Blue Night 82.rész - Se veled, se nélküled

82.rész

Se veled, se nélküled

*Nicole szemszöge*

A táncterem előtt megtorpantam, és csak néztem ki a fejemből. Végül erőt vettem magamon és lassan benyitottam. 

Yoseob észre se vette, hogy bementem annyira csak a táncra figyelt. Aggódtam, hogy ha így folytatja, még a végén összeesik, annyira túlhajtja magát

Óvatosan becsuktam magam után az ajtót, majd csak álltam és néztem őt.

Aztán mikor a zene véget ért, Yoseob fáradtan támaszkodott a térdeire és szaporán kapkodott levegő után.

- Miért jöttél be ilyen korán? – sétáltam oda hozzá.

- És te? – egyenesedett ki, majd felém fordult.

- É-én… találkoztam valakivel.

- Értem. – fordult el majd leült az egyik székre.

- Félreérted megint. – sóhajtottam.

- Én ugyan nem. – rázta a fejét, majd kivett egy üveg vizet a táskájából és inni kezdte.

- Akkor miért viselkedsz így? – vontam fel az egyik szemöldököm.

- Hogy? – kapta el a szájától az üveget és lepetten meredt rám.

- Így. – tártam szét a karom. – Egyre jobban kezdesz olyan lenni, mint amikor… - akadt el a hangom.

- Amikor? – kíváncsiskodott.

- Felejtsd el. – mondtam kissé mérgesen.

- Leszokhatnál már erről. – mondta kissé flegmán.

- Miről?! – emeltem fel a hangom.

- Arról, hogy felidegesítesz. – nézett rám lenézően.

- Igen? – lepődtem meg és próbáltam nyugodt maradni. – Akkor tudod mit? – mentem oda hozzá dühösen majd megragadtam a táskáját. – Csináljuk azt, hogy majd akkor szólj hozzám, ha normális vagy! – dobtam a képébe a táskát, majd kirohantam a teremből.

Dühösen, csalódottan, felháborodva siettem ki a stúdióból, majd hazafelé vettem az irányt. Homályosan láttam csak az utat, amin éppen haladtam a könnyeim miatt. 

Beviharzottam a házba majd egyenesen a lépcső felé vettem az irányt.

- Hé, Nicole! – hallottam, ahogy Tiffany kiabál utánam.

Nem akartam senkivel se beszélni. Az volt a tervem, hogy magamra zárom a szobám ajtaját és kisírom magam anélkül, hogy bárki tudna róla. 

- Nicole, neked meg mi bajod?! – kiabált Tiffany és hallottam, ahogy utánam jön.

Épphogy bevágtam magam után a szobám ajtaját és elordítottam benne a kulcsot hallottam, ahogy üti az ajtómat.

- Nicole engedj be! Mi történt?! – dörömbölt az ajtómon. 

Hátrébb léptem az ajtótól majd leültem a földre arcomat pedig kezeimbe temettem.

- Nyisd ki, vagy betöröm az ajtót! – kiabált Tiffany egyre idegesebben. 

Szépen, csöndbe sírni kezdtem miközben az arcomat takargattam.

- A francba már! – mérgelődött Tiffany majd abbahagyta a dörömbölést.

Kicsit kezdtem megnyugodni, hogy elment, de aztán meghallottam a telefonja pityegését.

Ijesztő csönd lett majd Tiffany megszólalt:

- Yoseob! – hallottam felháborodott hangját. – Mi a fene történt?! – kiabált majd a hangja egyre távolibbnak tűnt és már nem értettem mit mondd.

Lefagytam. Szinte levegőt is elfelejtettem venni, csak a könnyeim folytak és a szívem vert hevesen a rémülettől.

Felugrottam a földről, majd kiléptem a szobám ajtaján. Tiffany a folyosó végén állt és telefonált mérgesen majd mikor rám tévedt a tekintete meglepődött.

- Nem értem… - motyogta Tiffany a telefonba. – Leszarom, most azonnal gyere ide! – kezdett el újra kiabálni.

Odarohantam majd kikaptam a telefont a kezéből.

- Hé! – nyúlt volna utána, de arrébb mentem és a telefont a folyosó másik végébe hajítottam.

- Neked meg mi bajod? – rémült meg Tiffany.

Elfordultam majd a falnak dőltem, kezeimmel pedig eltakartam az arcom.

- Összevesztetek? – kezdett lenyugodni.

