Blue Night 81.rész - A boldogsághoz vezető úton

81.rész

A boldogsághoz vezető úton

*Abby szemszöge.*

A parkban üldögéltem és nézelődtem. Jól esett egy kicsit egyedül lenni a saját gondolataimmal. Sok minden volt, amit szeretem volna alaposan átgondolni. Annyi minden történt, mostanában amire annyira fáj vissza emlékezni is. Felsóhajtottam majd egy pillantást vettetem a sebes kezemre. Nem akarok úgy tenni, mintha nem fájna, miközben annyira fáj.  Nem csak a testi sebek, hanem a lelki sebek is. Elrejtem a küzdelem nyomait, amit a fájdalom ellen vívok. Nem csak én vagyok, akinek most fájdalmas még a levegő vétel is. Hirtelen észbe kaptam, amikor az órámra pillantottam, ami már 11 órát mutatott.

- Elkések! – motyogtam idegesen majd felkaptam a táskámat és rohantam is az a stúdióba a fiúkhoz. Megígértem Seungho-nak, hogy meglátogatom őket. Többiekkel még nem volt lehetőségem találkozni már nagyon hiányoznak és szeretném tudni, hogy jól vannak-e. Futólépésben haladtam a stúdió felé. Reménykedtem benne, hogy Seungho nem árulta el, hogy jövök. Meglepetést szerettem volna a fiúknak. Már nagyon vártam, hogy végre újra lássam őket. Észre sem vettem, hogy ez alatt a kevés idő alatt mióta megismertem őket mennyire a szívemhez nőttek. Mindegyik srác különlegesen fontos számomra mindegyik egy fénylő csillag számomra. Ahogy beértem a stúdióba egyre idegesebb lettem bár fogalmam sincs miért, hiszen nem szerelmet készültem vallani nekik csak meglátogatni őket. A táncterem ajtajánál nagy levegőt vettem majd lassan benyitottam. Észre sem vettek mikor benyitottam. Beljebb léptem majd halkan becsuktam magam után az ajtót.

- Sziasztok! – köszöntem halkan mire mindenki ijedten fordult felém majd mikor megláttak látszott az arcukon a megkönnyebbülés és mindenki arcára hatalmas vigyor húzódott. 

- Abby! – indult meg felém hatalmas mosollyal G.O. – Hát te mi keresel itt? – ölelt magához szorosan.

- Csak látni szerettelek volna titeket. – nyögtem ki mire még szorosabban ölelt.  Már az összes levegőt kipasszírozta belőlem és szemeim is kifolyni készültek. – G.O! 

- Igen?

- Nem kapok levegőt! – nyöszörögtem halkan.

- Ne haragudj! – engedett el majd kínosan mosolygott rám. Levegő után kapkodtam miközben fejemet ráztam jelezve neki, hogy semmi baj majd lassan összeszedtem magam és mosolyogva néztem fel rá. Kezemet nyújtottam felé, amivel jeleztem neki, hogy csináljuk meg a mi sajátos kézfogásunkat. Miután G.O-val lepacsiztam odamentünk  többiekhez.

- Örülök, hogy láthatlak titeket. – néztem végig rajtuk mosolyogva. 

- Mi is örülünk, hogy láthatunk. – jött oda hozzám Joon majd át karolta a vállamat.  Felszisszentem, ahogy karjai a bőrömhöz ért. A sebek még nem gyógyultak be. Rémülten kapta el a kezét majd ijedten fürkészte arcomat.

- Pár karcolás még nem gyógyult be. – mosolyogtam majd meg fogtam a kezét és át karoltattam vele a vállamat.

- Biztos jól vagy? – aggodalmaskodott.

- Teljesen jól vagyok! – nevettem el magamat majd finoman oldalba böktem.  – Igazából azért jöttem, hogy megkérdezzem, jól vagytok-e nem pedig, hogy én jól vagyok-e. – mondtam nevetve miközben Joon-ra néztem, hogy veszi-e a célzást. Szemeit megforgatta majd elmosolyodott, amiből levettem, hogy vette a célzást.

- Kezdünk most már helyre rázódni, de bár még vannak sebek, amik életünk végéig emlékeztetni fognak a történtekre. – magyarázta Thunder. – De ne aggódj, mi jól vagyunk! – jött oda hozzám majd kezét vállamra tette.

- Milyen sebek? – pislogtam rájuk lepetten.

- Karcolások. – vágta rá G.O.

- Szóval te, hogy vagy? – kérdezte Joon.

- Lelki sebek és testi sebeket leszámítva most már egész jól! – mosolyogtam rá.  – Amúgy Seungho hol van? – néztem körbe mikor feltűnt a hiánya.

- Akadt egy kis elintézni valója a bandával kapcsolatban, hiszen ő a leader neki kell intézkednie. – magyarázta Thunder. 

- Értem. – bólintottam majd beszélgetni kezdtünk. Elmeséltek  minden, ami velük történt és egyszerűen köpni,  nyelni  nem bírtam mikor megláttam a testükön éktelenkedő N és A kezdő betűket. Azt hiszem örökké bűntudatom lesz miatta bár sokat nem tehettem ellene, de még sem tettem meg mindent.  Azt hiszem, megértik, hogy a végére nagyon elgyengültem. Ahogy telt az idő kezdtünk túllépni ezt a témát és úgy tettünk, mint régen. Viccelődtünk és beszélgettünk. Úgy éreztem csak úgy rohan velünk az idő pedig alig fél órája vagyok itt.  Nagyon hiányoztak már. Éppen Mir készült végre hosszas idő után kibontakozni de Seungho félbe szakította.

