73.rész
A Fájdalom, és én
*Nicole szemszöge*
Halk lépteket hallottam ahogy recsegett lábai alatt a parketta minden egyes
lépésénél. Egyre közelebb ért hozzám én meg lassan kinyitottam a szemem. A
plafont bámultam és pislogtam az erős fénytől. Fájt a fejem és szédültem. A
gondolataim szanaszét hevertek, semmit se tudtam magamról. Lassan felemeltem a
kezem és a homlokomra tettem. Óvatosan felültem majd kezemet az ölembe tettem
és csak néztem ki a fejemből.
- Jól vagy? – kérdezte Yoseob.
- Mi? – kaptam felé riadtan a tekintetem.
- Jobban vagy már? – tette kezét a homlokomra mire becsuktam a szemem.
- Még mindig lázas vagy feküdj vissza! – utasított.
Lassan elkezdtem hátrafelé dőlni majd kitisztult a kép és minden eszembe
jutott. Kapkodva vissza ültem majd megfogtam Yoseob karját.
- Mir! Mir-rel mi van?! – rángattam a karját.
Nem válaszolt, csak rémült arccal nézett vissza rám.
Lassan elengedtem, és a remegő kezemre néztem. Visszapillantottam Yoseob-ra
és könnyek gyűltek a szemembe.
- Ugye nem…? – kérdeztem meg félve remegő hangon.
- Nicole… - kezdte Yoseob.
- Nem! Nem, nem, nem, nem! – lett úrrá rajtam a pánik majd felugrottam az
ágyból és az ajtóhoz rohantam. – Az nem lehet! – kiabáltam majd miután kiléptem
az ajtón a falnak támaszkodtam egy pillanatra mert megszédültem.
- Itt kell lennie! – nyitottam be a legközelebbi szobába de üres volt. – Az
nem lehet, hogy… - csuklott el a hangom miközben a másik ajtóhoz rohantam. Abba
a szobába se volt senki.
- Nicole, nyugodj meg… - jött utánam Yoseob.
- Hagyj! – kiáltottam rá majd mentem tovább a következő ajtó felé.
- Biztos, hogy itt van… - biztattam magam miközben éreztem, hogy a torkom
összeszorul és alig kapok levegőt.
- Nicole…
- Az nem lehet! – kiabáltam majd kinyitottam a következő ajtót.
Megtorpantam majd könnyek gyűltek a szemembe. A lábaim remegni kezdtek majd
teljesen felmondták a szolgálatot és összeestem. Kezemet a számhoz emeltem és
sírni kezdtem. Yoseob mellém guggolt majd a hátam kezdte simogatni.
- Hagyj… - nyögtem ki nagy nehezen, hiszen a könnyeim nem engedtek szabad
utat a szavaimnak. Yoseob keze megállt majd lassan elengedett. Felállt és
hallottam ahogy léptei egyre távolabbról hallatszódnak.
Az volt az utolsó szóba…
És egy igazi kincset találtam.
A könnyeimtől homályosan ugyan de láttam Mir-t ahogy lassan felül az
ágyában majd ijedten rám néz. Nem szólt semmit csak gyorsan kiugrott az ágyából
majd odasietett hozzám és letérdelt előttem kezét pedig a vállamra tette.
- Jól vagy? - kérdezte ijedten.
Csak bólogatni tudtam miközben arcomat a kezeimbe temettem.
- Akkor mi a baj? – kérdezte értetlenül.
Előrehajoltam majd a nyakába borultam és amilyen szorosan csak tudtam
magamhoz öleltem.
- Azt hittem meghaltál. – zokogtam.
- Nyugi… - ölelt át majd a hátam kezdte simogatni.
- Sajnos meg kell szakítsam ezt a meghitt pillanatot. – szólalt meg GD
kárörvendően.
Lassan próbáltam abbahagyni a sírást és elengedtem Mir de a könnyeim még
mindig folytak.
- Indulnotok kell. – szólt újra.
- De Mir még-
- Lehet ez lesz az utolsó közös utatok. – mondta.
Könnyeim az arcomra fagytak a rémülettől és Mir-re néztem aki csak szelíden
rám mosolygott biztatóul.
- Gyere. – fogta meg a karom majd lassan felhúzott a földről.
Megkötözték mind a hármunkat, a szemünket is bekötötték mint mindig majd
sorba betuszkoltak minket a kocsiba. Minden egyes alkalommal próbáltam
kiszabadulni a kötelek szorításából, de sosem jártam sikerrel. A szokásosnál
sokkal többet utaztunk és már kezdtem megijedni.
Az járt a fejemben, hogy valami Isten háta mögötti helyre visznek minket, megölnek
minket majd a holttesteinket ott hagyják a semmi közepén ahol senki sem találhat
rájuk. Iszonyatos halál félelmem támadt.
Mikor több órás utazás után az autó véglegesen megállt a szívem egyre
hevesebben kezdett dobogni és alig kaptam levegőt.
