Blue Midnight 49.rész - ,,Engem is szeretsz"

49.rész

,,Engem is szeretsz”

* Nicole szemszöge *

Ma 2 hét után újra haza jönnek a többiek. Nagyon rég láttam őket már nagyon hiányoznak. Tegnap Abby visszament Gi-vel a többiekhez. Így se fogom sokkal többet látni őket csak esténként pár percig, amíg bevonszolják magukat a szobájukba, de nekem ez is elég. Aznap, úgy terveztem, hogy ébren maradok addig, amíg haza nem jönnek, de lefeküdtem a kanapéra tv-zni és bealudtam. Nagy kiabálásra ébredtem meg arra, hogy valaki mellém huppan a kanapéra. Megijedtem a hirtelen kiabálástól ezért felugrottam a kanapéról és hátrálni kezdtem. Nem számoltam a mögöttem lévő dohányzóasztallal ezért miközben rémültem botorkálva hátráltam az asztalba ütköztem és sikeresen átestem rajta lerántva róla mindent. A tv előtt lábaimmal az asztalon kiterültem és próbáltam megnyugodni, hiszen a szívem majd kiugrott a helyéről ijedtemben. Mindenki hangos röhögésben tört ki. Doojoon Hyunseung vállát ütögette annyira röhögött a többiek meg azt sem tudtak hova forduljanak, hogy ne lássam, hogy teli pofával röhögnek. Én csak lihegtem a földön széttárt karokkal a plafont bámulva. Alapjáraton most én is röhögnék magamon, de még fel sem fogtam, hogy mi történt. Dongwoon röhögve letérdelt mellém, majd letette a kezét és fölém hajolt.

- Jól vagy? – próbálta visszafojtani a röhögést. Én csak lihegtem majd megszólaltam.

- Az előbb jött rám egy kisebb szívroham, majd bevertem a lábam az asztalba átestem rajta és most fáj a fejem….Tök jól vagyok, miért kérded? – röhögtem el magam.

Dongwoon már nem bírta tovább ezért elröhögte magát. Akaratlanul is elmosolyodtam látva az arcát, ahogy nevet. Aztán a szemembe nézett és abbahagyta a röhögést. Arca elkomolyodott, és csak bámultuk egymást. Egy idő után mintha arca közeledni kezdett volna felém. Megijedtem, hogy ha most nem cselekszem nem is akarok majd ezért gyorsan felugrottam és kínosan vigyorogni kezdtem. Junhyung a száját eltakarta a kezével, hogy ne lássam, ahogy röhög, rátette a másik kezét a vállamra és a röhögés közepén valahogy kinyögte h: minden rendben?. Bólogattam majd a fejemet kezdtem el simogatni ahol megütöttem. Csak később kezdtem el érezni, hogy mennyire fáj. Junhyung hirtelen felkapott, mire én felsikítottam ijedtemben, arra reagálva, ahogy a föld eltűnik a lábam alól. Akaratlanul a nyakába kapaszkodtam és levegő után kezdtem kapkodni, miközben a földet bámultam. Junhyung tett pár lépést mikor Dongwoon állt elénk.

- Most mit csinálsz?- kérdezte értetlenül Dongwoon.

- Felviszem a szobájába. – jelentette ki mosolyogva Junhyung.

- Remélem, megérted, ha én ezt nem akarom rád bízni, szóval majd én felviszem. – nyúlt felém mire Junhyung hátrébb lépett.

- Ne fáradj, majd én felviszem. – kezdett elfajulni a dolog.

- Mondom, majd én felviszem.

- Nem, majd én felviszem.

- Tedd már le majd én felviszem! – emelte fel a hangját Dongwoon.

- Majd ÉN felmegyek. – kiáltottam fel, mikor már meguntam a veszekedést. A többiek rám néztek. Junhyung lassan letett én meg tettem pár lépést a lépcső felé majd dühösen visszafordultam.

- Jééé, tudok én is menni. EGYEDÜL.! Szóval most már felmennék a szobámba. Köszönöm! – gúnyolódtam. Akkor kezdett kicsit gyanús lenni a szitu mikor Hyunseung és Doojoon hátat fordítva röhögni kezdtek. 

- Ő… Nicole… - mondta Dongwoon félve.

- Hm?!

