Blue Night 62.rész - Csendes távozás

62.rész

Csendes távozás

*Nicole szemszöge*

Egy pillanatig azt hittem összeesek az erőtlenségtől de aztán egyik pillanatról a másikra úrrá lett rajtam a düh és ellöktem magamtól Yoseob-ot.

A lökéstől pár lépést tett hátra majd értetlenül nézett rám.

- Nyugi… - próbálkozott majd közelíteni kezdett felém.

- Menj el. – léptem hátra és ránéztem szúrós szemekkel.

- Ne csináld ezt…

- Hagyj békén.

Lehajtotta a fejét majd sóhajtott egyet és elindult a lépcső felé majd lement. Dühös szemeim átmentek rémültbe majd az ajtó felé fordultam és vártam. Fel s alá járkáltam a szoba előtt az alkalomra várva, hogy bemehessek.

Fél órás járkálás után leültem az ajtóval szembe, hátamat a falnak döntöttem és belealudtam a várakozásba.

Mikor felébredtem láttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Körbe néztem de sehol nem volt senki. Azonnal felálltam majd lassan benyitottam. A szoba már nem úszott vérben amin először meglepődtem. Mir az ágyon feküdt betakarózva és aludt. Lassan odasétáltam hozzá és nézni kezdtem. Lassan levettem róla a takarót majd a pólója fel nyúltam. Egy pillanatra visszakaptam a kezem, mert meggondoltam magam de végül erőt vettem magamon. Megfogtam a pólója alját majd lassan felfelé kezdtem húzni. Mindenhol kötések voltak rajta melyeket már néhol a vér kezdett átáztatni. Visszahúztam a pólóját majd visszatettem rá a takarót és sóhajtottam egyet. Az arcát kezdtem simogatni majd leültem az ágy szélére és csak néztem ki a fejemből. Kis idővel később Mir megfogta a kezem mire lepetten néztem rá.

- Jobban vagy már? – kérdezte mitől legszívesebben falnak mentem volna. Ő volt az aki megsérült és mégis azt kérdezi, hogy én hogy vagyok. Rosszul éreztem magam ettől.

- Ezt inkább nekem kéne kérdezni nem gondolod? – válaszoltam komolyan.

Elengedte a kezem majd lassan felemelte és a karomra mutatott. Értetlenül néztem rá majd a karomra. Megforgattam a szemeim, mikor rájöttem, hogy a sebemre gondolt.

- Ne törődj vele. – intettem le.

- Muszáj mert ha én nem ki fog vele törődni? – mondta majd nehézkesen feljebb ült az ágyon.

- Hozz kötszert majd én megcsinálom. – mondta.

- Felejtsd el. – nevettem ki. – Majd én megcsinálom.

- Nem fogod. – nézett rám komolyan.

- Mindegy. – fordultam el.

Az ajtóra néztem ami egy kis résnyire nyitva volt pedig tudtam, hogy becsuktam magam után. Csodálkozva néztem egy darabig majd felálltam.

- Nicole?

- Hagylak pihenni. – néztem rá mosolyogva majd mikor elfordultam levettem az álmosolyt az arcomról és kimentem az ajtón. Becsuktam magam után és szétnéztem a folyóson de nem volt ott senki.

- Készen állsz a következő feladatra? – kérdezte GD.

- Nem. De megcsinálom. – válaszoltam higgadtan majd lementem a nappaliba. 

Yoseob az egyik fotelbe ült és nagyon gondolkodott valamin. Furcsán éreztem magam a közelében, de nem értettem miért.

- Emlékszel még arra a szobára ahol a kígyók és a patkányok voltak? – kérdezte GD.

- Igen.

- Az a szoba most szinte teljesen üres. Yoseob menj oda. – utasította. 

Yoseob szó nélkül felállt majd felment. Egymásra se néztünk úgy ment el mellettem de valamiért nem lepődtem meg.

- És én? – kérdeztem.

- Arra emlékszel, hogy hol volt a méreg az ellenszere?

- Igen.

- Az alatta lévő fiókot nyisd ki.

Bementem a konyhába majd kihúztam a fiókot amiben egy fecskendőt pillantottam meg.

- Vedd ki a fecskendőt. Arra lesz szükséged.

- Mi van benne? – kérdeztem majd lassan érte nyúltam.

- DMT. Menj fel te is a szobába.

Megakartam kérdezni, hogy pontosan mi is az a DMT de úgy voltam vele, hogy majd ha felértem a szobába megkérdezem. Végül mégsem bírtam ki és miközben  mentem fel a lépcsőn megkérdeztem.

- Mi az a DMT?

- Egy hallucinogén.

Ahogy kimondta egy pillanatra ledermedtem.

- Megnöveli a pulzusszámot, fokozza a szívműködést, megnöveli a vérnyomást és hőmérsékletet, émelygést, hidegrázást, görcsöket okoz. Egy elég rosszindulatú-

- Drog. – szakítottam félbe GD-t.

- Pontosan. – kuncogott.

- Üres szoba… - motyogtam alig halhatóan miközben már a folyósón haladtam – Drog… - már a kezem is remegni kezdett. – Yoseob… - álltam meg a szoba ajtaja előtt. 

- Hajrá.

- És egy szék. – mondtam majd benyitottam a szobába.

Az üres szobába kavargott a hűvös szél ami a nyitott ablakon beszabadult és felkavarta a levegőt. A függönyt őrülten csapdosta pont mint akkor. 

Yoseob az ablak előtt állt és kifelé nézett. A lábam mellett kötelek voltak, kezemben egy fecskendő.

- A történelem megismétli önmagát. – mondta GD.

Yoseob megfordult majd megint anélkül,  hogy rám nézett volna leült a székre.

- Gyerünk. – tárta szét a karjait mint akinek már minden mindegy.

A kötelekért nyúltam majd elé álltam.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem tőle.

- Ne a szád járjon. – válaszolt majd hátra tette az egyik kezét.

Mögé mentem majd kikötöttem a kezét. Mindenhol lekötöztem ahol GD mondta.

- Tényleg mint akkor… - motyogta egy halvány mosollyal az arcán Yoseob. – Valami mégis más… - nézett rám mitől ledermedtem.

Elé sétáltam majd kivettem a zsebemből a fecskendőt és Yoseob-ra néztem aki szó nélkül nyújtotta felém a karját.

- Biztos? – bizonytalanodtam el.

- Gyerünk már. – türelmetlenkedett.

