Blue Night 78.rész - Szenvedés

78.rész

Szenvedés

*Nicole szemszöge*

Abby elindult Seungho szobája felé én meg ott maradtam Mir-rel egyedül. Nagyot sóhajtottam.

- Amúgy jól vagy? – néztem rá.

- Még élek. Ez is valami… - mondta kedvtelenül. Elég megviseltnek tűnt…

- Értem. Szerintem én megyek is. – álltam fel a kanapéról.

- Máris? – pattant fel sietősen Mir és elém állt.

- Igen, most, hogy láttam, hogy ti is rendben vagytok nincs több keresni valóm itt.

- De… de a többiekhez nem akarsz benézni?

- Minek? És mégis kihez? – vontam fel az egyik szemöldököm.

- Na jó mindegy menj csak. – vigyorgott kínosan.

- Na, ha most már felkúrtad az agyam nyögd ki, hogy mit akarsz. – forgattam meg a szemeim.

- Beszélned kéne vele…. – mondta szégyenlősen.

- Kivel? – lepődtem meg.

- Hát izé… - hajtotta le a fejét.

- Mir, nem érek rá. – kezdtem ideges lenni.

- De, nem …. – kezdte el de egy sóhajtással fejezte be.

- Jól van, Mir én megyek. – fordultam az ajtó felé, és épp hogy a kezem a kilincshez ért valaki a nevemen szólított.

- Máris mész? – kérdezte Thunder.

- Igen. – fordultam felé semmit mondó arccal.

- Ugyan már, hova sietsz? – mosolyodott el.

- Én-

- Maradj még! – lépett oda hozzám majd megragadta a kezem és a nappali felé kezdett húzni.

Felsóhajtottam majd leültem a kanapéra. Egy darabig csak ültünk egymás mellett majd úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Megfogta a pólója ujját lassan felhúztam, míg meg nem láttam a kötést a karján.

- Ne aggodalmaskodj annyit. – mosolygott majd visszahajtotta a pólója ujját a sebre.

- Könnyű azt mondani. Főleg, ha az én hibámból történt.

- Nem úgy emlékszem, hogy te húztad volna meg a ravaszt.

Ott és akkor lehet, hogy nem én voltam. De ami utána történt egy életen át végig kísért…

- Nem az a lényeg. – dőltem hátra a kanapén.

Pár másodperc alatt tönkre tettem mindent, amikor Mir-t választottam. Egyáltalán mi ütött belém?! Hogy gondolhattam ilyen hülyeségre? 

Az a jelenet, sok álmatlan éjszakát fog okozni még nekem…

- Mi történt?  - hajolt elém Thunder.

Olyan vörös lettem, mint egy rák. 

- M-mire gondolsz? – dadogtam.

Már nem is emlékszem arra, hogy mikor jöttem utoljára zavarba. Az életem romantikusból már rég átment horrorisztikusba.

- Miután elvittek. Mi történt? – nézett rám kíváncsian.

Kezem a mellkasra tettem majd óvatosan hátrébb toltam, hogy előre dőljek.

- Miért nem kérdezed meg Mir-től? – fordultam felé.

- Nem hiszem, hogy tőle kéne hallanom.

- Milyen kíváncsi lettél. – röhögtem el magam.

- Elraboltak és olyan feladatokra kényszerítettek, mint a vérivás, valaki be drogozása, a barátid életért kellett küzdened és ki tudja hányszor bántottak.

- Mennem kell. – álltam fel, de elkaptam a kezem és elém állt.

- Nicole, tudni akarom miért történt mind ez. – mondta komolyan aggódó szemekkel.

- Ha tudnám, elmondanám. – válaszoltam majd kirántottam a kezem az övéből.

- Addig is, ha lehet, kerüljetek el. Te is Mir is és mindenki, ha nem akartok még egyszer ilyesmibe keveredni.

- Még is miről beszélsz?

- Nincs más, mint mondhatnék. – mondtam majd kisétáltam az ajtón.

Könnyeimet törölgetve siettem haza. Darának igaza volt. Csak bajt hozok rájuk. 

Mikor beléptem a háza bevágtam magam után az ajtót és neki dőltem. Mélyeket lélegeztem és próbáltam minél előbb túllépni a dolgokon.

- Hol voltál? – állt elém zsebre vágott kézzel Yoseob.

Egy világ dőlt össze bennem ahányszor olyan megvetően nézett rám. Mikor a tisztáson ránéztem akkor is így nézett vissza rám. Nem akartam, hogy az a Yoseob aki miatt olyan sokat szenvedtem visszatérjen, de elrontottam mindent.

- Elkísértem Abby-t. – válaszoltam félve, de próbáltam határozott lenni.

- Hova?

- Hát… Seungho-hoz. – gondolkodtam el majd lehajtottam a fejem.

- Beszéltél Mir-rel?

Szíven szúr a hideg hangja.

- Igen. – mondtam szomorúan.

- Csak beszéltetek? – kérdezte meg pár perc után mire felháborodva kaptam fel a fejem.

- Még szép! Mégis mit fantáziálsz?! – förmedtem rá.

- Ne mondd azt, hogy nem jogosan teszem. – emelte fel kissé a hangját.

- Mégis, hogy feltételezhetsz ilyet?!

- Akkor mondd meg, miért nem rá szegezted a pisztolyt, ha engem jobban szeretsz?! – kiabált.

- Mert összezavarodtam! Ne vádolj ilyesmivel, az nem jelent semmit!

- Hogy vagy képes még most is a képembe hazudni?!

- Ne kiabálj velem!

Hirtelen felemelte a kezét mire becsuktam a szemem és megdermedtem. Pár másodperc után félve kinyitottam és láttam, ahogy mérgesen néz, keze pedig megállt a levegőben. 

Könnyek gyűltek a szemembe és remegni kezdtem. Végül mérgesen sóhajtott egyet majd felment az emeletre. 

Sírva, kezemet a szám elé téve csúsztam le a földre és hagytam, hogy újra úrrá legyen rajtam a kétségbeesés. 

Magamat sajnáltattam azzal, hogy sosem tudtam túltenni magam azon, hogy Yoseob megakart ütni, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy ő is ugyanígy szenved, csak én majdnem megöltem őt.

Mindent elvesztettem, és többé már nincs erőm hozzá, hogy visszaszerezzem. Elfáradtam.