Blue Midnight 55.rész - ,,Utálom..."

55.rész

,, Utálom..."

Ha az ember nagyon szeret valakit, vajon tényleg mindent elnéz neki? Bármit tesz, megbocsájt, csak, hogy ne veszítse őt el?

Ezt sosem tudtam elhinni. Hiszen, hogy lehetne bárkit is annyira szeretni, hogy félünk őt elveszíteni? Számomra ez nem szerelem volt, hanem bolondság, túlzott ragaszkodás. Bárki pótolható. Ha mindent megbocsájtasz ezt ki fogják használni. Sokszor második esélyt sem adtam, ha nem láttam értelmét. Nekem is fájt, ha valakit elveszítek, hiszen makacs voltam. Túl fontos volt a büszkeségem és emiatt nem kényszerítettem senkit sem maradásra. És emiatt az érzelmeit sem tudtam kimutatni, hiszen minél többet tudnak az érzéseimről annál sebezhetőbb vagyok.

Ilyen voltam, míg nem találkoztam Vele. Más ember lettem és most már tudom milyen valakihez önző módon ragaszkodni. Félek, hogy elveszítem, hiszen mostanában, úgy érzem, hogy ez csak az én részemről van így.

Hajnali 4 óra volt. Nem éreztem jól magam ezért halkan kivánszorogtam a mosdóba, hogy ne keltsek fel senkit. Megmostam az arcom majd egy darabig a mosdókagylóra támaszkodva bámultam a tükörképem, majd összeszedtem magam és elindultam a szobám felé. Lassan sétáltam miközben kezemmel a falat támasztottam. A szobám ajtaja mellett nekidőltem a falnak majd lassan leültem. A folyosó végén lévő ablakon keresztül jött csak be egy kis fény. Rosszul voltam, a fejem iszonyatosan fájt és az oldalam is megint annyira fájt, hogy járni alig tudtam. Gondolatok ezrei, nem hagytak nyugodni. Szinte az egész életemen végig futottam pár pillanat alatt. Számtalanszol merült fel bennem az a kérdés, hogy „miért?”.  Az ablak felé fordítottam a fejem, majd becsuktam a szemem és próbáltam megnyugodni. 

Ajtónyikorgásra eszméltem fel. Lassan kinyitottam a szemem. Még mindig sötét volt. Nehézkesen elfordítottam a fejem. A velem szemben lévő szoba nyitott ajtajában állt valaki. Erős fény szűrődött ki a szobából. Becsuktam a szemem, mert sértette a fény és még a kezemmel is eltakartam. Aztán lassan a fény kezdett eltűnni. Letettem a kezem magam mellé, amúgy sem bírtam már tartani a szemeim előtt. Felsóhajtottam, de a szemeimet még mindig nem nyitottam ki.

- Mit csinálsz? – szólalt meg egy ismerős hang.

- Semmit. – válaszoltam kómásan. Nem volt kedvem beszélni, még az is nehezemre esett.

- Miért nem mész be a szobádba? – kérdezett megint egyhangúan.

- Ahj.. – szenvedtem a földön miközben azért nyavalyogtam, hogy nem hagynak békén. – Csak. – válaszoltam. Nem sokkal ezután, karjait körém fonta majd óvatosan kezdett felemelni.

- Gyere majd én segítek. – mondta közben.

- Nem. – nyavalyogtam miközben próbáltam kikerülni a szorításából és visszaülni a földre. Elengedett, mire én nyúzottan visszaültem a földre és bámultam az ablak felé. Síri csend volt. Minden bajom volt élni sem volt kedvem.

- Miért sírsz? – szólalt meg végül.

- Nem sírok. – válaszoltam miközben éreztem, hogy elalszok. Leült mellém, megfogta a kezem, majd nézni kezdett. Nem volt erőm elfordítani a fejem.

- Had vigyelek be. – mondta halkan.

- Miért?