Mély levegőt vettem majd megfogtam a kezét és a tűt egyre közelebb vittem a karjához. Yoseob egy darabig nézte majd lassan becsukta a szemét. Kívül nyugodt volt, de belül teljesen összeomlott. Mikor a tű a bőréhez ért kirázott a hideg. Elkaptam a tűt majd földhöz vágtam és felálltam.

- Én ezt nem csinálom! – mondtam majd eloldoztam Yoseob-ot aki lepetten mégis egy kicsit felháborodva figyelt.

- Mit művelsz?! – förmedt rám.

- Hagyj! Nem akarom megcsinálni és kész! – mondtam majd hátat fordítottam neki és elindultam az ajtó felé.

- Akkor majd én! – mondta mire megfordultam és láttam ahogy lehajol a tűért és a karjába szúrja.

- Normális vagy?! – siettem oda hozzá majd kikaptam a kezéből a tűt. Tettem pár lépést majd kihajítottam az ablakon a fecskendőt.

- Térj észhez. – néztem rá feldúltan.

- Mi ütött beléd?

- Te meg miről beszélsz? – akadtam ki.

- Mostanában furcsán viselkedsz! Miért?! – emelte fel ő is a hangját.

- Te meg miről beszélsz…? – halkultam el és kérdeztem vissza elképedve.

- Ő… - mondta szomorú szemekkel. – Ő miért fontosabb? – nézett rám.

- Szóval te voltál… - suttogtam kiábrándulva. – Miért leskelődtél?!

- Felejtsd el. – mondta csalódottan majd elsétált mellettem lehajtott fejjel és kiment az ajtón. Csak bámultam magam elé mérgesen mégis elkeseredetten majd én is kimentem a szobából.

- Tudod mi a lényege ennek az egész játéknak?! – kiabáltam utána mire megtorpant.

- Az, hogy tönkre tegyen köztünk mindent! – kiabáltam miközben könnyes lett a szemem. 

Yoseob lassan vissza fordult és rám nézett hideg, semmit mondó szemeivel.

- És tudod mit? – mondtam halkan. – Sikerült is. – mondtam majd a könnyek végig folytak az arcomon. Yoseob tekintete kicsit sem változott. Bólintott egyet majd elment. 

Szó nélkül, halkan, szinte észrevétlenül kisétált a szívemből. 

Blue Night 61.rész - Kitartás

61.rész

Kitartás

*Abby szemszöge*

Iszonyatos fejfájásra ébredettem. Testem minden egyes kis porcikája fájt. Minden apró mozdulat kínszenvedés volt. Lassan kinyitottam a szemem és próbáltam rájönni hol is vagyok. Ahogy lassan kitisztult a kép rájöttem, hogy a szobámban vagyok úgyhogy fejemet visszadöntöttem a párnára nagyokat sóhajtozva. Felemeltem a kezemet, mert iszonyatos szúró fájdalmat éreztem és fehér kötés borította az egész kezemet, amin már a vér is átázott. Talpamban is szúró fájdalmat éreztem mintha még mindig a törött üvegszilánkon járkálnék. Lassan felültem és kiszállni készültem az ágyból mikor valaki belépett az ajtón.

- Jobb, ha fekve maradsz. – utasított Gikwang mosolyogva miközben felém tartott.

- Kétlem, hogy ezt most menne, bármikor jöhet a következő feladat. – mondtam komolyan miközben ki akartam szállni az ágyból de Gikwang megakadályozott. – Héé. – szóltam rá miközben szúrós szemekkel néztem.

- Fejezd be! –szólt rám. – Tudom, hogy hatalmas akart erő van benned, de elég volt a hősködésből.

– Jól vagyok, nem kell engem babusgatni. – förmedtem rá mérgesen.

- Azt hiszed? –mosolyodott el gonoszul majd megfogta kezemet. Éppen hogy csak meg érintette a kezemet a fájdalomtól a könnyeim végig folytak az arcomon. – Na, látod. – mosolygott rám majd letörölte a könnyeimet.

- De mi lesz a feladattal?

- Majd megoldjuk. – mosolygott rám. Nem nyugtatott a tudat, hogy tehetetlenül itt fekszem, és ha arra kerül, a sor talán a feladat elvégzésére sem leszek képes. Akkor mi lesz? Hány ’A’ betű fog kerülni valakire? Ezek a kérdések kavarogtak bennem egészen kora délutánig. Ültünk a szobába egymást nézve és várva, hogy a nevemet mondják. Legbelül abban reménykedtem, hogy feladatot eltolják egy nappal vagy valamit tesznek, de tudtam, hogy ez lehetetlenség. Körmeimet lerágtam az idegeskedés közben, ha tehettem volna fel alá járkáltam volna és fejemet a falba vertem volna, de sebektől a legapróbb mozdulat is fájdalmas volt. Éppen megtaláltam a megfelelő elhelyezkedést, amiben azt éreztem, hogy nem fáj semmim és elszundikáltam egy kicsit.

- Abby. – szólított GD mire ki pattantak a szemeim és felültem. Komásan pislogtam magam elé mire nagy nehezen kitisztult a látásom.

- Igen?- sóhajtottam fel.

- Nem megy sehova! – jelentette ki Gikwang határozottan.

- Hogy mi van? – csattantam fel.

- Nem megy sehova és mi se. – csatlakozott be Seungho is. Ide-oda kapkodtam a fejemet közöttük.

- Belétek meg még is mi franc ütött? – pattantam ki idegesen az ágyból, de vissza is ültem, ahogy a talpam a földel találkozott.

- Abby képtelen lenne akármilyen feladatott is végre hajtani így tekintsd végre hajtatlannak és jöjjön, aminek jönnie kell. – mondta Seungho.

- Megkérdezted, hogy meg akarom-e csin….- fordultam felé idegesen, de kezét számra rakta meg akadályozva, hogy folytassam a mondani valómat. Meglepetten pislogtam rá.

- Kővetkező feladatot én vagy Seungho szeretnénk végre hajtani. – mondta Gikwang figyelmem kívül hagyva a kérdésemet.

- Hát ti teljesen meg vagytok húzatva? – vettem le Seungho kezét a számról. Idegesen fújtattam, mint egy dühös bika. – Tudjátok mi ennek következmé….

-Khmmm.. azt hiszem még én is itt vagyok és rajtam áll vagy bukik, az egész nem gondoljátok? –vágott a szavamba GD.

- Döntsön a mester. – grimaszoltam.

- Vállaljuk a következményeket, de a feladatot Abby könyörgésére sem vagyunk hajlandóak megcsinálni. – mondta Seungho komolyan miközben engem nézett. Vállat vontam majd duzzogva hátat fordítottam nekik.

- Hogy képzelik ezt? – morogtam az orrom alatt dühösen. Hibába is próbálkoztam volna ellenkezni velük végül úgy is ők győztek volna. Bár egy kicsit örültem, hogy megmenekültem egy feladattól, de iszonyatos lelkiismeret furdalás tört rám miatta. Vajon ki kapja azt bizonyos „A” betűt?

- Biztosak vagytok ebben? – kérdezte GD.

- Igen. – válaszolták egyszerre.

- Nem! - vágtam rá én is velük.

- Természetesen ennek lesznek következményei. – mondta GD hangjából ítélve mosolygott. – Következő feladatot ti ketten fogjátok megcsinálni fiúk vagy az is lehet, hogy csak egy valaki. – nevetett fel gonoszul. Nevetésétől végig futott a hideg a hátamon. – További információ akkor, ha eljött az ideje! – mondta GD.

- Remek. – röhögtem el magam kínomban. – Remélem, most már boldogok vagytok? – förmedtem rájuk.

- Csak is értetted tettük, valami köszönöm félét is szívesen elfogadnánk. – mondta flegmán Seungho.

- Azt lesheted! – mondtam dühösen.

- Abby! – szólt Gikwang. – Fejezd be! Nem kell túl reagálni a dolgot! – beszélt nyugodt hangnemben Gikwang. Nyugodtsága még jobban feldühített, de próbáltam vissza fogni magam.

- Nem a te nevetek kezdőbetűje fog felkerülni valakire.

- Ab..

- Menjetek ki! – vágtam Gikwang szavába majd az ajtóra mutattam. Végig a földet bámultam nem akartam, hogy lássák könnyes szemeimet.

- Sajnálom! – állt meg mellettem Seungho. Vállat vontam jelezve, hogy nem érdekel a mondani valója. Felsóhajtott majd követte Gikwang-ot. Felsóhajtottam majd megtöröltem a szememet és befeküdtem az ágyba. Ide-oda vergődtem, nem tudtam magammal mit kezdeni.. Késő délutánig szenvedtem majd felálltam és az ablakhoz mentem és kifelé kezdtem nézelődni. Hangokat hallottam a folyosóról majd valaki berontott a szobámba ijedten fordultam az ajtó felé mikor 2 melák rontott be hátuk mögött Seungho-val és Gikwang-al. Ijedten pislogtam a felém tartó melákokra. Vészesen közeledtek felém mire én egyre jobban kezdtem bepánikolni.

- Mit akarnak? – tört ki belőlem a kérdés mikor végre rátudtam magam venni, hogy megszóljak. Karomnál fogva meg fogtak majd felemeltek és az ágy felé vittek. Rémülten néztem Seungho-ra majd Gikwang-ra ugyan olyan rémültek voltak, mint én csak ők jobban tudták leplezni. Leültettek ágyra majd megálltak előttem mintha az utasítást várták volna. Rémülettől levegő után kapkodtam. Teljesen bepánikoltam, hogy most mi fog velem történi vagy hova visznek.

- Seungho kérlek, menj, le konyhába azt asztalon találsz egy injekció fecskendőt! – utasította GD Seungho-t. Seungho szemei kikerekedtek majd nyelt egy nagyot és elindult a fecskendőért. Rémültem néztem utána szemei könnyesek voltak. Könyörögni akartam, hogy nem menjen el, de egy szót sem tudtam kinyögni. Visszanéztem a két melákra választ várva, de egyikük sem mondott semmit.

- Egy kis időre külön választalak a többiektől. – szólt meg GD. Hangja félelmetes volt mintha azt sugallta volna, hogy most meg keserülöd azt, hogy nem tetted azt, amit én akartam.

- Mi? –nyögtem ki alig hallhatóan.

- Többet nem szeretnék, elárulni majd a helyszínen megtapasztalod. - mondta hangjából ítélve mosolyogva és elégedetten. Közben Seungho is visszaért megállt az ajtóban várva az utasítást.

- Add be neki! – utasította GD.

- Még is mi az? – kérdeztem rémülten miközben Seungho vészesen közelített felém.

- Altató! – mondta GD.

- Csak nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – próbált Seungho nyugtatni. Leguggolt elém majd meg fogta a karomat.

- Ne mond egy ideges embernek, hogy nyugodjon meg, mert még jobban bepánikol. – próbáltam röhögést színlelni. Seungho beadta nekem az altatót majd karjába zárt. Rám tört a zokogás annyira féltem, hogy mi történik velem.

- Vigyétek. – utasította GD a két melákot. –Mire a kocsihoz érnek az altató hatni fog!- tette hozzá.

- Én szeretném levinni! – jelentett ki Seunho miközben eltolt magától.

- Rendben. – egyezett bele. Seungho ölébe vett majd elindult velem lefelé.

- Szeretnélek újra megkérni, hogy ha bármi is történik küzdeni, fogsz. Megígéred? – suttogta halkan csak, hogy én halljam.

- Tudhatnád, hogy sosem adom fel! – mosolyodtam el. Egyre fáradtabbnak éreztem magam, szemeim nyitva tartás sem ment küzdelem nélkül. Túl gyorsan hat a szer alig maradt időm, hogy még utoljára Seungho szemeimbe nézze. – Főleg, hogy van valaki, akiért megéri küzdeni. – suttogtam alig halhatóan. Erőtlen voltam szemeimet már ki sem tudtam nyitni. Éreztem, ahogy Seungho kezei elválnak a testemtől majd berak a kocsiba. Kezeim erőtlenül hullottak magam mellé.

- Tarts ki!- suttogta fülembe majd egy hosszú puszit, nyomot a fejemre. Elmosolyodtam majd teljesen úrrá lett rajtam az álmosság. Abban pillanatban már nem érdekelt hová visznek, és mit csinálnak velem. Bármi fog velem történi, Seungho miatt ki kell tartanom és nem hagyhatom cserben a többieket sem a saját gyengeségem miatt…

Blue Night 60.rész - Rémálmaim kísértete

60.rész

Rémálmaim kísértete

*Nicole szemszöge*

- Hamarosan rendbe jössz. – mondtam miközben Mir csuklóját kötöztem be ahol megégették a láncok. Szótlanul tűrte. Nagyon kimerült volt.

