2013. június 9., vasárnap

Blue Night 78.rész - Szenvedés

78.rész
Szenvedés




*Nicole szemszöge*
Abby elindult Seungho szobája felé én meg ott maradtam Mir-rel egyedül. Nagyot sóhajtottam.
- Amúgy jól vagy? – néztem rá.
- Még élek. Ez is valami… - mondta kedvtelenül. Elég megviseltnek tűnt…
- Értem. Szerintem én megyek is. – álltam fel a kanapéról.
- Máris? – pattant fel sietősen Mir és elém állt.
- Igen, most, hogy láttam, hogy ti is rendben vagytok nincs több keresni valóm itt.
- De… de a többiekhez nem akarsz benézni?
- Minek? És mégis kihez? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- Na jó mindegy menj csak. – vigyorgott kínosan.
- Na, ha most már felkúrtad az agyam nyögd ki, hogy mit akarsz. – forgattam meg a szemeim.
- Beszélned kéne vele…. – mondta szégyenlősen.
- Kivel? – lepődtem meg.
- Hát izé… - hajtotta le a fejét.
- Mir, nem érek rá. – kezdtem ideges lenni.
- De, nem …. – kezdte el de egy sóhajtással fejezte be.
- Jól van, Mir én megyek. – fordultam az ajtó felé, és épp hogy a kezem a kilincshez ért valaki a nevemen szólított.
- Máris mész? – kérdezte Thunder.
- Igen. – fordultam felé semmit mondó arccal.
- Ugyan már, hova sietsz? – mosolyodott el.
- Én-

- Maradj még! – lépett oda hozzám majd megragadta a kezem és a nappali felé kezdett húzni.

Felsóhajtottam majd leültem a kanapéra. Egy darabig csak ültünk egymás mellett majd úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Megfogta a pólója ujját lassan felhúztam, míg meg nem láttam a kötést a karján.
- Ne aggodalmaskodj annyit. – mosolygott majd visszahajtotta a pólója ujját a sebre.
- Könnyű azt mondani. Főleg, ha az én hibámból történt.
- Nem úgy emlékszem, hogy te húztad volna meg a ravaszt.
Ott és akkor lehet, hogy nem én voltam. De ami utána történt egy életen át végig kísért…

- Nem az a lényeg. – dőltem hátra a kanapén.
Pár másodperc alatt tönkre tettem mindent, amikor Mir-t választottam. Egyáltalán mi ütött belém?! Hogy gondolhattam ilyen hülyeségre? 
Az a jelenet, sok álmatlan éjszakát fog okozni még nekem…
- Mi történt?  - hajolt elém Thunder.
Olyan vörös lettem, mint egy rák. 
- M-mire gondolsz? – dadogtam.
Már nem is emlékszem arra, hogy mikor jöttem utoljára zavarba. Az életem romantikusból már rég átment horrorisztikusba.

- Miután elvittek. Mi történt? – nézett rám kíváncsian.
Kezem a mellkasra tettem majd óvatosan hátrébb toltam, hogy előre dőljek.
- Miért nem kérdezed meg Mir-től? – fordultam felé.
- Nem hiszem, hogy tőle kéne hallanom.
- Milyen kíváncsi lettél. – röhögtem el magam.
- Elraboltak és olyan feladatokra kényszerítettek, mint a vérivás, valaki be drogozása, a barátid életért kellett küzdened és ki tudja hányszor bántottak.
- Mennem kell. – álltam fel, de elkaptam a kezem és elém állt.
- Nicole, tudni akarom miért történt mind ez. – mondta komolyan aggódó szemekkel.
- Ha tudnám, elmondanám. – válaszoltam majd kirántottam a kezem az övéből.
- Addig is, ha lehet, kerüljetek el. Te is Mir is és mindenki, ha nem akartok még egyszer ilyesmibe keveredni.
- Még is miről beszélsz?
- Nincs más, mint mondhatnék. – mondtam majd kisétáltam az ajtón.
Könnyeimet törölgetve siettem haza. Darának igaza volt. Csak bajt hozok rájuk. 

Mikor beléptem a háza bevágtam magam után az ajtót és neki dőltem. Mélyeket lélegeztem és próbáltam minél előbb túllépni a dolgokon.

- Hol voltál? – állt elém zsebre vágott kézzel Yoseob.
Egy világ dőlt össze bennem ahányszor olyan megvetően nézett rám. Mikor a tisztáson ránéztem akkor is így nézett vissza rám. Nem akartam, hogy az a Yoseob aki miatt olyan sokat szenvedtem visszatérjen, de elrontottam mindent.
- Elkísértem Abby-t. – válaszoltam félve, de próbáltam határozott lenni.
- Hova?
- Hát… Seungho-hoz. – gondolkodtam el majd lehajtottam a fejem.
- Beszéltél Mir-rel?
Szíven szúr a hideg hangja.
- Igen. – mondtam szomorúan.
- Csak beszéltetek? – kérdezte meg pár perc után mire felháborodva kaptam fel a fejem.
- Még szép! Mégis mit fantáziálsz?! – förmedtem rá.
- Ne mondd azt, hogy nem jogosan teszem. – emelte fel kissé a hangját.
- Mégis, hogy feltételezhetsz ilyet?!
- Akkor mondd meg, miért nem rá szegezted a pisztolyt, ha engem jobban szeretsz?! – kiabált.
- Mert összezavarodtam! Ne vádolj ilyesmivel, az nem jelent semmit!
- Hogy vagy képes még most is a képembe hazudni?!
- Ne kiabálj velem!

Hirtelen felemelte a kezét mire becsuktam a szemem és megdermedtem. Pár másodperc után félve kinyitottam és láttam, ahogy mérgesen néz, keze pedig megállt a levegőben. 

Könnyek gyűltek a szemembe és remegni kezdtem. Végül mérgesen sóhajtott egyet majd felment az emeletre. 
Sírva, kezemet a szám elé téve csúsztam le a földre és hagytam, hogy újra úrrá legyen rajtam a kétségbeesés. 
Magamat sajnáltattam azzal, hogy sosem tudtam túltenni magam azon, hogy Yoseob megakart ütni, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy ő is ugyanígy szenved, csak én majdnem megöltem őt.
Mindent elvesztettem, és többé már nincs erőm hozzá, hogy visszaszerezzem. Elfáradtam. 

2 megjegyzés: