Blue Midnight 46.rész - 13.éjszaka ~ Boci szemek

46.rész

13.éjszaka ~ Boci szemek

Lassan felültem az ágyamban. Egy darabig csak meredten néztem magam elé aztán pislogtam párat, megsimogatta Rex fejét majd elindultam, hogy rendbe tegyem magam. 

Miután rendbe szedtem magam visszamentem a szobámba és leültem Rex mellé az ágyra. Sokkal jobban érzem magam, hogy itt van velem. Sokkal könnyebb elviselnem a magányt. Bár ha ő velem nem is vagyok már annyira magányos. Simogatni kezdtem és elmélyültem a gondolatimban, amikor hallottam, ahogy kinyílik a bejárati ajtó. Felkaptam a fejem és levettem a kezem a kutyáról. Rex leugrott az ágyról és ugatva kiszaladt a szobámból. Felcsillant bennem egy kis remény, hogy Yoseob az. Elmosolyodtam és félve a kutya után szaladtam. Lementem a lépcsőn és láttam, ahogy Abby ledobja, a táskáit a földre majd Rex-et kezdi simogatni. Valahogy túl szépnek is tűnt, hogy Yoseob legyen az…

- Szia. – szóltam oda Abby-nek.

- Szia. Helyzet? – válaszolt miközben boldogan szórakozott Rex-el. Odamentem hozzájuk, majd felvettem Abby táskáit a földről majd elindultam velük a lépcső felé.

- Semmi extra. – mondtam közbe Abby-nek. – Meddig maradsz?

- Holnap délutánra vissza kell mennem. 

- Oké. – Kiabáltam vissza neki mikor már a lépcső felénél jártam. Letettem a cuccait a szobájába majd lementem a nappaliba ahol Abby szétnyúlt a kanapén.

- Nagyon fárasztóak a próbák? – ültem le mellé.

- Mi az, hogy. Nem tudom, hogy bírják…- lihegett Abby.

- Már hozzászoktak. – mosolyogtam. 

Bekapcsoltam a tv-t, mire Abby is összeszedte magát és felült. Arcom elkomolyodott majd ránéztem.

- Gikwang-al mi van? – Abby lassan felém fordította a fejét.

- Nem tudom. É-én csak reménykedni tudok benne, hogy mindez csak azért van, mert ideges Yoseob miatt, és hogy minden rendbe fog jönni. 

- Adj neki egy kis időt. – fogtam meg a kezét. – Az egyik legjobb barátja lépett le egy szó nélkül, amikor nagy szükség lenne rá. Biztos csalódott és össze van zavarodva… - próbáltam vigasztalni. 

- Ezt meg is értem. Épp ezért tűröm azt, amit művel.

- Figyelj. Őszintén hiszem, hogy minden rendbe fog jönni. Gi nagyon szeret, és amint kicsit megnyugszik minden régi lesz. – ütöttem meg a vállát. Tudom, hogy utálja, de ez mindig csak az után jut eszembe, hogy már megütöttem. Rossz szokásom, hogy ütögetem az embereket. 

- És Rex-et, hogy-hogy beengedted a házba? – mosolyodott el, majd tekintetével Rex-et kezdte keresni, aki a tv előtt feküdt.

- Nagyon elhanyagoltam az utóbbi időben. Még csak kiskutya sok törődést igényel. Meg így egyikünk sincs egyedül. 

- Érthető. 

Aznap sokat beszélgettünk. Másnap dél körül elment. Nagy levegőt vettem majd becsuktam utána az ajtót. Megfordultam csípőre tettem a kezem, mosolyt erőltettem az arcomra, majd próbáltam lelkesedni:

- Na, akkor stylist-kodjunk! - felmentem a szobámba majd próbáltam a legjobbat kihozni magamból. 

- 13. éjszaka – 

Minden egyre felismerhetetlenebb. A függöny az ablak előtt elhúzva, csak mellette szűrődik be némi fény. Elindultam az ablak felé, hogy elhúzzam a függönyt, de ekkor nagy nyikorgással kinyílt az ajtó. Megfordultam, és egy férfi jött be. Fején kalap volt, ami eltakarta az arcát. Elöntött a félelem, és a szívem egyre hevesebben vert. Végig néztem, ahogy a férfi bejön a szobába. Valami volt a kezében, ami megcsillant a fénysugárban egy pillanatra, amíg érte.

- Már megint… - suttogtam magamnak. A férfi megállt a széken ülő srác előtt majd lassan felemelte a kezét. A fiú mélyeket lélegzett, arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Aztán végül megszólalt.

- Engedj el. Hadd menjek vissza. – mondta, halkan és fáradtan. Még az is nehezére esett, hogy ezeket kimondja. A férfi nem válaszolt csak állt ott és nézte.

- Miért… csinálod ezt? … Úgyis. meg fognak találni. – mondta nehézkesen. A remény volt az, ami életben tartja. 

- Miért keresnének? Hiszen azt írtad Nicole-nak, hogy ne keressenek. – mosolygott a férfi.

Nicole? Az én nevemet mondta..? Kétségbeestem és teljesen összezavarodtam. Nagy léptekkel elindultam a férfi felé, de akkor a fiú emlék foszlányai jelentek meg újra előttem. Csak 2 alakot láttam, annyira homályos volt minden, az egyetlen mondat, amit értettem az az volt, hogy: csak játszottam veled. 

A jelenetek gyorsan váltogatták egymást. Én csak álltam egy helybe és körülöttem minden változott. A helyszín az idő az emberek. Egy szobát láttam ami nagyon ismerős volt. A fiú ott ült az ágy szélén és a könnyeit törölgette, miután egy taxi hagyta el a házat. A legtöbb jelenetben 2 embert láttam. Őt és egy lányt akinek az arca homályos volt. Emlékképek, boldog percekről, nevetésről. Ahogy fogta a kezét és bármikor a karjai közé zárhatta. Láttam, ahogy állnak egymással szemben. A lány sír, ő meg megöleli és a vállára hajtja a fejét. A lány zokogott a fiú meg a könnyeivel küszködött. Aztán lassan felemelte a fejét és felém fordult. Nagy szél támadt, ami kifújta a haját a szeméből. Egyre nehezebben vettem levegőt. A torkom összeszorult, és nem akartam elhinni semmit. Hisz, én tudom ki ő. Futni kezdtem felé, de ekkor újra minden eltűnt és a szobába találtam magam ahol a férfi épp a karjába szúrta a tűt. Gyorsan ki is vette, majd nagy léptekkel elindult az ajtó felé. Utána indultam, hogy megnézzem az arcát, de bevágta előttem az ajtót én meg nem tudtam kinyitni. Lassan visszafordultam a fiú felé, aki nehézkesen lélegzett a széken. A szemembe könnyek jelentek meg. Iszonyatosan féltem a valóságtól. Elindultam felé, hogy megnézzem az arcát. Megálltam előtte majd sírni kezdtem. Nagy levegőt vettem és óvatosan az arcához értem, mire ő csak vett egy nagy levegőt. Lassan felemeltem a fejét majd, oldalra simítottam a barna haját. Lassan kinyitotta a szemét. Elkaptam a kezem, mire a haja visszahullott az arcába és fejét újra lehajtotta, mert nem bírta tartani. A falnak dőltem, és a fejemet fogtam. Alig kaptam levegőt. Nem tudtam feldolgozni azt, amit láttam. Hogy mi az igazság.. hogy, én azokat a boci szemeket, számtalanszor láttam már…