- Yoseob. Menj ki. – utasította GD mire Yoseob-ra néztem. Egy pillanatra ő is rám nézett majd kisétált az ajtón.

- Mit csinálsz vele? – kérdeztem GD-t.

- Nyugszik. Mindent a maga idejében.

- Rohadék. – motyogtam az orrom alatt mérgesen mire GD csak röhögött egyet.

Felálltam Mir mellől majd az ajtó felé indultam.

- Hova mész? – kapta el a karom Mir.

- Yoseob után! – fordultam vissza határozottan.

- Ne tedd! Jobb ha nem dühíted fel… - mondta komoly arc kifejezéssel amitől a magabiztosság lassan kezdett elhagyni.

- Nagyon bölcs Mir. Csak nem kezdesz megkomolyodni? – gúnyolódott GD.

- Hagyd békén! – emeltem fel a hangom. – Ő legalább képes rá, nem úgy mint te! 

Lassan Mir elengedett én meg megöleltem majd óvatosan az ágy felé tereltem,  hogy leüljön. Bús tekintetét csak lefelé, a padlóra volt hajlandó szegezni.

- Ne törődj vele. – emeltem fel a fejét majd arrébb simítottam a haját ami belelógott a szemébe. Halványan elmosolyodott egy pillanatra és rám nézett csillogó szemeivel. 

Visszamosolyogtam rá majd újra az ajtó felé indultam, kevesebb magabiztossággal.

- Tényleg ne menj. – kapta el újra a karom. – Kérlek.

A szívem 2 felé szakadt. Nem tudok neki nemet mondani, ha úgy néz rám mint egy elveszett kiskutya. 

- Jól van. – mentem vissza hozzá majd leültem mellé az ágyra. Magamhoz akartam ölelni de megelőzött és karjait körém fonta majd szorosan magához ölelt.

- Köszönöm. – mondta alig halhatóan.

Elmosolyodtam majd én is átöleltem.

- Nicole. – szólított GD egy bő órával később mire felkaptam a fejem és elengedtem Mir kezét. – Nem sokára menned kell. – mondta.

- Oda ahol ő van? – kérdeztem bizonytalanul.

- Mondhatni.

Megkönnyebbülve elmosolyodtam majd az ajtó hirtelen kinyílt és egy nagy melák jött be rajta egy ostorral a kezében. A látvány teljesen megrémisztett.

- Az minek? – kérdeztem miközben remegni kezdtem.

- Nyugi nem neked szánom. – mondta GD.

Mir felé fordultam aki lepetten nézett vissza rám.

- Miért Mir?! – kiabáltam. – Miért mindig ő?!

- Te döntöttél így. Ha akkor is más színt mondtál volna mást égettek volna a láncok. – mondta hangjából ítélve mosolyogva és elégedetten.

- Mit kell most tennem? – tereltem el a témát.

- Egy labirintushoz fognak elvinni ami tele van csapdákkal. Meg kell találnod Yoseob-ot. Ha 3 óra után se találod meg a feladat nem sikerült. Amíg keresgélsz Mir 20 percenként…. Mondjuk, úgy, hogy az ostor nem csak dísznek van.

- Gyerünk. – fogta meg erősen a karom egy másik alak és ráncigálni kezdett az ajtó felé.

- Mir! – kiabáltam miközben kifelé ráncigáltak a szobából. – Sietek megígérem! 

Az ajtó becsukódott engem meg egy autóba tuszkoltak megkötözött kézzel és szemmel.

Mikor az autó végleg megállt kirángattak a kocsiból majd eloldoztak és levették a szememről a kendőt. 

- Itt vagyunk. – mondta az egyik majd belökött a rozsdás kapun. Visszazárta a kaput majd beült a kocsiba és elmentek. 

Előttem egy sövény labirintus állt legalább 2 méter magasan, a labirintus mögött meg kő falakat láttam. Gondoltam, hogy az is még a labirintushoz tartozik. Óvatos léptekkel elindultam a labirintusba. Nem tudtam merre megyek, amerre éppen a szívem húzott.  

Ahogy lépkedtem a köves úton hol jobbra hol balra nézelődve éreztem, hogy a lábam alatt lévő kő lejjebb süllyedt. Azonnal le néztem majd hirtelen a bokrok közül kicsapódott egy penge végig hasítva a karomat. Felkiáltottam majd a karomhoz kaptam amin végig folyt a vér majd az ujjaimról a földre csöpögött.

- Csodás… - mérgelődtem magamba majd körbe néztem és mentem tovább közben pedig végig a karomat fogtam. 

Mikor már egy jó ideje a labirintusba járkáltam láttam, hogy egy vékony átlátszó zsinór van kifeszítve az úton.

- Ch… - röhögtem el magam. – Ez nem volt nehéz. – mondtam majd átléptem a zsinórt de ekkor megint éreztem, hogy a kő lejjebb süllyedt a talpam alatt. Reflexszerűen jobbra fordultam ahonnan a legutóbb jött a penge de akkor a másik oldalról jött. Megpróbáltam elmozdulni előle de még így is elért és elvágta a karom de közel sem annyira mint az előbb. Vér nyomokat hagyva magam mögött mentem tovább. Hasznomra fordítottam a sebeim és mindenhol ahol elágazott az út letettem a kőre a véres tenyerem, hogy tudjam, hogy itt már jártam. 

A sövény labirintus után a kő falakból épített labirintus várt rám. Sok vért vesztettem és szédülni kezdtem ezért a kezemet a falnak támasztottam, hogy ne essek el de ahogy a kezem a falhoz ért előttem 5 méteren keresztül hegyes tüskék kezdtek kiállni a földből. Azonnal elvettem a kezem a faltól majd sóhajtozni kezdtem. Lépni akartam, hogy gyorsan túlessek rajta de a lábaim nem akartak mozdulni. Földhöz ragadtak. Szó szerint.

- Ezt nem hiszem el… - fogtam a fejem. Az órámra néztem. – Már eltelt egy óra… - nem mertem bele gondolni, hogy ez alatt az egy óra alatt Mir-nek mit kellett átélni ezért gyorsan elhessegettem a gondolataim ezzel kapcsolatban és csak arra próbáltam koncentrálni, hogy megtaláljam Yoseob-ot. Kiléptem a cipőmből majd elindultam a szögecses úton. Más ember gyorsan neki futott volna, hogy minél előbb túl legyen rajta, míg én óvatosan lépkedtem. Minden egyes lépés fájdalmas volt, hogy legszívesebben sírni tudtam volna. 

Miután végre sima talajjal találkozott a talpam, már alig tudtam a lábamon maradni. Gondolkodtam rajta, hogy négykézláb megyek tovább, de az túl lassú lett volna. Fájdalmas léptekkel haladtam tovább egyre több vért hagyva magam után. A falhoz nem érhettem, úgy szédelegtem jobbra ballra. A látásom is homályosodni kezdett mikor az út előttem 3 irányba ágazott el. Körbe néztem bár nem láttam sokat majd mentem tovább egyenesen. A lábammal nem éreztem semmit, azt se ha csapdába léptem ami nem volt kizárt hiszen hirtelen vad kutya ugatás csapta mega  fülem. Magam mögé néztem és a kutyák veszett ugatása egyre hangosabb volt. Rohanni kezdtem, bár csak botorkáltam a talpam miatt. Kétségbeesetten menekülni próbáltam. Összevissza szaladgáltam, hol jobbra hol ballra a hangok meg egyre közelebb értek hozzám. A fájdalom minden egyes lépésnél végig nyílalt az egész testemen míg össze nem estem. Azonnal feltoltam magam a kezemmel de nem tudtam lábra állni. A hátam mögé néztem majd rémültem néztem körbe magam körül. Balra az úton volt egy rácsos kapu. A menekülő utam. A kutyák már nagyon közel jártak mikor valahogy sikerült felállnom és besántikálnom a kapu mögé majd becsuktam azt magam után. Tovább indultam majd mikor vissza néztem már láttam a veszett kutyákat ahogy a kapun próbálják magukat áttörni, hogy széttéphessenek. Nem éreztem már semmit. Hogy hideg van-e vagy meleg. Nappal vagy éjszaka, vagy esetleg, hogy hol vannak fájdalmaim. Csak éreztem, hogy valami nagyon fáj és úgy haladtam tovább mint aki éppen haldoklik. Tudtam, hogy nem állhatok meg egy pillanatra sem. Amíg levegőt tudok venni megyek tovább. Nem tehettem mást.

Számtalanszor találkoztam a véres lábnyomaimmal a labirintusba amitől mindig ideges és reményt vesztett lettem. Körbe körbe mentem.

- Yoseob! – kiabáltam a nevét de nem jött válasz.

Már azt sem néztem merre megyek. Csak mentem amerre éppen sikerült. Nem néztem az utat, semmivel se törődtem. Csak mentem, mert nem állhattam meg. 

Aztán felnéztem egy hatalmas fallal találtam szembe magam, meg egy ajtóval. 

Gondolkodás nélkül reménykedve kinyitottam az ajtót és egy kis virágos kertben találtam magam. 

- Nicole! – rohant oda hozzám Yoseob majd megölelt.

Átöleltem majd sírni kezdtem. Végre megkönnyebbülhettem. 

A virágoskert másik végébe volt egy hatalmas kapu ami lassan kinyílt.

- Mehetünk. – suttogta Yoseob.

- Menj. – toltam el magamtól. – Majd megyek utánad. – mondtam majd lassan leültem a földre és lábamat fogtam.

- Tudhatnád, hogy nem foglak itt hagyni. – mondta majd az ölébe vett és elindult velem ki a kapun. Lassan felemeltem a karom és az órámra néztem. Erőtlenül esett a kezem magam mellé és üres tekintetemmel az égre meredtem. Könnyek folytak végig az arcomon és a szívem ordítani akart a fájdalomtól.

- Ide. – mondta egy ismeretlen hang majd betettek egy autóba. Yoseob mellém ült de egy szót sem szóltunk egymáshoz egész úton. 

Mikor a házunk előtt megállt a kocsi és kinyitották az ajtaját kiugrottam belőle és a fájó lábammal futni próbáltam. Berontottam a házba majd a lépcső felé vettem az irányt és amennyire csak tudtam siettem. A könnyeim csak úgy potyogtak az arcomról miközben felbotorkáltam a lépcsőn. Benyitottam a szobába ahol Mir-t hagytam. 

Mir a földön ült hátát pedig a falnak támasztotta és nehézkesen lélegzett. Szemei csukva voltak mintha aludna. De nem aludt, inkább szenvedett. 

Nem akartam látni…

Lassan felemelte a fejét majd rám nézett, a lányra aki rémülten állt az ajtóba és egy lépést sem mert tovább tenni a szobában ami vérben úszott.

- Mi történt a karoddal? – mondta nehézkesen mikor meglátott. – Jól vagy? – nézett rám aggódó szemeivel amitől egy világ dőlt össze bennem a szívem pedig darabokra hullt. 

Odasétáltam hozzá, keresztül a véres padlón. Térdre rogytam az erőtlenségtől majd megöleltem.

- Hé… - mosolyodott el fáradtan. – Minden rendben? – mondta alig hallhatóan.

Kezeim lassan a hátához vándoroltak ahol vérrel találkoztak. Elkaptam a kezem majd ránéztem. 

- Sajnálom! – markoltam bele a pólójába majd hozzábújtam és sírtam.

- Nincs semmi baj… - nyugtatgatott.

- Ne haragudj! Ne haragudj… - motyogtam kétségbeesetten megbocsájtást keresve miközben hozzábújva a szívverését hallgattam. 

Nem sokkal később valaki a vállamra tette a kezét. Lassan felé fordultam majd újra vissza Mir-hez.

- Vidd ki. – mondta Mir Yoseob-nak. 

- Rendben.

Megfogta a karom majd lassan húzni kezdett.

- Nem akarok elmenni! – kiabáltam majd kirántottam a kezem az övéből.

- Nicole… - mondta Yoseob aggódóan.

- Nem! – ordítottam. Nem voltam hajlandó elengedni Mir-t.

- Szép volt Nicole. – szólalt meg GD majd bejött egy újabb ismeretlen alak. – 2 óra 43 perc. Egy csapástól azért sikerült megmentened. – nevetett gúnyosan amitől egyre jobban a halálra vágytam. Megérdemeltem volna. Más se szenvedett volna miattam és én sem.

Yoseob erősem megfogta a karom majd felrántott Mir mellől. Olyan gyenge voltam, hogy ellene semmit se tehettem. 

- Tüntesd el a vért. – mondta GD az emberének. 

Yoseob közben lassan kihúzott a szobából Mir pedig nehezen felállt. Lassan az alak felé fordult, miközben az ajtó lassan kezdett becsukódni. Csak egy pillanatra láttam, de egy életre megmaradt bennem a látvány. Hiába próbálta előlem rejtegetni a valóságot, igaz, hogy véletlenül de megláttam. Olyan kép tárult elém amitől a lelkem egy része örökre sötétségbe borult. A hideg valóság amit nem voltam képes elfogadni és lerombolt.

Rémálmaim kísértete, a jelenet amit nem láttam csak az eredményét és azon sem voltam képes túltenni magam. 

A fejemben visszhangzott az ostor csattanása és Mir fájdalmas kiáltása. 

Szemeim előtt lebegett a kép Mir hátáról amin szinte semmi bőr nem maradt, csak vérvörös hús. 

Blue Night 59.rész - Bármi történik, ne add fel!

59.rész

Bármi történik, ne add fel!

*Abby szemszöge.*

Túlságosan csend volt a házban. Tudtam hamarosan sorra kerülök én is akár már ebben a pillanatban is elhangozhat a nevem. Már kezdek teljesen hosszá szokni a gondolathoz, hogy ez történik velünk. Testi sebeim nehezen gyógyulnak, de a lelki sebeim még nehezebben. Senkire sem számíthatok csak is magamra. Az előttem ülő Seungho-t néztem, aki teljesen el volt mélyülve a gondolataiban. Gikwang tartott felém kezében egy pohár vízzel, ami felém nyújtott mikor oda ért. Megráztam a fejem jelezve, hogy nem kérem majd halványan rá mosolyogtam. Visszamosolygott majd leült a kanpára mellém. Felsóhajtottam majd hátra dőltem a kanapén és a plafont kezdtem bámulni.

-Abby. – szólított meg GD amire azonnal felkaptam a fejem. – Válassz valakit!- utasított.

- Még is minek? – pislogtam magam elé lepetten.

- Majd meg tudod. Válassz!

- Rendben. – nyeltem egy nagyot majd Seungho és Gikwang-ra néztem. Nem tudtam mi alapján döntsek, a feladatot sem ismerem. Egyik felem Gikwang-ot szerette volna másik pedig Seungho-t. Azt hiszem, a szívemre fogok hallgatni bármi is legyen a feladat őt fogom választani. – Seungho. – suttogtam magam elé. Megbánó pillantásokat vettetem Gikwang-ra aki halványan el mosolyodott majd az ajtó felé bökött a fejével.

- Remek a kocsi kint várt titeket. – Mondta GD.

- Miért kell mindig elmenni? Itt nem lehet feladatokat csinálni? – kérdeztem GD-t felháborodva.

- Egyszer annak is eljön az ideje ne légy olyan türelmetlen. – intézte el ennyivel GD. Seungho megállt előttem majd a kezét nyújtotta felém. Felnéztem rá majd megfogtam a kezét. Elindultunk kifelé az ajtóban már várt a két ismerős alak. Az egyik megakarta fogni a karom, de elrántottam majd szúrós szemekkel kezdtem méregetni.

- Azt hiszem támogatás nélkül is a kocsihoz tudok menni. - mondtam neki flegmán. – Jah és nem unja még, hogy csacskáztatják? – vágtam meglepődött fejet.

- Abby. – szólt rám Seungho miközben szúrós szemekkel méregetett.

- Nem leszel, ilyen nagyszájú mikor meglátod milyen feladat vár rád és a barátocskádra. –hajolt közelebb hozzám miközben gonosz mosoly húzódott a szájára.

- Chh.. – préseltem ki dühösen a levegőt a fogaim között. Megragadta a karomat majd megrángatott. Megkötötte a szememet majd a kezemet is megkötözte. Olyan szorosra húzta a kötelet, hogy a fájdalomtól felszisszentem. Betuszkolt a kocsiba és amilyen erősen csak tudta bevágta az ajtót. Utánam Seungho következet, ahogy őt is betuszkolták a kocsiba majd mindketten beugrottak az autóba és már el is indultunk. Ide-oda mocorogtam a kötél dörzsölte a bőrömet. Túl erősen volt megkötve csak is az én hibám miatt. A kocsi megállt majd valaki megragadta a karomat és kiráncigált a kocsiból. Húzni kezdet maga utána majd hirtelen megálltunk.

- A kezedet most szépen kiszabadítom, de a kötést a szemedről nem veheted le. Megértetted? – kérdezte komolyan. Bólintottam majd kiszabadította a kezemet. Ahogy a kötél elhagyta a kezemet már nyúltam is csuklómhoz, hogy meg vizsgáljam. A kötél sikeresen kidörzsölte a csuklómat. – Most pedig kapsz egy kis szerkezetet a füledbe, amin majd az utasításokat kapod, hogy merre menj. - magyarázta.

- Kitől kapok utasítást? – kérdeztem lepetten.

- A Barátodtól. – kaptam egyszerű választ.

- Mi lesz a feladat?

- A barátod egy szobába van bezárva és egy hő kamera segítségével fog téged navigálni a sötét folyósokon. A folyósokon nem lesz egyszerű végig menned mivel vár rád egy kis meglepetés, de majd tapasztalod. – nevetett fel. – Ameddig te oda nem érsz barátodnak egy percre sem lesz melege. – nevetett fel újra.

- Mi? – nyeltem egy nagyot. Megfogta a karomat majd húzni kezdtet maga után lépést alig bírtam vele tartani. Hirtelen megállt majd ajtónyikorgást hallottam.

- Cipőd vedd le. – parancsolt rám.

- Mi-minek? – dadogtam idegesen.

- Nem kérdez, leveszi. – förmedt rám. Ahogy kérte kibújtam a cipőmből majd vártam a következő utasítást. – Bent már leveheted a szemedről a kötést. – mondta majd belökött az ajtón és a földre estem. Becsapta az ajtót majd a zár kattant. Az esésnél valami éles tárgyba nyúltam bele. Levettem a kötést a szememről, de csak a sötétséget láttam. Kezemhez nyúltam, hogy kitapintsam mi szúrhatta meg a kezemet. Valami nedves dolog folyt végig a kezemen azonnal tudtam, hogy vérem az.

- Abby hallasz? – szólt nekem Seungho.

- Hol vagy? – kérdeztem kétségbe esetten ide-oda kapkodva a fejemet teljesen feleslegesen, mert az orromig nem láttam.

- Nyugodj meg kérlek és próbálj meg nem bepánikozni. Rendben?

- De…

- Ígérd meg bármi történik is nem adod fel! – próbált nyugodt hangnemben beszélni, de hangja remeget.

- Megígérem! – nyögtem ki majd erőt vettem magamon és felálltam. – Merre kell, menjek? – kérdeztem tőle miközben megtöröltem könnyes szemeimet.

- Menj egyenesen és majd szólok, ha változik az irány. – mondta komolyan.

- Rendben. – sóhajtottam fel majd megtettem az első lépést. Ahogy talpam a hideg kőhöz ért kirázott a hideg. Lassan kislépésekben totyogtam előre majd szúró fájdalmat éreztem a talpamban, de nem foglalkoztam vele inkább mentem tovább. Valamit éreztem a talpam alatt, ahogy egyre beljebb haladtam. Szúrta talpamat, de próbáltam úgy tenni mintha ott sem lenne. Könnyeim végig folytak az arcomon. Fájt minden egyes lépés, amit megtettem.

- Most…fo..rdulj.. jobbra. –dadogta Seungho alig hallgatóan.

- Seungho. – kiabáltam félig rémülten félig kétségbe eseten a nevét. – Jól vagy? – kérdeztem kétségbe.

- Pe..rsze. –nyögte ki. Ahogy kérdte lassan balra fordultam, de valami szöges dologba ütköztem. A szögek a mellkasomba álltak. Reflexszerűen hátrálni kezdtem miközben mellkasomhoz kaptam. Megint neki mentem a szöges falnak azonnal előre buktam bele az üvegszilánkokba. Fájdalomtól kitört belőlem a sírás és teli torokból üvöltöttem.

- Megígérted ..- hallottam Seungho lágy hangját. – Ne add, felkérlek csak most az egyszer ne. – próbált egyenletesen beszélni, de alig tudta a szavakat kipréselni a száján.

- Mi történik veled? – kérdeztem zokogva.

- Jól vagyok, csak kérlek, siess.

- Merre menjek? – kérdeztem miközben erőt vettem magamon, hogy felálljak.

- Kiderült, hogy ami nekem jobb az neked bal úgy, hogy fordulj balra. – utasított. Botorkálva indultam meg a megfelelő irányba. Nem ütköztem szöges falba, de a talpam alatta üveg szilánkok ropogtak és álltak a talpamba. Már alig tudtam állni. Támaszkodni semmibe sem tudtam csak saját magamra tudtam támaszkodni. Seungho hangját alig hallottam csak akkor szólt, ha nagyon muszáj volt. Tudtam, ha sokáig húzom az időt meg fog fagyni. Már egy ideje szótlan volt kezdtem kétségbe esni, hogy talán már túl késő.

- Ami nekem bal az neked jobb. Fordulj jobbra ott lesz egy ajtó.

- Rendben. –sóhajtottam fel megkönnyebbülve. Lefordultam, de megint csak egy szöges falba ütköztem. Felkiáltottam majd a földre rogytam. – Ha négy kéz láb is de el juttok addig a kibaszott ajtóig. – mondtam dühösen majd elindultam az ajtó felé. Minden lépésemre oda figyeltem és tapogattam magam előtt nehogy véletlen fejjel neki menjek a szöges falnak. Majd egy falat tapogattam ki, amit egyre jobban kezdtem meg vizsgálni és nem fal volt, hanem egy ajtó. Lassan felálltam majd benyitottam. Szememet bántotta az erős fény így hunyorogva próbáltam kitalálni, hogy hova kerültem. Ahogy kezdett kitisztulni minden egy fehér szobába találtam magam.

- GD.- Kiabáltam a nevét. – Hol van Seungho ? – kérdeztem kétségbe esetten miközben befelé másztam a fehérségbe. Egyszer csak kinyílt egy ajtó és két nagy melák jött be rajta. Erőm nem volt fel állni a vér minden honnan folyt és egy vér tócsa keletkezett alattam. Megfogták a karomat és kifelé kezdtek húzni egy szóbába vittek ahol Seungho egy székben ült. Nem volt eszméleténél. Ahogy belöktek a szobába és a földre estem. Seungho felkapta a fejét majd kétségbe eseten fürkészte az arcomat és a kétségbeesése egyre jobban megbánásba ment át.

- Sajnálom. – suttogta könnyes szemekkel. Rá mosolyogtam majd fejemet a kezemre hajtottam. Erőtlen testem mozdulni sem volt képes, de a tudat, hogy Seungho most már jól van és biztonságban van elég arra, hogy ne legyen bűntudatom. Seungho kétségbeesetten kiabálja a nevemet, de erőm sincs kinyitni a szememet. Lassan megszűnik  körülöttem a világ és Seungho hangját sem hallom már…

Blue Night 58.rész - Láncok

58.rész

Láncok

*Nicole szemszöge*

Sebeimet törölgetve ültem a kád szélén másnap reggel. Úgy éreztem magam mint aki vér fürdőt vett. Óvatosan kinyitottam a fürdőszoba ajtaját majd kisétáltam.

- Nicole. – szólított GD.

Megálltam a folyóson és vártam, hogy mit mondd. Szomorú szemeimmel csak a földet voltam hajlandó nézni.

- Ezüst vagy arany? – kérdezte.

Már arra sem volt kedvem, hogy megkérdezzem mik ezek. Nem érdekelt.

- Ezüst. – válaszoltam.

- Yoseob vagy Mir?

- Yoseob. – mondtam majd újra megindultam.

GD elvesztette már azt az erejét, hogy a puszta hangjával megrémisszen. Ennyi alkalom után már nem volt semmi hatása. Belefáradt a lelkem a folytonos félelem érzetbe. Elég volt.

Elindultam a lépcsőn lefelé mikor hallottam, hogy a folyóson az egyik ajtó kinyílt. Megálltam majd magam mögé néztem. Minden tettem csigalassúságú volt és nyugodt. Nem is éltem.

Ugyanaz a 2 alak, akit eddig már láttam egy párszor jött felém majd lementek mellettem a lépcsőn. Egy darabig néztem, ahogy elmennek majd visszafordultam és elindultam a folyosón.

- Hyunseung szobája. – szólalt meg GD.

Megálltam, mikor megszólalt mert épp Hyunseung szobája előtt jártam. Az ajtóra néztem majd oda sétáltam és rátettem a kezem a kilincsre. Mikor benyitottam Mir és Yoseob a falnál térdeltek. Kezeik ki voltak láncolva a falhoz, hogy ne mehessenek el.

A fájdalom kezdett visszahozni a valóságba. Újra kezdtem érezni.

- Ahogy kérted. Yoseob-on az ezüst színű lakat, Mir-en az arany. – mondta GD boldogan.

- Mit kell tennem? – emeltem fel a fejem határozottan.

- Keresd meg a kulcsot. A láncok egyre szorosabbak lesznek, úgyhogy siess. A kulcs csak az egyik lakatot nyitja majd. Aki marad, forró élményben részesül.

Egy pillanatra rájuk néztem majd meg is fordultam és kimentem a szobából. A folyosón körbe néztem és kapkodva azon gondolkodtam, hogy hol kezdjem a keresést.

Bementem mindenki szobájába és feltúrtam mindent. Az összes szekrényt, fiókot átkutattam és mindent szanaszét dobáltam miközben sietve keresgéltem. Minden kis zeg-zugot megnéztem ahova befér egy kulcs. Miután végeztem az emelettel leszaladtam a nappaliba. Kapkodva, mint egy idegbeteg őrült dobáltam mindent összevissza. A hajamat tépve forgolódtam. Kezdtem kifutni az időből és semmi ötletem sem volt arról, hogy hol lehet a kulcs. Pánikozni sem volt időm, pedig ha tehettem volna legszívesebben már sírtam és ordítottam volna egyszerre.

Bementem a konyhába és ott is végig kotorásztam minden fiókot. Kinyitottam a hűtőt és ott is keresgélni kezdtem. Egyszer csak megakadt a szemem a hűtőben egy poháron.

Piros lé volt benne.

- Az nem lehet hogy még mindig meg van… - pislogtam lepetten.

Megfogtam a poharat majd kivettem a hűtőből. Az a pohár volt amiből Yoseob vérét kellett innom. Benne pedig Yoseob vére volt. Rossz emlékeket idézett fel bennem a pohár vér látványa. Letettem az asztalra majd rögtön fordultam is vissza a hűtőhöz. Mikor már újra a hűtő  előtt álltam jutott el a tudatomig, amit hallottam.

Valami neki koccant a pohárnak mikor letettem. Gyorsan visszafordultam majd megfogtam a poharat és a mosogatóba borítottam a benne lévő vért. Egyszer csak a vérrel együtt a mosogatóba landolt egy kulcs. A földre dobtam a poharat majd megfogtam a kulcsot anélkül, hogy megmostam volna és futottam vele az emeletre. Hátracsaptam az ajtót majd berohantam a szobába. A láncok már nagyon rövidek voltak és a falhoz szorították őket. Odarohantam Mir-hez majd beletettem a kulcsot a lakatba.

Nem tudtam elfordítani.

Kiábrándulva meredtem magam elé. Mikor magamhoz tértem átkúsztam Yoseob-hoz. Az ő lakatjába illett a kulcs.

Miután kinyílt a lakat Yoseob kezei fáradtan estek maga mellé.

- Jól vagy? – kérdeztem majd megfogtam a kezét és vártam,  hogy a szemembe néz.

Nem nézett rám csak mélyeket lélegzett és lehajtott fejjel nézte a sebes csuklóját.

- Mir. – kaptam fel a fejem majd felálltam és Mir-hez siettem.

Letérdeltem mellé rázogatni kezdtem de csak fáradtan nyögött egyet.

- Hé. – emeltem fel a fejét de nem akarta kinyitni a szemét. – Szedd össze magad! – pofozgattam finoman az arcát.

Egyszer csak felszisszent amitől megijedtem és elkaptam a kezem. Felkiáltott mintha valaki éppen kínozná és nagy fájdalmai lennének. Rémültem ülten előtte és nem értettem mi történik. Arcán láttam, hogy valami nagyon fáj neki és alig tudja elviselni.

Közelebb mentem és bár tudtam, hogy reménytelen de rángatni kezdtem a láncait. Amint hozzá értem elkaptam a kezem. A láncok tűzforróak voltak. A szívem kiugrani készült a rémülettől. Gyorsan felálltam majd az ajtóhoz rohantam.

- Mit akarsz tenni? – kérdezte GD.

- Hozok hideg vizet. – nyitottam ki az ajtót.

- Akkor megint egy N betű a soros?

Megtorpantam az ajtóba és a semmibe meredtem.

- Felőlem megteheted. De akkor ez megint egy teljesítetlen feladatnak minősül. – mondta GD.

- De-

- Menj ki! – kiabált Mir.

Szemeimbe könnyeket csalt fájdalmas kiáltása. Nem mertem visszafordulni és látni a szenvedését, viszont arra sem voltam képes, hogy csak úgy kisétáljak az ajtón. Tudtam, hogy Mir-nek fontos, hogy sikerüljenek a feladatok, hogy minél kevesebb N betű legyen és ezért sokat is tett. A sötét szobába is bement helyettem.

- Menj már! – szólt rám megint.

Remegni kezdtem és nem tudtam mit csináljak. Yoseob kisétált az ajtón majd megfogta a kezem és óvatosan húzni kezdett kifelé. Egy lépést sem tettem előrébb.

- Nicole menjü-

Hisztisen kikaptam a kezem a szorításából miközben folyni kezdtek a könnyeim. Bevágtam az ajtót, ezzel „kizárva” Yoseob-ot majd megfordultam és oda rohantam Mir-hez. Előtte a földre rogytam majd a nyakába borultam és erősen szorítottam magamhoz.

- Mondtam már, hogy menj ki. – mondta nehézkesen.

- Egy szavadba kerül és segítek. – mondtam miközben próbáltam abbahagyni a sírást.

- Nem kell.

- Nem érdekel ez a hülye feladat! – engedtem el majd felálltam és dühösen elindultam az ajtó felé.

- Hagyd! – kiáltott utánam mire megálltam.

Lassan visszafordultam és könnyes szemekkel néztem rá.

- Inkább maradj itt velem. – mondta halkan.

A könnyeim véglegesen utat törtek maguknak.

Egészen addig öleltem és sírtam a vállán, amíg a forró láncok el nem engedték. A NANA-s feladatok időszaka alatt jöttem rá, hogy milyen kötelék is van köztünk. Tudtam, hogy sosem leszek arra képes, hogy elengedjem. Hogy sosem fogok tudni megválni tőle és, hogy a szívem egy része örökké szeretni fogja.

Rosszul tudtam.