- Hát te már itt vagy? – nézett rám lepetten miközben ledobta a földre a cuccait.

- 11 órát beszéltünk meg, de késtem egy kicsit. – néztem rá.

- Fiúk a mai próba elmarad! – jelentette ki Seungho.

- Miért? – kérdezte Mir lepetten.

- Akadt még egy kis dolgom. – mondta majd mosolyogva rám pillantott.

- De hát most értél vissza. – értetlenkedett Mir.

- De dolgom van nem érted? Amúgy is a főnök elengedett, mindet szóval oda megyünk, ahova akarunk – magyarázta Seungho majd nagy léptekben indult meg felém. Kikerekedett szemekkel figyeltem majd mikor oda ért hozzám elejtett egy huncut mosolyt és megfogta a kezemet. 

- Ohh… Hát így már mindent értek. – hallottam Joon nevetését, de mire észbe kaptam már az ajtón kívül álltunk.

- Hova megyünk? – néztem lepetten Seungho-ra.

- Nincs, úti cél csak megyünk. – mosolygott rám majd felvette a sapkáját. Megfogta a kezemet majd lassan maga után kezdet húzni. Meglepetten pislogtam az összefonódó kezünkre. A mosoly levakarhatatlan volt az arcomról.  Szívem hevesen vert és gyomromban mintha pillangók röpködtek volna. Talán eljön az pillanat, amire mindig is vártam mióta ismerem? Szeretném elmondani neki, hogy mennyire hálás vagyok neki. Ha ő nem lett volna, egész végig velem szerintem én már rég halott lennék. Békésen sétáltunk a körülöttünk rohanó tömeg között. Mindegy hova megyünk én a világ végére is követném.

- Szóval.. Miért jöttünk ide? – néztem körben, a hatalmas parkban ahol egy szökőkút terült el.

- Kicsit kikapcsolódni. – mosolygott rám majd a szökőkutat kezdte nézni. Elmosolyodtam majd én is nézni kezdtem.  Nem sokan merészkedtek a kútból kifröcskölődő víz alá, de még is voltak bátrak, akik boldogan rohangáltak a víz alatt. Seungho sunyi mosollyal rám nézett majd az a sunyi mosoly át ment gonoszba.

- Mire készülsz? – kérdeztem rémülten mire felkapott és rohanni kezdet velem a vízzuhatag alá. – Ez nagyon rossz vicc. – morogtam miközben még mindig tartott.

- Élvezd már egy kicsit! – mondta.

- Oké csak tegyél le! – mondtam komolyan.

- Dehogy teszlek le. – mondtam majd rohanni kezdet velem össze vissza a vízzuhatag alatt. Sikítoztam össze vissza miközben úgy kapaszkodtam a pólójába, hogy majdnem letéptem. Olyanok voltunk, mint két gyerek.  Abban a percben minden úgy tűnt mintha semmi sem történt volna egészen eddig. Úgy éreztem újra boldog vagyok, ha csak egy pillanatig is tart, majd de kiélvezem minden percét. Kis idő múlva letett és egyedül kezdett szaladni egy pillanatra megálltam és őt figyeltem. Azt hiszem ő is boldog, ha ő boldog én is az vagyok. Elmosolyodtam majd csatlakoztam hozzá. Órákon át képes lettem volna ott rohangálni vele. Érte bármit megtettem volna. Olyan szeretetet és vonzalmat érzetem iránta, mint az előtt senki iránt sem. Még Gikwang iránt sem éreztem ilyet. Viccesen is érzem magam miatta olyan mintha mind végig kihasználtam volna.

- Gyere! – fogta meg Seungho a kezemet és egy közeli padhoz vezetett. Leült én pedig leültem mellé. Mindketten levegő után kapkodtunk és minden honnan folyt rólunk a víz. Nevetésben törtem ki az elmúlt pár perc eseményein.

- Mi az? – nézett rám Seungho értetlenül.

- Sosem éreztem magam még ilyen jól! – nyögtem ki fulladozva. 

- Örülök, hogy örömet okozhattam neked. – mosolyodott el majd megfogta a combomon pihenő kezemet.  Kínosan mosolyogtam miközben arcom egyre jobban kezdett hasonlítani egy ráknak a színére. Felnevetett majd az ég felé nézett.  – Te vagy az én hősöm vagy is inkább a hősnőm. – nevetett fel.

- Miért is? – kérdeztem tőle értetlenül.

- Mosolyogsz, mindig mosolyogsz! –nézett rám. – Hiába éktelenkedik a testeden több seb, mint amit egy átlagos ember el tudna magán viselni. Tisztelendő az amin keresztül mentél és mind végig kitartottál. Nem sok ember képes ilyesmire! – simogatta meg az arcomat.

- Te voltál az, aki végig tartotta bennem a lelket! Mindig mondtad ne adjam fel! Csak is te voltál az, akiért képes voltam ezekre! Te voltál az egyetlen egy motivációm abban a szörnyű játékban! Én tartozom köszönettel neked! – öntöttem ki a szívem neki. Annyira jól esett neki mindent elmondani végre.

- Holnap..- kezdett bele mire én egy kicsit megijedtem. – Szeretném, ha eljönnél velem vacsorázni. – mosolygott rám azzal az aranyos mosolyával. Meglepett, amit mondott csak pislogni tudtam rá.

- Szóval…? – ennyit tudtam csak kinyögni.

-  Igen ez egy randi lesz. – mondta nevetve mire teljesen lefagytam. Azt hiszem a szívem most nagyon boldog. Elindultam a boldogság felé vezető úton? Lehet.. de ne igyunk  előre a medvebőrre, mert sosem tudhatjuk, mit hozz a sors...