Blue Night 74.rész - Szabadság

74.rész

Szabadság

*Abby szemszöge*

Visszakerültem a szobába ahol eddig fogságban tartottak. Fifi nem hagyhatta ki, hogy ne bosszulja meg a kis szőkést. Addig ütött és rugdosott még nem borított körülöttem mindent vér aztán magamra hagyott, ahogy minden egyes alkalommal tette. Egész éjjel sírtam és csak arra tudtam gondolni, hogy Eli-t nem bántotta-e GD. Ajtónyikorgást hallottam, amire felkaptam a fejem és az ajtóra néztem. Értetlenül pislogtam azt ajtóra, hiszen senki sem lépett be rajta. Pár percig vacilláltam rajta, hogy mit tegyek.  Talán esélyt kaptam, hogy kiszabaduljak innen vagy csak egy szép kis csapda vár odakint? Bármi is történik, ha ki megyek meg kell tennem, hiszen már annyi mindenen át mentem ez ennél már semmi sem lehet rosszabb. Lassan feltápászkodtam és kifelé kezdtem sántikálni. Lassan kiléptem azt ajtón majd reflexszerűen balra néztem és csak egy hosszú üres folyosót láttam majd jobbra néztem. Megpillantottam Fifi a falat támasztva önelégült mosollyal az arcán.

- Miért volt nekem olyan érzésem, hogy nem lesz olyan könnyű, mint gondoltam? – gondolkoztam el miközben Fifi néztem.

- Azt hitted csak könnyedén kisétálsz innen, mint aki jól végezte a dolgát? – lökte el magát a faltól, majd lassan oda sétált elém.

- Egyszerűbb lett volna. – vontam vállat.

- Az nem lett volna élvezetesebb számomra! – mosolyodott el.

- Ki gondolta volna?!

- Nem sokáig leszel ilyen nyugodt! – hajolt közelebb hozzám. Ijesztően vészjósló mosoly húzódott a szájára. Nyeltem egy nagyot és vártam a folytatást. – Fel kell jutnod az emeletre. – mutatott fel felé miközben le sem vette rólam a szemeit. – Valaki vár oda fent!

- Ki?

- Az legyen meglepetés. – nevetett fel. – Egyelőre legyen annyi elég, hogy juss fel az emeletre a többit pedig idővel megtudod!

- Te…- fújtam ki dühösen a levegőt a fogaim között. – Mindegy is hiába magyaráznám, az agyad úgy sem tudná befogadni az információt, amit mondani próbálnék. – mondtam flegmán mire Fifi keze lendült felém, de meg tudtam állítani. – Nem gondolod, hogy már egy kicsit sok?

- Semmi sem sok, ha az ember úgy akarja. – mosolyodott el. Ellöktem a kezét majd, megragadtam a nyakánál a pólót és a falhoz nyomtam.

- Elég volt! – emeltem fel a hangom. – Mondd, mi tegyek és meg teszem, csak ne érj hozzám!

- Juss fel az emeletre… Élve! – nevetett fel. Elrántottam faltól, majd amilyen erőből csak tudtam neki löktem. Dühösen pillantásokat vetettem rá majd úgy döntöttem nem pazarolom rá az időmet! Nem tudhatom mi vár rám oda fent.

- 30 perced van. – kiabált utánam.  Felemeltem a kezemet majd bemutatva neki haladtam tovább. – Ha nem sietsz, elveszíted a számodra legfontosabb embert! – kiabált utánam majd hangos nevetésbe kezdett, amitől visszhangzott az egész folyosó.

- Seungho! – torpantam meg és ijedten meredtem magam elé. Vissza akartam fordulni, de nem tehettem időben oda kell érnem. Bele sem merek gondolni mi, történhet vele, ha nem érek oda időben. Rohanni kezdtem amilyen gyorsan csak tudtam és erőm engedte. A folyosó végére érve el kellett kanyarodni, hogy tovább tudjak menni. Ahogy fordultam volna le, megbotlottam valamibe és végig csúsztam a rövidke kis folyosó részen. Fejjel neki csúsztam a lépcsőnek, ami megakadályozta, hogy tovább csússzak. Fájdalmasan felnyögtem majd, felálltam és fejemet fogva kezdtem felvonszolni magamat. Kicsit szédültem, ezért a falra támaszkodva próbáltam segíteni magamon, hogy előbb feljussak.

- Ez gyorsan ment! –fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve mikor felértem az emeletre.

- Még nincs vége! – hallottam Fifi gonosz kacaját. Ide-oda kapkodtam a fejemet, hogy melyik irányból jön a hang, de az egész folyosó az ő hangjától zengett. Pár perces fáziskésés után aztán újra elindultam a folyóson. Úgy éreztem mintha körbe-körbe rohangálnék. Mintha mindig ugyanott lyukadnék, ki de valahogy még sem olyan volt. Ahogy szaladtam egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj és arra eszméltem, hogy egy fekete lyuk felett lógok. Hangos zihálásomtól zenget az egész lyuk. Nem volt erő a karjaimban, nem tudtam magam felhúzni. Erőlködtem, de nem ment. Kezem egyre jobban fáradt, már alig bírtam tartani a súlyomat. Hiába a több évnyi tánc és edzés, mintha semmit sem történt volna. Ha nem lennének sebek a testemen és nem lennék, kimerülve már rég az emeletre tartanék. De gyenge vagyok. Könnyeim folytak végig az arcomon kétségbeesésemben. Összeszedtem a maradék erőmet és felhúztam magam, de csak arra tellett az erőmből, hogy félig a padlón hasaltam a másik felem pedig még mindig lógott lefelé. Kerestem egy kis rést, amibe belemélyesztettem a nem túl hosszú körmeimet majd úgy próbáltam kihúzni magam. Ahogy teljesen másztam a lyukból a hátamra fordultam és megkönnyebbüléstől újra könnyezni kezdtem.