Nem tudtam válaszolni. A sírás már túlságosan fojtogatott. Már szinte égette a torkom…

- Biztos túlreagálod. – mosolyodott el majd odajött hozzám és megölelt. – Nyugi. Ti már annyi minden átmentetek… - simogatta a hátam.

Lehet, hogy eddig minden kibírtunk és valahogy végül egymásra találtunk. De most… érzem, a vihart, ami az első találkozásunktól fogva körülöttünk volt és csak arra várt, hogy közénk álljon, hogy elszakítson minket egymástól. Egy nagy rés keletkezett köztünk, amivel nem törődtünk. Most már,  hogy itt van a vihar köztünk mit tehetnék?

Elpusztít mindent…

- Vihar… - motyogtam sírva.

- Mi? – lepődött meg Tiffany.

- Hogy győzöd le a vihart? – néztem rá.

- Várok. – mosolyodott el. – Minden vihar egyszer eltűnik.

Az örök optimista.

- Nem. – toltam el magamtól. A könnyeim csak úgy potyogtak. – Ebből a viharból tornádó lesz…

- Miről be…

- Ha esetleg eljönne. – indult el a szobám felé majd megálltam és ránéztem. – Mondd azt, hogy elmentem. 

Nem vártam meg mit reagál bementem a szobámba becsuktam az ajtót majd leültem az ágyamra. 

Tudtam jól, hogy abba kéne hagynom a sírást, de egyszerűen nem ment. Egyszer már nagy nehezen végig mentem ezen. Nem hittem benne, hogy képes leszek még egyszer…

Hátradőltem az ágyon és a plafont bámultam könnyes szemekkel. El akartam tűnni a föld színéről. Ha csak egy kis időre is…

Arra eszméltem fel fél óra múlva körülbelül, hogy Tiffany hangját hallom.

- Mondom, hogy elment itthonról! – ez volt az első mondat, amit megértettem.

Gyorsan letöröltem a könnyeim majd felültem az ágyon.

- Süket vagy?! – kiabált Tiffany majd nem sokkal később nagy zajjal kinyílt a szobám ajtaja.

- Szia. – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- A-akkor én, megyek. – mutogatott Tiffany a folyosóra majd elment.

- Itthon hagytál valamit? – kérdeztem Yoseob-ot.

- Mi volt ez az egész? – eléggé feldúltnak tűnt.

Ha nem válogatom, meg a szavaim robban a bomba…

- Csak Tiffany szórakozott. Tudod milyen. – vontam meg a vállam egy mosollyal az arcomon.

- Én… - kezdett bele a mondandójába mikor megszólalt a telefonom.

- Egy pillanat. – mondtam majd elvettem az asztalomról a telefonom.

Abby volt az.

- Szia. – vettem fel a telefont és emeltem a fülemhez.

- Nem fogod elhinni mi történt. – mondta örvendezve. Szinte láttam magam előtt a fülig érő vigyorát.

Akaratlanul is egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon.

- Ráérsz most?

- Persze. – válaszoltam majd Yoseob-ra néztem, aki türelmetlenül várta, hogy letegyem a telefont.

- Akkor gyere át a J.Tune Camp-hez. Ott leszek a táncterem előtt.

- Rendben. Sietek. – mondta majd letettem a telefont.

A telefonom belecsúsztattam a zsebembe majd vettem egy nagy levegőt.

- Mennem kell. – mondtam majd mikor elmentem mellette elkapta a karom.

- Tudod… nagyon utállak. – mondta mire ledöbbentem. 

Remegni kezdtem és csak álltam ledermedve miközben a karom szorította.

- Utállak, amiért tehetsz bármit, akkor is szeretlek!

*Utállak!* visszhangzott a fejemben.

- Azóta.. ha veled vagyok, előled menekülnék, de ha nem látlak, csak téged kereslek! Tudod milyen idegesítő?!

- Most miért mondod el ezt nekem?! – fordultam felé dühösen. – Egy szót sem értek!

- Megőrjítesz! Mindent tönkretettél, és nem találom a boldogságot! Se veled, se nélküled.

Most már elég legyen a sok badarságból.

- Nem vagyok boldog! Ha velem vagy azért, ha nem vagy velem akkor meg azért!

- Befejezted?! – rántottam ki a karom a szorításából.

Meggyötört arckifejezéssel, kétségbeesett tekintettel meredt rám.

- Szedd össze magad, és legközelebb mondd, el mit akarsz, ne csak kertelj! Nem fogok örökké várni.

Lassan lehajtotta a fejét majd idegesen a hajába túrt.

- Mennem kell. Várnak rám. – mondtam majd kirohantam a házból.