- Csak. – válaszolt majd rögtön az egyik kezével megfogta a derekam a másikkal meg a lábaim és felállt. Volt, amikor azt hittem meghalok annyira fájni kezdett az oldalam de még arra sem volt se erőm se kedvem, hogy kimutassam.  Óvatosan letett az ágyamra, majd elindult kifelé. Csak bámultam a plafont, aztán még mielőtt kiment volna megszólaltam.

- Hol voltál? – tettem fel egyszerűen szemrebbenés nélkül a kérdést.

- Mikor?

- Mikor mindenkinek szüksége lett volna rád.

- Nem akarok beszélni róla.

- És miért mentél el? – éreztem, hogy már nem sokáig tudok úgy tenni mint akinek nem fáj erről beszélni. De nem jött válasz.

- Többet nem kérdezek. Úgyse válaszolnál semmire. – mondtam unottan miközben még mindig a plafont bámultam.

- Sajnálom. – mondta majd ment tovább.

- Én is.

A torkom összeszorult, nehezen vettem levegőt. Nem akartam sírni. Többet nem. Ha belehalok is de visszatartom. Fogadtam meg magamnak miután pár könnycsepp mégis végig folyt az arcomon.

Másnap olyan voltam, mint egy zombi. Sétáltam egyet Rex-el hátha felébredek, de képes lettem volna az út közepén állva elaludni olyan fáradt voltam.

Estére már vagy 10 kávét ittam, ami valamennyire segített. Nem voltam a toppon tőle, de azért már jobban voltam.  Már nagyon késő volt, nemsokára a többieknek is haza kellett érni. A szobám felé mentem mikor valamiért a földbe gyökerezett a lábam Yoseob szobája előtt. Egy darabig tétováztam, de aztán lassan benyitottam. Felkapcsoltam a villanyt és körbe néztem. Semmi szokatlant nem láttam. Lassan beljebb sétáltam. Leültem az ágyra majd jól szemügyre vettem a szobát. Valamiért kihúztam az ágy mellett lévő éjjeli szekrénynek az egyik fiókját és nézelődni kezdtem. Nem tudtam mit művelek, egyáltalán nem rám vall az, hogy más cuccai közt kutakodjak. Injekciós tűket vettem észre a fiókban csillogni. Kezdtem bepánikozni. A szívem egyre hevesebben vert. Kapkodva a fiókba széttúrva mindent keresgélni kezdtem. Nem tudtam mit keresek, de abban biztos voltam, hogy ha meglátom tudni fogom. Ideges voltam, már azon gondolkoztam, hogy kiveszem a fiókot és kiborítom. Mikor már azt hittem, hogy látom, amit keresek ajtó csapódás hallottam. Hazajöttek. Gyorsan visszatettem tűket, betoltam a fiókot és lekapcsoltam a villanyt. Lerohantam lépcsőn és próbáltam normálisan viselkedni, pedig annyira nem voltam magamnál, hogy még a nevemet is elfelejtettem. Miközben mentem le a lépcsőn a többiek jöttek fel de én észre se vettem őket pedig miattuk mentem le. A lépcsőt bámultam lehajtott fejjel, mikor Yoseob félrelökve engem sietett felfelé. Megszédültem, és nem volt mibe kapaszkodnom. Dongwoon kapott el. Én azt sem tudtam hirtelen, hogy mi történt. Nagyon megijedtem, hiszen amióta itt leestem folyton attól félek, hogy újra meg fog történni. Gondolom a többiek is tudták, hogy nagyon megijedtem és azt is hogy miért, mert mikor rájuk néztem ijedten meredtek rám. Dongwoon levegő után kapkodott. Váratlanul érte a dolog és ő is megijedt.

- Huh… - sóhajtozott Dongwoon.

Gyorsan észbe kaptam majd felrohantam a lépcsőn. Benyitottam Yoseob szobájába, aki épp tett vett valamit az ágya mellett. Megrémült majd gyorsan felém fordult.

- Kopogni luxus?! – förmedt rám.

- Mit csinálsz? – kérdeztem tőle miközben levegő után kapkodtam. Közben a többiek és odajöttek és figyeltek minket.

- Közöd?

- Van!

- Nem hinném!

- Mit titkolsz?! – kiabáltam.

- Békén hagynál?! – kezdett bedühödni és zavarba jönni.

- Mondd már el!!!

- Melyik részét nem érted annak, hogy „ semmi közöd hozzá”?! – mondta miközben odasietett elém és a szemembe nézett. Ha szemmel ölni lehetne, akkor én ott meghaltam volna.

- Hol voltál?

- Mikor akadsz már le a témáról?!

- Nem a saját akaratodból mentél el igaz?!

- Hogy m-mivan? – dadogott hátul Hyunseung.

- Ne találgass ki ilyen hülyeségeket!

- Láttam!

- Mit láttál?!

- A tűket… - mondtam ki félve.

- Utálom, amikor így viselkedsz! – vágta a fejemhez.

- Én meg azt utálom, ami lett belőled! – kiabáltam a képébe miközben könnycseppek a szememben homályosították el a látásom.

- Ugyanaz vagyok, aki régen!

- Ha ez így lenne nem mentél volna el! – És betelt a pohár. Levegőt se mertem venni, annyira megrémültem. Csak álltam ott és néztem a nagy semmit. Sose gondoltam volna, hogy egyszer meg fog ütni…

Senki nem szólt semmit.

- Mondtam már, hogy akadj le erről a témáról! – fenyegetett, majd arrébb lökve mindenkit, kiviharzott a szobából. Gyorsan megfordultam és utána indultam.

- Nicole állj meg! – kiáltott utánam Abby. Hallottam, ahogy jönnek utánam és a nevemet kiabálják. Miközben rohantam le a lépcsőn Yoseob után Dongwoon megfogta a kezem.

- Állj meg! – kérlelt.

- Engedj el! – szóltam rá majd elrántottam a kezem. Alig tettem pár lépést máris Abby kapott el hátulról és ölelt meg.

- Ne menj! – kérlelt miközben erősen szorított. Ez alatt Yoseob egyre csak távolodott.

- De ha most hagyom hogy elmenj lehet, hogy nem jön vissza! – kiabáltam miközben már sírtam. Yoseob után akartam menni de Abby nem engedett el. Az ajtó becsapódott és csend lett. Hirtelen Gikwang szaladt le mellettem a lépcsőn majd Yoseob után indult.

- Gikwang… - csodálkozott Abby majd elengedett és rám nézett.

- Menj. – mondtam miközben a könnyeimet törölgettem. – Nehogy valami hülyeséget csináljanak.

Bólintott egyet majd kirohant a házból.

- Gyere, mosd meg az arcod. – mondta Junhyung majd megfogta a kezem és lassan elkezdett húzni maga után.

Nem akartam tudni, hogy most mit gondolhatnak a többiek. Szégyelltem magam a történtek után. Nem akartam, hogy sajnáljanak, azért amiért ez történt.

Miközben az arcomat mostam és próbáltam összeszedni magam, Junhyung csak állt mellettem zsebre tett kézzel lehajtott fejjel. Egy szót sem szólt. Nem kérdezett semmit. Pár percig elmerengtem miközben őt bámultam. A kezem a mosdó kagylóba lógott és ömlött rá a víz. Eszembe jutott, hogy mégis mekkora seb van Junhyung-on a póló mögött. Elképzeltem, mintha átlátnék rajta. Aztán visszatértem a valóságba, utoljára belenéztem a tükörbe majd elzártam a csapot és sóhajtottam egyet. Junhyung mögém lépett majd hozzám simult és szorosan magához ölelt. Fejét a vállamra hajtotta én meg csak néztem magunkat a tükörben. Nem szólt egy szót sem, mégis sokat mondott…