- Mennyi időm lehet még? –kaptam észbe majd gyorsan felkeltem és rohantam arra amerre magam sem tudtam mi várhat rám. A folyosó végén megtorpanva egy akadálypályával találtam magam szembe. A plafonról nagy fejszeszerű, élesnek bizonyuló tárgyak lógtak melyek ide-oda himbálóztak a dolgot még nehezítette, hogy hézagok közt hosszú, hegyes tüskék mozogtak ki-be a falból. Kikerekedett szemekkel néztem a szerkezetet, és forgott az agyamban a fogas kerék, hogy mit kéne tennem. Ha elrontom, cafatokban sem jutok ki onnan. Idegesen hajamat tépve néztem a szerkezetet, miközben fel-alá járkáltam kínomban. Aztán megtorpantam és szerkezetet kezdtem nézni. Megfigyeltem, hogy a szerkezet két teljesen különböző időben mozdul el.  Már csak azt kellett kitalálnom melyek azok a percek.  Gyorsnak kellett lennem, hiszen az időm gyorsan telik.

- 5 perc!!  – kiáltottam fel majd elindultam a szerkezet felé. – De nekem nincs annyi időm!! – estem kétségbe a szerkezethez érve, megvártam még átmegy a másik oldalra és akkor át szaladtam, de már jöttek is hegyes tüskék. Ahogy próbáltam minden tüskét kikerülni úgy éreztem magam, mint egy balett táncos, aki éppen egy fellépésen van több ezer ember előtt. Próbáltam minél ügyesebben kikerülni, valamikor teljesen belefutottam a hegyes tüskékbe megsértve vele bőrömet egy két helyen. Kezdtem fáradni, de már láttam a célt! Utolsó lendületet vettem, majd kiugrottam a csapda nélküli övezetbe. Vettem egy nagy levegőt és már futottam is tovább. Alig marad időm. A folyosó végén elfordultam és Fifi pillantottam meg, ahogy háttal állt nekem.

- Örülök, hogy megérkeztél, 5 perced maradt hátra! – fordult, és lassan elindult felém. – Ha nem a megfelelő ajtót választod, a szerelmed meghal! – húzódott gonosz mosoly az arcára. -  Sok sikert!- suttogta fülembe majd hangos nevetés kíséretében távozott. Két ajtó volt. A két ajtó között álltam és levegő után kapkodtam. Mit tegyek? Mi lesz, ha rosszul döntök? Balra fordítottam fejem és baloldali ajtóra néztem majd lassan a jobboldali ajtóra néztem. Felsóhajtottam majd elindultam a baloldali ajtó felé. Kezemet a kilincsre tettem, de megtorpantam. Az ösztönöm azt súgta, nem ez a megemelő ajtó. Elengedtem a kilincset majd átszaladtam a másikhoz és feltéptem azt. Földre rogytam, majd zokogni kezdtem aztán furcsa pityegő hang csapta meg a fülemet. Felnéztem a szerkezetre amelyben Seungho feküdt és akkor fogtam fel, hogy játéknak még nincs vége. Seungho le volt kötőzve és egy szerkezetben feküdt, ami bármikor összecsapódhatott. Hasonlított egy róka csapdához csak sokkal nagyobb volt! És még a tüskék…

- Seungho!! –rohantam oda hozzá, de nem válaszolt. Eszméletlen volt. Könnyeimtől alig láttam kétségbeesésemben nem tudtam mihez kezdjek, majd meg pillantottam a szerkezet oldalán, egy órát, ami már csak 10 másodpercet mutatott. Elindult a visszaszámlálás. Megtaláltam a kioldószíj csatját és remegő kézzel próbáltam kiszabadítani. Közbe próbáltam Seungho-t szólongatni hátha végre reagál valamire majd mikor végre teljesen kiszabadítottam. Feje fölé mentem, majd meg fogtam a kezét és kifelé kezdtem húzni, alig bírtam vele annyira gyenge voltam, csak cibáltam szegényt össze vissza. Összegyűjtve maradék erőmet nagy lendületet vettem és kihúztam onnan. Azzal a lendülettel, ahogy kihúztam Seungho-t a szerkezetből hátamra estem. Ő pedig rám. Felköhögtem, majd felültem és lehámoztam magamról Seungho-t , hogy hozzá tudjak férni.

- Seungho! – szólítgattam folyamatosan, de semmire nem reagált. Zokogva öleltem magamhoz miközben még mindig nevét suttogtam. – Ne hagyj itt, te ökör!! – kiabáltam rá.

- Abby?! – suttogta valaki egy ismerős hang a nevemet. – Ne kiabálj, mert mindjárt szétrobban a fejem. – nyúlt a fejéhez. Felegyenesedtem majd ő is felült. Meg se várva, hogy összeszedje magát sírva borultam a nyakába.

- Azt hittem elveszítelek!- suttogtam.

- Örülök, hogy itt vagy és megmentettél!

- A feladat teljesítve! Szabad vagy! – mondta valaki egyhangú komor hangon. Az ajtó felé fordultam és Fifi állt ott. – De a játéknak még nincs vége! – mondta, majd egy elégedett mosoly jelent meg az arcán. Most az egyszer szerencsém volt, de még mindig ott motoszkál a fejemben a kérdés mi lett volna, ha rossz ajtó mögé nyitok be? Felesleges rágódnom, rajta mert nem így történt, de még is mi lett volna velem, ha elvesztem azt a személyt, akit még nem is mondhatok magaménak?