Blue Night 58.rész - Láncok

58.rész

Láncok

*Nicole szemszöge*

Sebeimet törölgetve ültem a kád szélén másnap reggel. Úgy éreztem magam mint aki vér fürdőt vett. Óvatosan kinyitottam a fürdőszoba ajtaját majd kisétáltam.

- Nicole. – szólított GD.

Megálltam a folyóson és vártam, hogy mit mondd. Szomorú szemeimmel csak a földet voltam hajlandó nézni.

- Ezüst vagy arany? – kérdezte.

Már arra sem volt kedvem, hogy megkérdezzem mik ezek. Nem érdekelt.

- Ezüst. – válaszoltam.

- Yoseob vagy Mir?

- Yoseob. – mondtam majd újra megindultam.

GD elvesztette már azt az erejét, hogy a puszta hangjával megrémisszen. Ennyi alkalom után már nem volt semmi hatása. Belefáradt a lelkem a folytonos félelem érzetbe. Elég volt.

Elindultam a lépcsőn lefelé mikor hallottam, hogy a folyóson az egyik ajtó kinyílt. Megálltam majd magam mögé néztem. Minden tettem csigalassúságú volt és nyugodt. Nem is éltem.

Ugyanaz a 2 alak, akit eddig már láttam egy párszor jött felém majd lementek mellettem a lépcsőn. Egy darabig néztem, ahogy elmennek majd visszafordultam és elindultam a folyosón.

- Hyunseung szobája. – szólalt meg GD.

Megálltam, mikor megszólalt mert épp Hyunseung szobája előtt jártam. Az ajtóra néztem majd oda sétáltam és rátettem a kezem a kilincsre. Mikor benyitottam Mir és Yoseob a falnál térdeltek. Kezeik ki voltak láncolva a falhoz, hogy ne mehessenek el.

A fájdalom kezdett visszahozni a valóságba. Újra kezdtem érezni.

- Ahogy kérted. Yoseob-on az ezüst színű lakat, Mir-en az arany. – mondta GD boldogan.

- Mit kell tennem? – emeltem fel a fejem határozottan.

- Keresd meg a kulcsot. A láncok egyre szorosabbak lesznek, úgyhogy siess. A kulcs csak az egyik lakatot nyitja majd. Aki marad, forró élményben részesül.

Egy pillanatra rájuk néztem majd meg is fordultam és kimentem a szobából. A folyosón körbe néztem és kapkodva azon gondolkodtam, hogy hol kezdjem a keresést.

Bementem mindenki szobájába és feltúrtam mindent. Az összes szekrényt, fiókot átkutattam és mindent szanaszét dobáltam miközben sietve keresgéltem. Minden kis zeg-zugot megnéztem ahova befér egy kulcs. Miután végeztem az emelettel leszaladtam a nappaliba. Kapkodva, mint egy idegbeteg őrült dobáltam mindent összevissza. A hajamat tépve forgolódtam. Kezdtem kifutni az időből és semmi ötletem sem volt arról, hogy hol lehet a kulcs. Pánikozni sem volt időm, pedig ha tehettem volna legszívesebben már sírtam és ordítottam volna egyszerre.

Bementem a konyhába és ott is végig kotorásztam minden fiókot. Kinyitottam a hűtőt és ott is keresgélni kezdtem. Egyszer csak megakadt a szemem a hűtőben egy poháron.

Piros lé volt benne.

- Az nem lehet hogy még mindig meg van… - pislogtam lepetten.

Megfogtam a poharat majd kivettem a hűtőből. Az a pohár volt amiből Yoseob vérét kellett innom. Benne pedig Yoseob vére volt. Rossz emlékeket idézett fel bennem a pohár vér látványa. Letettem az asztalra majd rögtön fordultam is vissza a hűtőhöz. Mikor már újra a hűtő  előtt álltam jutott el a tudatomig, amit hallottam.

Valami neki koccant a pohárnak mikor letettem. Gyorsan visszafordultam majd megfogtam a poharat és a mosogatóba borítottam a benne lévő vért. Egyszer csak a vérrel együtt a mosogatóba landolt egy kulcs. A földre dobtam a poharat majd megfogtam a kulcsot anélkül, hogy megmostam volna és futottam vele az emeletre. Hátracsaptam az ajtót majd berohantam a szobába. A láncok már nagyon rövidek voltak és a falhoz szorították őket. Odarohantam Mir-hez majd beletettem a kulcsot a lakatba.

Nem tudtam elfordítani.

Kiábrándulva meredtem magam elé. Mikor magamhoz tértem átkúsztam Yoseob-hoz. Az ő lakatjába illett a kulcs.

Miután kinyílt a lakat Yoseob kezei fáradtan estek maga mellé.

- Jól vagy? – kérdeztem majd megfogtam a kezét és vártam,  hogy a szemembe néz.

Nem nézett rám csak mélyeket lélegzett és lehajtott fejjel nézte a sebes csuklóját.

- Mir. – kaptam fel a fejem majd felálltam és Mir-hez siettem.

Letérdeltem mellé rázogatni kezdtem de csak fáradtan nyögött egyet.

- Hé. – emeltem fel a fejét de nem akarta kinyitni a szemét. – Szedd össze magad! – pofozgattam finoman az arcát.

Egyszer csak felszisszent amitől megijedtem és elkaptam a kezem. Felkiáltott mintha valaki éppen kínozná és nagy fájdalmai lennének. Rémültem ülten előtte és nem értettem mi történik. Arcán láttam, hogy valami nagyon fáj neki és alig tudja elviselni.

Közelebb mentem és bár tudtam, hogy reménytelen de rángatni kezdtem a láncait. Amint hozzá értem elkaptam a kezem. A láncok tűzforróak voltak. A szívem kiugrani készült a rémülettől. Gyorsan felálltam majd az ajtóhoz rohantam.

- Mit akarsz tenni? – kérdezte GD.

- Hozok hideg vizet. – nyitottam ki az ajtót.

- Akkor megint egy N betű a soros?

Megtorpantam az ajtóba és a semmibe meredtem.

- Felőlem megteheted. De akkor ez megint egy teljesítetlen feladatnak minősül. – mondta GD.

- De-

- Menj ki! – kiabált Mir.

Szemeimbe könnyeket csalt fájdalmas kiáltása. Nem mertem visszafordulni és látni a szenvedését, viszont arra sem voltam képes, hogy csak úgy kisétáljak az ajtón. Tudtam, hogy Mir-nek fontos, hogy sikerüljenek a feladatok, hogy minél kevesebb N betű legyen és ezért sokat is tett. A sötét szobába is bement helyettem.

- Menj már! – szólt rám megint.

Remegni kezdtem és nem tudtam mit csináljak. Yoseob kisétált az ajtón majd megfogta a kezem és óvatosan húzni kezdett kifelé. Egy lépést sem tettem előrébb.

- Nicole menjü-

Hisztisen kikaptam a kezem a szorításából miközben folyni kezdtek a könnyeim. Bevágtam az ajtót, ezzel „kizárva” Yoseob-ot majd megfordultam és oda rohantam Mir-hez. Előtte a földre rogytam majd a nyakába borultam és erősen szorítottam magamhoz.

- Mondtam már, hogy menj ki. – mondta nehézkesen.

- Egy szavadba kerül és segítek. – mondtam miközben próbáltam abbahagyni a sírást.

- Nem kell.

- Nem érdekel ez a hülye feladat! – engedtem el majd felálltam és dühösen elindultam az ajtó felé.

- Hagyd! – kiáltott utánam mire megálltam.

Lassan visszafordultam és könnyes szemekkel néztem rá.

- Inkább maradj itt velem. – mondta halkan.

A könnyeim véglegesen utat törtek maguknak.

Egészen addig öleltem és sírtam a vállán, amíg a forró láncok el nem engedték. A NANA-s feladatok időszaka alatt jöttem rá, hogy milyen kötelék is van köztünk. Tudtam, hogy sosem leszek arra képes, hogy elengedjem. Hogy sosem fogok tudni megválni tőle és, hogy a szívem egy része örökké szeretni fogja.

Rosszul tudtam.