- Az a konyha ahol épp állsz. – mondta ki végül. Körbe néztem és tényleg a konyha közepén álltam. Dehogy? Hiszen az előbb még nem ez volt körülöttem. A lépcső felé indultam. Talán hallucinálnék? Csak értetlenül, kissé bepánikoltam forgolódtam körbe körbe mint egy idióta. Aztán Junhyung megfogta a kezem majd kezdett kihúzni a konyhából, miközben én még mindig forgolódtam. 

- Gyere, felkísérlek, mert még eltalálsz itt nekem Atlantiszba. – mosolygott.

- D-d-d-d-de ez az előbb n-nem a konyha volt. – dadogtam. 

- Persze, tudjuk. – röhögte el magát. Amíg felmentünk a lépcsőn végig fogta a kezem. Kellemetlenül éreztem magam, ezért elengedtem a kezét. Nem szólt semmit csak jött tovább mellettem. Megálltunk a szobám ajtaja előtt. Ránéztem, majd kinyitottam az ajtót. Junhyung belökött majd gyorsan utánam jött és becsukta az ajtót. Nekidőltem a falnak, hogy minél távolabb legyek tőle. Szinte az egész szobába sötét volt csak kintről jött be némi fény, ami elég volt ahhoz, hogy amit látnom kell, azt láthassam.

- Miért kerülsz? – kérdezte zsebre tett kézzel.

- É-én nem kerüllek. – dadogtam.

- Dehogynem. – indult el felém. Egyre idegesebb lettem és toporzékolni kezdtem. Az hülyén jönne, ki ha elszaladnék…

- Látod? Csak közelítek feléd, de te máris ideges vagy. – mondta miközben egyre közelebb ért hozzám. Mit mondhattam volna neki? Félek, hogy újra elgyengülök és lefekszem vele? Végül megállt előttem is csak nézett.

- Nem futsz el? – kérdezte. 

- Nem félek tőled. – jelentettem ki miközben nevetni próbáltam, de nem igazán jött össze.

- És mi van akkor… - vette ki az egyik kezét a zsebéből. – ha hozzád érek? – amint kimondta, tenyere az arcomhoz simult. 

- S-semmi. – dadogtam. Olyan rég ért már valaki hozzám ilyen gyengéden. A sok egyedül töltött hét után vágytam a törődésre…

- És ha megölellek? – vette ki a másik kezét is a zsebéből. Ennyi elég volt. Nem vártam, meg míg hozzám ér. Odaléptem hozzá majd megöleltem és próbáltam minél több könnycseppet visszatartani. Óvatosan magához szorított majd a fejemet kezdte simogatni. 

- Sose kényszerítenélek olyanra, amit nem akarsz. – jelentette ki. – Akkor te is akartad én meg gyenge voltam ennyi. 

- De még bármi megtörténhet…- szipogtam. Fogalmam sincs miért mondtam ezt, hogy mire akartam ezzel utalni. Össze voltam zavarodva.

- Persze. De amíg a szíved Ő tölti, ki nem lehet semmi. Megvárom a napot mikor, a helye üres lesz, és akkor szerethetlek anélkül, hogy titkolnám. De amíg őt szereted, nem tehetek semmit. 

- Miért vársz egy olyan napra, ami nem biztos, hogy el fog jönni? – mondtam ki végül. Fájt, hogy ezt ki kellett mondanom, de kíváncsi voltam a válaszra. Lassan elengedett majd a szemembe nézett.

- Mert, engem is szeretsz. Csak nem annyira, mint őt. – mondta halál nyugodtan. 

Már kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de az ajtó hirtelen kinyílt. Dongwoon állt az ajtóba lepetten. 

- Gyere ki Junhyung. – mondta kissé fenyegetően Dongwoon.

Junhyung nem mondott semmi csak elindult az ajtó felé. A torkom összeszorult. Mikor lassan elment mellettem lehajtott fejjel. Végül félve megszólaltam:

- Sajnálom.

Egy pillanatra megállt, de aztán ment is tovább. Az ajtó becsukódott, az a kis fény, ami beszűrődött rajta eltűnt én meg belevettem magam az ágyba és azon gondolkoztam, amiket mondott. Mi van ha Yoseob soha sem jön vissza? Fájt erre gondolnom, de muszáj volt ezt is belekalkulálnom a dolgokba. Valószínűleg pótolni akarnám a helyét, amit ő üresen hagyott. És ha ez megtörténne tényleg Junhyung lenne az? Honnan tudja ilyen biztosan? Nem tudom mással elképzelni boldogan az életem, mint Yoseob-al. Fölösleges lenne pótolnom bárkivel… senkit sem fogok annyira szeretni, mint őt.