Blue Midnight 52.rész - ,, Emlékszel még a napra, mikor önmagad voltál?"

52.rész

,,Emlékszel még a napra, mikor önmagad voltál?”

* Nicole szemszöge *

Azt hittem megőrülök. Vannak napok amikor elszáll belőlem minden életkedv és nem tudok mit kezdeni magammal. Leültem a szobám ajtaja előtt a folyósóra és Rex-el beszélgettem. Minden bánatomat elmondtam neki és úgy beszélgettem vele mintha nem is egy kutya lenne. Aztán a beszélgetés közepén fogta magát és leszaladt a lépcsőn.

- Kösz szépen, épp beszéltem ám! – kiabáltam utána. Hallottam, ahogy lent boldogan ugat. Vettem egy nagy levegőt, majd aki alig él valahogy nyögések közepette feltápászkodtam és levánszorogtam a lépcsőn. A fejemet fogtam, mert szédültem, mikor fordultam be a nappaliba. Hirtelen neki mentem valakinek. Felnéztem egy a szívem megállt egy pillanatra. Felsikítottam majd hátrébb mentem. Egyre szaporábban vettem a levegőt. A kezem a számhoz emeltem. Könnyek árasztottak el. Ez valóság? Vagy csak kézelődöm? Boldognak kéne lennem? Akkor miért sírok? Mi történik, most mit kéne tennem?

- Hol voltál? – nyögtem ki végül sírva. Lassan elindult felém. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Haragudtam rá amiért csak úgy elment. Elkezdtem hátrébb menni, de elkapta a kezem és magához rántott és szorosan megölelt. Sírva könyörögtem, hogy engedjen el és próbáltam levenni a kezeit magamról.

- Ne haragudj. – mondta ki végül félve. Nem tudtam tovább küzdeni azért, hogy elengedjen. Lassan megnyugodtam és belékapaszkodtam.

- Miért mentél el? – mondtam halkan miközben próbáltam abbahagyni a sírást.

- Nem tudom. – válaszolt.

- Mi az hogy nem tudod? – emeltem fel a fejem és néztem rá lepetten.

- Mindegy. A lényeg, hogy már itt vagyok. – mondta majd fejét a vállamra hajtotta fáradtan.  Lassan távolodni kezdtem tőle. Megfogtam a kezét és a kanapé felé kezdtem húzni. Leültünk majd nagy levegőt vettem.

- A többiek nagyon aggódtak. Főleg Gikwang. Majd beszélj vele. Csak úgy elmentél és itt hagytál mindenkit, majd fogod magad és visszajössz. – magyaráztam neki. Megfogta a másik kezem is és a homlokát a vállamra tette.

- Többet nem megyek nélküled sehova. Soha. – mondta halkan. Hangja néha akadozott mintha sírt volna. Aztán egyre gyorsabban kezdte venni a levegőt. Olyan érzésem volt hogy valami nincs rendben. Aggódni kezdtem, hogy valami nem stimmel.

- Jól vagy? – kérdeztem. Lassan felemelte a fejét majd elengedte a kezem és felállt.

- Persze. – mondta majd a zsebébe nyúlt és matatni kezdett benne. Nagy léptekkel felment a lépcsőn. Nagyon sietett. Miközben ott maradtam egyedül nem tudtam felfogni mi történt. Leültem Rex mellé a földre és idiótábbnál idiótább gondolatok fordultak meg a fejemen, hogy most csak álmodok, vagy mind ez csak illúzió.

Estig nem is láttam többet Yoseob-ot. Felment a szobájába és nem jött ki onnan. Késő este, éjfél tájt jöttek haza a többiek. Nem tudtam, hogy adagoljam be nekik a dolgot. Bevánszorogtak a nappaliba majd Donwoon Hyunseung és Gikwang ledobta magát a kanapéra és szétfolyt. Doojoon leült a fotelbe Junhyung pedig nekidőlt a falnak és lehajtotta a fejét. Lassan felálltam az asztaltól majd kimentem a konyhából. Abby jött velem szembe.

- Hulla vagyok. – mondta fáradtan.

- J-ja. – dadogtam. Annyira máshol járt az eszem, hogy azt sem tudtam mi történik. Elmondjam nekik, vagy ne? Mit csináljak? Ha elmondom, akkor még is hogyan? Abby akart volna tovább menni, de aztán megállt és megfogta a kezem.

- Baj van? – nézett rám gyanakvóan.

- Nem, semmi-semmi. – hadartam mi közbe hadonásztam.

- Akkor jó. – mondta még mindig furcsa nézéssel majd tovább ment a konyhába. Kisétáltam a nappaliba mi közbe megkönnyebbülten sóhajtottam. Megálltam a kanapé mögött és néztem a többieket, akik nagyon fáradtak voltak.

- Kértek valamit enni? – kérdeztem tőlük.

- Én nem. – válaszolt Doojoon. A többiek is rázni kezdték a fejüket. Mosolyogtam egyet majd gondolkodva lehajtottam a fejem. Azt hittem felrobban a fejem ettől a nagy csendtől. Aztán felkaptam a fejem és határozottan elkezdem:

- Mondanom kell nektek valamit!- a többiek rám néztek kíváncsi szemekkel. Megijedtem azoktól a tekintetektől. Elakadtam. Elszállt a magabiztosság és csak tátott szájjal álltam ott.

- Igen? – szólalt meg végül Dongwoon mikor már 5 perce kussoltam.

- Az van, hogy… - akadtam el megint. Az arcomba logó hajam a kezemmel hátrafésültem idegesen majd a plafonra néztem. Nem tudtam, hogy mondjam el azt, amit akarok. Láttam, hogy Hyunseung a lépcső felé bambul. Odapillantottam majd vissza rá. Aztán tudatosult bennem, hogy ott állt valaki. Gyorsan visszakaptam a fejem. Yoseob megállt a nappali közepén majd a fiúkra nézett. Semmi megbánást nem láttam az arcán vagy félelmet, hogy a többiek mit fognak szólni. Csak ott állt zsebre tett kézzel.

- Hát te? – szólalt meg végül Junhyung, miközben még mindig a falat támasztotta.

- Hol voltál? – kérdezte Hyunseung.

- Az tök mindegy. – válaszolt egyszerűen. Hirtelen Gikwang felállt a kanapéról és nagy léptekkel elindult Yoseob felé.

- Mi az, hogy „tök mindegy”?! Tudod nagy szükség lett volna rád a próbákon! Meg amúgy is! Mi az hogy csak úgy fogod magad és szó nélkül elmész!? – üvöltözött vele Gikwnag. Yoseob-nak szeme se rebbent. Végig Gikwnag szemébe nézett.

- Nem tartozik rád, ennyi az egész. – jött megint egy egyszerű válasz. Gikwang felemelte a kezét.

- Gikwang! – kiáltottam miközben elindultam feléjük. Mielőtt meglendítette volna  a kezét közéjük tuszkoltam magam majd erősen ellöktem Gikwang-ot. Ekkor csörömpölés zaját hallottam a konyha felől. Mintha eltört volna valami. Abby szaladt ki onnan majd Gi mellé sietett.

- Yoseob?! – kiáltott fel Abby. Értetlenül és dühösen mérte végig.

- Szia Abby. – emelte fel a kezét majd tette vissza a zsebébe.

- Mi az hogy szia te paraszt?! – kapta fel a vizet Abby majd elindult Yoseob felé dühösen.

- Ne ne ne ne! Nyugi! – dadogtam, miközben hadonásztam Abby-nek a kezemmel mire megállt. Ha ő beindul, nem fogom tudni leállítani.

- N-ne kapd fel a vizet,jó? – próbáltam lenyugtatni.

- Eléggé nagy lett a képed mióta visszajöttél. – szólalt meg Junhyung.

- Nyugi a tiéd is csak egyre nagyobb. – szólt vissza lazán Yoseob.

- Ch.. – mondta Junhyung dühösen majd újra lehajtotta a fejét szokásos módon. Biztos vagyok benne, hogy nehezen állta meg, hogy ne menjen neki. De nem csak ő.

- Mi történt veled? – kérdezte Hyunseung.

- Abbahagynátok a kérdezősködést? – emelte fel a hangját Yoseob.

- Hihetetlen… - morgott magába Dongwoon.

- Szerintem menjetek aludni, mert nem fogjátok tudni kipihenni magatok. – próbáltam elkerülni a további veszekedést. Mindenki lassan felállt majd mikor elmentek mellettünk szúrós szemekkel bámultak minket. Abby mikor ment el mellettem egy pillanatra megfogta a kezem, mire én rámosolyogtam. Aztán ő is felment a szobájába. Megfordultam, de akkorra már Yoseob  a pultot támasztotta. Néztem őt, mikor a szemem megakadt a bal karján. Odasiettem hozzá majd megfogtam a csuklóját és magam elé húztam.

- Mik ezek szúrás nyomok? – kérdeztem rémülten. Gyorsan elkapta a kezét majd elfordult.

- Mikor Rex-el játszottam megharapott. – mondta nyugodtan majd elindult a szobája felé.

Én csak ott álltam értetlenül. Ránéztem a mellettem farkat csóváló Rex-re majd Yoseob-ra. Ez a kutya még senkit se harapott meg, még játék közbe se. Akkor őt miért harapta volna meg? Gondolatok ezrei zavarták az elmém.

~Álarcot húztál, hogy leplezd a tényt, már más vagy ki voltál. Rejtegeted valós éned, de a régi eltűnt, nem jön vissza már. Szíved láncok rabságába, csak egyre fakul és fárad. Titkokba menekültél, melyek egy-egy könnycsepp a lelkeden. Hátat fordítottál, majd elmentél és a hideg szél súgta csak nekem: egyedül hagytál. Vajon emlékszel még a napra, mikor önmagad voltál…? ~