Kinyitották az ajtót majd kiráncigáltak minket és eloldoztak. Miután
lekerült a szememről a kendő egy kopár helyen találtam magam. Velem szembe volt
egy kisseb domb, rajta egy hatalmas kő épület melyet egy magas fal vett körül. Olyan
volt mint a horror filmekben a szörnyek lakhelye. Őrök álltak a kapukba és
mindenhol máshol. Rémisztő volt.
Hirtelen egy férfi fájdalmas kiáltása törte meg a csendet mire összerezzentem
és a szívem kihagyott vagy 2 ütemet.
- Mi ez a hely? – kérdeztem megrémülve az egyik férfira nézve.
Nem válaszolt csak megragadta a karomat, majd másik 2 férfi ugyanígy
Yoseob-ot és Mir-t és a kapu felé vonszoltak minket. A hatalmas kapu nyikorogva
kinyílt és bent rengeteg ember, koszos, ruhának nem nevezhető rongyokba sétált
mint egy zombi, miközben vonszoltak maguk után egy hatalmas vasgolyót ami a
lábukra volt láncolva.
- Mi a fene? – remegett a hangom miközben körbe néztem.
- Gyerünk! – lökött meg a férfi mire majdnem elestem. Újra megragadta a
karom olyan erősen, hogy felnyögtem a fájdalomtól. Mir-t és Yoseob-ot másfele
vitték, mire én megrémültem.
Bevittek a hatalmas kőből épült „börtönbe” és hosszú folyosókon, cellák
előtt elhaladva vittek. A folyosó végén GD állt zsebre vágott kézzel és az
egyik cella felé meredt.
- Nem értem… - mondtam kiábrándulva mikor megláttam majd odavittek hozzá.
- Elmehetsz. – nézett GD a férfire mire az meghajolt majd elment.
- Mi ez a hely?! – förmedtem rá.
- Mielőtt az orrom alá dörgölnéd, nem az én művem. Ez a rendszer, és ez a
kivégző terület évezredek óta tart. – nézett rám komoly arckifejezéssel.
- Kivégző terület? – öntött el a rémület.
GD maga elé mutatott mire én félve oda fordultam.
A rácsok mögött egy férfi volt arccal a falhoz láncolva mögötte pedig egy őrhöz
hasonló férfi állt kezében egy ostorral. A férfi hátát már rengeteg seb
borította. Alig volt rajta bőr, alatta pedig egy hatalmas vér tócsa volt. A
másik felemelte a karját amibe az ostor volt majd meglendítette azt ami
hangosan a hátán csattant egy őrült fájdalmas kiáltás kíséretében. Vér csöpögött
a falakra az ostorról.
Elfordultam. Nem bírtam nézni. Könnyek gyűltek a szemembe, felfordult a
gyomrom a sok vértől, és az elmém kezdte felmondani a szolgálatot. Nem bírta
már a sok terhelést. Folyamatosan kínzott Mir képe ahányszor a férfire néztem.
Darabokra törtem mikor eszembe jutott a megkínzott arca és a tudat, hogy most
azt látom amit ő élt át. Egyik kezemet a számhoz emeltem mert féltem, hogy
elhányom magam a másik kezem pedig a hasamon pihent.
- Nézd végig. – mondta GD majd megfogta a vállam és lassan kezdett
visszafordítani.
Közben újra csattant az ostor és egy újabb kiáltás tört elő az elítéltből.
Vonakodtam megfordulni. Gyengén bár de próbáltam ellenállni és nem vissza
fordulni de GD túl erőszakos volt és makacs. Csak azért is visszafordított majd
megfogta mindkét kezem, mögém állt és hátrafogta a kezeim. Könnyek folytak
végig az arcomon.
- Végig nézed, ahogy az utolsókat lélegzi. – suttogta a fülembe.
Sírni kezdtem. Bár a könnyeimtől alig láttam, de hallani még hallottam
mindent. Az utolsó ostor csapást és az utolsó kiáltást.
- Veled mi történne? – suttogott újra a fülembe mikor a férfi már nagyon
nehezen lélegzett. – Az ostor vagy a fájdalom végezne veled előbb? – kérdezte
mosolyogva.
- Miért teszed ezt? – kérdeztem sírva. Túl sok ez a fájdalom, nem bírom.
- Bármennyire is szeretném megtudni, rád nem ez vár. – mondta majd
elengedte a kezeimet mire én tehetetlenül a földre rogytam. Arcomat eltakartam
a kezeimmel és úgy sírtam.
- Meghalt. – szólalt meg GD mire lassan a kiláncolt vérző hullára néztem.
- Gyerünk tovább. – ragadta meg a karom GD és vonszolt maga után.
- Nem akarom… - sírtam, de nem is figyelt rám, csak rángatott végig a
cellák előtt.
Egy újabb cella előtt álltunk meg én meg ellenkeztem megnézzem mi van a
rácsok mögött, de GD megint legyőzött.
Megdermedtem a félelemtől.
- Ugye nem…? – dadogtam.
- Hamarosan kezdődik… - mondta tiszteletteljesen GD.
- Nem akarom… - néztem rémülten.
Egy másik férfi. Letérdelt majd fejét egy vaslapra tette, két rúd között…
- Hagyjátok abba… - suttogtam magamnak.
A férfi könnyezni kezdett és szaporán kapkodott a levegő után.
- Kérlek…
Végül becsukta a szemét. Beletörődött a sorsába.
- Ne csináljátok!! – tört ki belőlem zokogva mire a vas penge lezuhant.
Vér, már megint. Életembe nem láttam még annyi vért mint akkor. Egy fej
zuhant a porba, mint egy darab rongy. Vér csöpögött le mindenhonnan. Egy
fej nélküli test, és egy test nélküli fej. Sosem gondoltam volna, hogy ilyet
fogok látni. Csukott szemei mintha rám néztek volna segítségért kiáltva.
- Nem bírom tovább! – kiabáltam zokogva miközben szabadulni akartam GD
szorításából.
- Tovább. – mondta, majd újra vinni kezdett maga után.
- Inkább ölj meg… - mondtam sírva miközben húzott maga után.
- Nem. – mosolygott rám majd rángatott újra maga után.
Pár perces gyors séta után újra megálltunk. Nem bírtam a könnyeimmel, a
gondolataimmal és a fájdalommal sem. A fájdalommal szembeni harcomban vesztésre
álltam, túlságosan is.
A következő cella. Mikor bepillantottam az elítélt a fal előtt állt
hátrakötözött kezekkel a cella másik felébe pedig egy őr szegezett rá egy
pisztolyt.
Már nem bírtam kimondani, hogy nem bírom tovább, már nem jöttek a könnyek,
csak kifejezéstelen könnyel áztatott arccal álltam és néztem. Ennyi volt, eddig
bírtam, többet nem vagyok képes elbírni.
A pisztoly elsült és vér kenődött a falra ahogy a golyó keresztülment a
férfi koponyáján. A férfi tehetetlenül összeesett, nyitott, üvegszemei pedig a
semmibe meredtek. Vér töltötte be alatta a piszkos talajt a falról pedig vér,
és agyvelő darabok csöpögtek a földre.
Fájdalom és én. Azt hiszem ő nyert. Átvette felettem a hatalmat, és egy
érzéketlen roncs lett belőlem. Túl sok fájdalom ért, így már nem érzek semmit.
Se a jót se a rosszat. Nem érzek semmit. Meghaltam.
- Te jössz. – mondta GD majd újra megragadta a karom és húzni kezdett maga
után. Már nem ellenkeztem, csak engedelmesen követtem minden lépését. Egy
szobába vezetett aminek amúgy fehér falai feketét voltak a kosztól. Mir és Yoseob
felém fordultak majd megtorpantak.
Mosolyognom vagy sírnom kéne? Nem tudom, nem is érdekel. Már azt sem tudom,
hogy kell…
- Jól vagy? – kérdezte Yoseob.
- Minden rendben. – motyogtam a földet bámulva semmit mondó tekintettel.
Már nem élek. Egy üres test vagyok érzések nélkül. Amit lehetett mindent kiöltek
belőlem.
- Most rajtad a sor. – nyomott a kezembe GD egy pisztolyt mire meglepődtem.
- Egy golyó, egy lövés, egy túlélő. – mondta. – Ha nem teszed meg akkor
majd én, de akkor mindkettő meghal. – mondta majd az ajtóhoz sétált. – Gondold
azt, hogy nem megölöd valamelyiküket hanem a másikat mented meg. – mosolygott
majd kiment és bezárta az ajtót.
Senki nem szólt semmit. Mit mondhattak volna? Csak rémülten meredtek rám
miközben én a pisztolyt szorongatva töprengtem. Semmi érzelem nem tükröződött
az arcomon. Ha tudtam volna, belül darabokra hulltam volna, de ennél jobban már
nem tudtam. Senkit sem lehet kétszer megölni…
- Nicole.. – szólalt meg Mir kétségbeesetten.
- Kuss! – szóltam rá mire síri csend lett.
Gondolkodni se tudtam. A fejem, az elmém, a szívem, mind üres. Nincs mi
felkavarjon nincs mi fájjon, nincs mit elveszítsek. Nincs min töprengenem. Csak
meghúzom a ravaszt és ennyi.
Hirtelen mozdulattal felemeltem a karom amelyikbe a pisztoly volt. Még utoljára
ránéztem, és találkoztam őszinte szemeivel.
- Sajnálom. – villant fel bennem egy pillanatra az érzelem egy szikrája,
melynek hatására kimondtam ezt az
őszinte szót. Szerelmet, új szerelemmel lehet gyógytani azt mondják
sokan. Akkor a fájdalmat meg még több, új fajta fájdalommal? Lehet miután meghúzom
a ravaszt visszatér minden. A Fájdalom és a barátai…
Elkéstem ezekkel a gondolatokkal. A pisztoly elsült. Vége van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése