Blue Night 60.rész - Rémálmaim kísértete

60.rész

Rémálmaim kísértete

*Nicole szemszöge*

- Hamarosan rendbe jössz. – mondtam miközben Mir csuklóját kötöztem be ahol megégették a láncok. Szótlanul tűrte. Nagyon kimerült volt.

- Yoseob. Menj ki. – utasította GD mire Yoseob-ra néztem. Egy pillanatra ő is rám nézett majd kisétált az ajtón.

- Mit csinálsz vele? – kérdeztem GD-t.

- Nyugszik. Mindent a maga idejében.

- Rohadék. – motyogtam az orrom alatt mérgesen mire GD csak röhögött egyet.

Felálltam Mir mellől majd az ajtó felé indultam.

- Hova mész? – kapta el a karom Mir.

- Yoseob után! – fordultam vissza határozottan.

- Ne tedd! Jobb ha nem dühíted fel… - mondta komoly arc kifejezéssel amitől a magabiztosság lassan kezdett elhagyni.

- Nagyon bölcs Mir. Csak nem kezdesz megkomolyodni? – gúnyolódott GD.

- Hagyd békén! – emeltem fel a hangom. – Ő legalább képes rá, nem úgy mint te! 

Lassan Mir elengedett én meg megöleltem majd óvatosan az ágy felé tereltem,  hogy leüljön. Bús tekintetét csak lefelé, a padlóra volt hajlandó szegezni.

- Ne törődj vele. – emeltem fel a fejét majd arrébb simítottam a haját ami belelógott a szemébe. Halványan elmosolyodott egy pillanatra és rám nézett csillogó szemeivel. 

Visszamosolyogtam rá majd újra az ajtó felé indultam, kevesebb magabiztossággal.

- Tényleg ne menj. – kapta el újra a karom. – Kérlek.

A szívem 2 felé szakadt. Nem tudok neki nemet mondani, ha úgy néz rám mint egy elveszett kiskutya. 

- Jól van. – mentem vissza hozzá majd leültem mellé az ágyra. Magamhoz akartam ölelni de megelőzött és karjait körém fonta majd szorosan magához ölelt.

- Köszönöm. – mondta alig halhatóan.

Elmosolyodtam majd én is átöleltem.

- Nicole. – szólított GD egy bő órával később mire felkaptam a fejem és elengedtem Mir kezét. – Nem sokára menned kell. – mondta.

- Oda ahol ő van? – kérdeztem bizonytalanul.

- Mondhatni.

Megkönnyebbülve elmosolyodtam majd az ajtó hirtelen kinyílt és egy nagy melák jött be rajta egy ostorral a kezében. A látvány teljesen megrémisztett.

- Az minek? – kérdeztem miközben remegni kezdtem.

- Nyugi nem neked szánom. – mondta GD.

Mir felé fordultam aki lepetten nézett vissza rám.

- Miért Mir?! – kiabáltam. – Miért mindig ő?!

- Te döntöttél így. Ha akkor is más színt mondtál volna mást égettek volna a láncok. – mondta hangjából ítélve mosolyogva és elégedetten.

- Mit kell most tennem? – tereltem el a témát.

- Egy labirintushoz fognak elvinni ami tele van csapdákkal. Meg kell találnod Yoseob-ot. Ha 3 óra után se találod meg a feladat nem sikerült. Amíg keresgélsz Mir 20 percenként…. Mondjuk, úgy, hogy az ostor nem csak dísznek van.

- Gyerünk. – fogta meg erősen a karom egy másik alak és ráncigálni kezdett az ajtó felé.

- Mir! – kiabáltam miközben kifelé ráncigáltak a szobából. – Sietek megígérem! 

Az ajtó becsukódott engem meg egy autóba tuszkoltak megkötözött kézzel és szemmel.

Mikor az autó végleg megállt kirángattak a kocsiból majd eloldoztak és levették a szememről a kendőt. 

- Itt vagyunk. – mondta az egyik majd belökött a rozsdás kapun. Visszazárta a kaput majd beült a kocsiba és elmentek. 

Előttem egy sövény labirintus állt legalább 2 méter magasan, a labirintus mögött meg kő falakat láttam. Gondoltam, hogy az is még a labirintushoz tartozik. Óvatos léptekkel elindultam a labirintusba. Nem tudtam merre megyek, amerre éppen a szívem húzott.  

Ahogy lépkedtem a köves úton hol jobbra hol balra nézelődve éreztem, hogy a lábam alatt lévő kő lejjebb süllyedt. Azonnal le néztem majd hirtelen a bokrok közül kicsapódott egy penge végig hasítva a karomat. Felkiáltottam majd a karomhoz kaptam amin végig folyt a vér majd az ujjaimról a földre csöpögött.

- Csodás… - mérgelődtem magamba majd körbe néztem és mentem tovább közben pedig végig a karomat fogtam. 

Mikor már egy jó ideje a labirintusba járkáltam láttam, hogy egy vékony átlátszó zsinór van kifeszítve az úton.

- Ch… - röhögtem el magam. – Ez nem volt nehéz. – mondtam majd átléptem a zsinórt de ekkor megint éreztem, hogy a kő lejjebb süllyedt a talpam alatt. Reflexszerűen jobbra fordultam ahonnan a legutóbb jött a penge de akkor a másik oldalról jött. Megpróbáltam elmozdulni előle de még így is elért és elvágta a karom de közel sem annyira mint az előbb. Vér nyomokat hagyva magam mögött mentem tovább. Hasznomra fordítottam a sebeim és mindenhol ahol elágazott az út letettem a kőre a véres tenyerem, hogy tudjam, hogy itt már jártam. 

A sövény labirintus után a kő falakból épített labirintus várt rám. Sok vért vesztettem és szédülni kezdtem ezért a kezemet a falnak támasztottam, hogy ne essek el de ahogy a kezem a falhoz ért előttem 5 méteren keresztül hegyes tüskék kezdtek kiállni a földből. Azonnal elvettem a kezem a faltól majd sóhajtozni kezdtem. Lépni akartam, hogy gyorsan túlessek rajta de a lábaim nem akartak mozdulni. Földhöz ragadtak. Szó szerint.

- Ezt nem hiszem el… - fogtam a fejem. Az órámra néztem. – Már eltelt egy óra… - nem mertem bele gondolni, hogy ez alatt az egy óra alatt Mir-nek mit kellett átélni ezért gyorsan elhessegettem a gondolataim ezzel kapcsolatban és csak arra próbáltam koncentrálni, hogy megtaláljam Yoseob-ot. Kiléptem a cipőmből majd elindultam a szögecses úton. Más ember gyorsan neki futott volna, hogy minél előbb túl legyen rajta, míg én óvatosan lépkedtem. Minden egyes lépés fájdalmas volt, hogy legszívesebben sírni tudtam volna. 

Miután végre sima talajjal találkozott a talpam, már alig tudtam a lábamon maradni. Gondolkodtam rajta, hogy négykézláb megyek tovább, de az túl lassú lett volna. Fájdalmas léptekkel haladtam tovább egyre több vért hagyva magam után. A falhoz nem érhettem, úgy szédelegtem jobbra ballra. A látásom is homályosodni kezdett mikor az út előttem 3 irányba ágazott el. Körbe néztem bár nem láttam sokat majd mentem tovább egyenesen. A lábammal nem éreztem semmit, azt se ha csapdába léptem ami nem volt kizárt hiszen hirtelen vad kutya ugatás csapta mega  fülem. Magam mögé néztem és a kutyák veszett ugatása egyre hangosabb volt. Rohanni kezdtem, bár csak botorkáltam a talpam miatt. Kétségbeesetten menekülni próbáltam. Összevissza szaladgáltam, hol jobbra hol ballra a hangok meg egyre közelebb értek hozzám. A fájdalom minden egyes lépésnél végig nyílalt az egész testemen míg össze nem estem. Azonnal feltoltam magam a kezemmel de nem tudtam lábra állni. A hátam mögé néztem majd rémültem néztem körbe magam körül. Balra az úton volt egy rácsos kapu. A menekülő utam. A kutyák már nagyon közel jártak mikor valahogy sikerült felállnom és besántikálnom a kapu mögé majd becsuktam azt magam után. Tovább indultam majd mikor vissza néztem már láttam a veszett kutyákat ahogy a kapun próbálják magukat áttörni, hogy széttéphessenek. Nem éreztem már semmit. Hogy hideg van-e vagy meleg. Nappal vagy éjszaka, vagy esetleg, hogy hol vannak fájdalmaim. Csak éreztem, hogy valami nagyon fáj és úgy haladtam tovább mint aki éppen haldoklik. Tudtam, hogy nem állhatok meg egy pillanatra sem. Amíg levegőt tudok venni megyek tovább. Nem tehettem mást.

Számtalanszor találkoztam a véres lábnyomaimmal a labirintusba amitől mindig ideges és reményt vesztett lettem. Körbe körbe mentem.

- Yoseob! – kiabáltam a nevét de nem jött válasz.

Már azt sem néztem merre megyek. Csak mentem amerre éppen sikerült. Nem néztem az utat, semmivel se törődtem. Csak mentem, mert nem állhattam meg. 

Aztán felnéztem egy hatalmas fallal találtam szembe magam, meg egy ajtóval. 

Gondolkodás nélkül reménykedve kinyitottam az ajtót és egy kis virágos kertben találtam magam. 

- Nicole! – rohant oda hozzám Yoseob majd megölelt.

Átöleltem majd sírni kezdtem. Végre megkönnyebbülhettem. 

A virágoskert másik végébe volt egy hatalmas kapu ami lassan kinyílt.

- Mehetünk. – suttogta Yoseob.

- Menj. – toltam el magamtól. – Majd megyek utánad. – mondtam majd lassan leültem a földre és lábamat fogtam.

- Tudhatnád, hogy nem foglak itt hagyni. – mondta majd az ölébe vett és elindult velem ki a kapun. Lassan felemeltem a karom és az órámra néztem. Erőtlenül esett a kezem magam mellé és üres tekintetemmel az égre meredtem. Könnyek folytak végig az arcomon és a szívem ordítani akart a fájdalomtól.

- Ide. – mondta egy ismeretlen hang majd betettek egy autóba. Yoseob mellém ült de egy szót sem szóltunk egymáshoz egész úton. 

Mikor a házunk előtt megállt a kocsi és kinyitották az ajtaját kiugrottam belőle és a fájó lábammal futni próbáltam. Berontottam a házba majd a lépcső felé vettem az irányt és amennyire csak tudtam siettem. A könnyeim csak úgy potyogtak az arcomról miközben felbotorkáltam a lépcsőn. Benyitottam a szobába ahol Mir-t hagytam. 

Mir a földön ült hátát pedig a falnak támasztotta és nehézkesen lélegzett. Szemei csukva voltak mintha aludna. De nem aludt, inkább szenvedett. 

Nem akartam látni…

Lassan felemelte a fejét majd rám nézett, a lányra aki rémülten állt az ajtóba és egy lépést sem mert tovább tenni a szobában ami vérben úszott.

- Mi történt a karoddal? – mondta nehézkesen mikor meglátott. – Jól vagy? – nézett rám aggódó szemeivel amitől egy világ dőlt össze bennem a szívem pedig darabokra hullt. 

Odasétáltam hozzá, keresztül a véres padlón. Térdre rogytam az erőtlenségtől majd megöleltem.

- Hé… - mosolyodott el fáradtan. – Minden rendben? – mondta alig hallhatóan.

Kezeim lassan a hátához vándoroltak ahol vérrel találkoztak. Elkaptam a kezem majd ránéztem. 

- Sajnálom! – markoltam bele a pólójába majd hozzábújtam és sírtam.

- Nincs semmi baj… - nyugtatgatott.

- Ne haragudj! Ne haragudj… - motyogtam kétségbeesetten megbocsájtást keresve miközben hozzábújva a szívverését hallgattam. 

Nem sokkal később valaki a vállamra tette a kezét. Lassan felé fordultam majd újra vissza Mir-hez.

- Vidd ki. – mondta Mir Yoseob-nak. 

- Rendben.

Megfogta a karom majd lassan húzni kezdett.

- Nem akarok elmenni! – kiabáltam majd kirántottam a kezem az övéből.

- Nicole… - mondta Yoseob aggódóan.

- Nem! – ordítottam. Nem voltam hajlandó elengedni Mir-t.

- Szép volt Nicole. – szólalt meg GD majd bejött egy újabb ismeretlen alak. – 2 óra 43 perc. Egy csapástól azért sikerült megmentened. – nevetett gúnyosan amitől egyre jobban a halálra vágytam. Megérdemeltem volna. Más se szenvedett volna miattam és én sem.

Yoseob erősem megfogta a karom majd felrántott Mir mellől. Olyan gyenge voltam, hogy ellene semmit se tehettem. 

- Tüntesd el a vért. – mondta GD az emberének. 

Yoseob közben lassan kihúzott a szobából Mir pedig nehezen felállt. Lassan az alak felé fordult, miközben az ajtó lassan kezdett becsukódni. Csak egy pillanatra láttam, de egy életre megmaradt bennem a látvány. Hiába próbálta előlem rejtegetni a valóságot, igaz, hogy véletlenül de megláttam. Olyan kép tárult elém amitől a lelkem egy része örökre sötétségbe borult. A hideg valóság amit nem voltam képes elfogadni és lerombolt.

Rémálmaim kísértete, a jelenet amit nem láttam csak az eredményét és azon sem voltam képes túltenni magam. 

A fejemben visszhangzott az ostor csattanása és Mir fájdalmas kiáltása. 

Szemeim előtt lebegett a kép Mir hátáról amin szinte semmi bőr nem maradt, csak vérvörös hús.