rám szánjon. Teljesen lefagytam. Fogalmam sincs, meddig bírom ezt a fajta viselkedését.
- Melyik az a lépés? Majd én segítek. –Jött oda mellém Doojoon. Hatalmas vigyor az arcán engem is mosolyra késztetett. Biztos vagyok benne, hogy látta rajtam, hogy egyáltalán nem esett jól ahogy Gikwang válaszolt. Gondolom próbált felvidítani. Azonnal elfogadtam a segítségét, megmutattam neki a lépést, ami nem megy annyira. Többször is megmutatta nekem és sokszor egyszerre csináltuk, hogy még jobban menjen.
- Látod, nekem sem megy minden elsőre. –Tettem a kezemet Doojoon vállára. –Köszönöm a segítséget. – Mosolyogtam rám. Megölelt majd elindult az egyik székhez éppen, hogy leült Junyhung már jelzet, hogy kezdés van. Beálltam a helyemre és vártam a kezdés. Minden tánc remekül ment hála Doojoon segítőkészségének. Kezdtem kicsit végre jobb kedvre derülni. Fogalmam sincs miért, de élveztem kihasználom minden percét. Van egy olyan érzésem nem fog sokáig tartani. Végre kaptunk egy kis szünetet. Leültem az egyik székre lihegtem közben vizemet kezdtem szürcsölgetni. Leült mellém Gikwang amin teljesen meglepődtem. Arcomról le is lehet olvasni a meglepettségemet. De egy szót nem szólt hozzám csak ült mellettem és bámult ki a fejéből. Felálltam s beálltam a helyemre. Feleslegesnek tartom, hogy ott üljek arra várva, hogy végre kinyögjön valamit:
- Ide jövők hozzád és te ott hagysz. Hát szép. – Jött oda mellém Gikwang.
- Feleslegesnek tartottam ott maradni. Eddig nem kerested a társaságom akkor most miért? – Néztem rá kérdően. Ki kívánkozik belőlem az eddig felgyülemlett feszültség, amit okozott. De próbálom, vissza fogni magam nem szeretnék vitát.
- Mert úgy tartotta kedvem. – mondta flegmán. Egyre idegesebb kezdtem lenni. Mert így tartotta a kedve? Hát ez csak viccel velem?! Kedvhez van kötve, hogy mikor akar hozzám szólni. Hát jól van.
- Jah, hogy neked minden kedvhez van kötve. – válaszoltam neki vissza flegmán. Ha már ő beszélhet így velem, akkor én miért ne? Láttam Gikwang-on a meglepődöttséget, hogy visszamertem szólni. De láttam rajta, hogy egyre dühösebb kezd lenni.
- Hey gyerekek nyugalom. Abby minden rendben van köztetek? – Állt közénk Dongwoon. Dongwoon tekintette ide-oda cikázott köztem és Gikwang között. Biztos vagyok benne, hogy Dongwoon már ez elejétől kezdve látta, hogy nincs köztünk rendben valami. Hiszem, hogy nem csak én vettem észre, hanem mindenki más is a bandából.
- Úgy látszik, mintha minden rendben lenne? – Kiabáltam mérgesen. – Semmi nincs rendben. Jobb lenne, ha mi ketten el felejtenénk egymást egy időre. – Néztem Gikwang-ra aki meg sem bírt szólalni. – Jobb lesz, ha én most elmegyek. Nincs itt szükségetek rám. Se neked Gikwang. – Hangom itt-ott elcsuklott próbáltam vissza folytatni a sírás nem akartam, egy pillanatig sem sebezhetőnek tűnni. Dühöngve indultam el a cuccaim fel, hogy összepakolja és eltűnjek innen. Gikwang erősen meg markolta a kezemet és visszarántott:
- Nem mész te sehova – Förmedt rám. Próbáltam kiszabadítani a kezemet a szorításából, de nem ment. Nagyon erősen szorította a karomat és már nagyon fájt.
- Na, majd csak figyeld. Nem rád van az bízva. – Nagy nehezen sikerült kiszabadítani a karomat a szorításból fel kaptam a cuccaimat, de újra elkaptam a kezemet.
- Nem mész seh…
- Gikwang az isten szerelméért. Had menjen már elég szenvedést okoztál már neki, ha nem vetted volna észre. – Jött közelebb Dongwoon. – Nem vetted még észre? Mert mindenki más körületted észrevette csak TE nem. – Nem kiabált vele, szépen nyugodtan beszélt hozzá. Meg is lepődtem, hogy lehet ennyire higgadt. –Ha lenyugodtál majd megbeszélitek. – Mondta neki majd Gikwang elengedte a kezemet, de még mindig dühösnek látszott. Dongwoon a fejével az ajtó felé mutatott jelezve, hogy most menjek el. Biztos vagyok benne, ahogy ki lépek az ajtón Gikwang dühöngeni kezd féltem a fiúkat. Megfogtam a cuccaimat és elindultam haza. Nagyon féltem, hogy Dongwoon most így kiállt mellettem és miattam összevesznek Gikwang-al. Az az én hibám lesz…
* Nicole szemszöge *
Levegő után kapkodva, felriadtam egy rémálomból. Gyorsan felültem és próbáltam megnyugodni. Nem tudtam hova tenni ezt a furcsa álmot. Ránéztem az órára, ami már 11 órát mutatott. Próbáltam megnyugodni és mély levegőket venni. Rex leugrott az ágyamról majd kirohant a szobámból. Mint egy zombi kivonszoltam magam a folyósóra, amikor hallottam, ahogy becsukódik a bejárati ajtó. Leszaladtam a lépcsőn, és láttam, ahogy Abby csapja be maga mögött az ajtót.
- Nem fogod elhinni mit álmodtam! – képedtem el és szaladtam felé, de ő csak a fejét lehajtva elszaladt melletem fel a lépcsőn én meg ott álltam, mint a hülyegyerek és próbáltam feldolgozni, hogy most mi is történt. Mire lejutott az agyamig a szituáció hirtelen megugrottam és utána futottam. Bevágta maga után az ajtót, amikor én épp utána akartam nyúlni. Gyorsan elkaptam a kezem mielőtt rácsapná. Csak álltam az ajtó előtt kikerekedett szemekkel.
- Ő… Abby..
- Hagyj békén! – kiáltotta ki sírva.
- Nem nyitnád ki az ajtót? – érdeklődtem.
- Miért kéne? – szipogott. Nagy levegőt vettem majd közöltem vele a rideg igazságot.
- Mert ez az én szobám. – jelentettem ki.
Azt a reakciót vártam könnyes szemmel kinyitja, az ajtót bocsánatot kér, majd átszalad az ő szobájába de nem történt semmi. Egy darabig álltam a csodára várva, pislogva, mosolyt erőltetve az arcomra, de aztán elszakadta cérna.
- Nehogy már kizárj a saját szobámból! Há’ normális vagy?! – rángattam a kilincset, mint egy idegbeteg. Erre sem jött semmi válasz. Azt hittem felrobbanok. Megmarkoltam mind két kezemmel a kilincset és hátradőltem. Aztán hirtelen az ajtó másik oldaláról lenyomta a kilincset mire a kezem lecsúszott és azzal a lendülettel sikeresen seggre ültem, és röhögni kezdtem magam. Abby csak állt az ajtóban és nézett tátott szájjal. Én meg kínosan röhögtem majd lassan felületem, ránéztem és abbahagytam a röhögést.
- Ez. Nem volt vicces. – jelentettem ki, mire a kutya is az ölembe ugrott.
- Gyere. – kuncogott Abby és felém nyújtott a kezét.
- Jössz, egy új seggcsonttal ugye tudod? – közöltem vele a tényt miközben bementünk a szobámba. Leültünk a földre és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy összeveszett Gi-vel, és hogy ezért jött haza. Nem mondhatom folyton neki azt, hogy legyen türelmes és nézzen el neki mindent. Gi-nek most már nincs mentsége arra, hogy miért viselkedik úgy ahogy.
- Majd beszélek az ovális fejével.
- Köszi. – mosolygott rám Abby. – Amúgy azt mondtad, hogy akarsz valamit mesélni.
- Igen? – lepődtem meg.
- Ja. Azt mondtad, hogy álmodtál valamit.
- Ja hogy az! – emeltem fel a hangom. Aztán lassan eltűnt a mosoly az arcomról. – Hát arra már nem emlékszem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése