Blue Night 63.rész - Félelem

63.rész

Félelem

*Abby szemszöge*

Zajra ébredtem, de nem volt erőm kinyitni a szememet. Fejem iszonyatosan fájt gondolom a szertől, amit beadtak. Alig bírtam tartani a fejemet még mindig túl fáradtnak éreztem magam. Ajtónyikorgást hallottam, de erőm nem volt felemelni a fejemet és megnézni, hogy ki jött be. Bevágta az ajtót, amitől összerezzentem majd elindult felém és a magas sarkúja kopogása egyre közelebb ért hozzám. Összeráncoltam a szemöldökömet, mert nem értettem mit keres itt egy nő bár nem láttam, de teljesen biztos voltam benne, hogy nő közelit felém. 

- Drága virágszálam kialudtad magad? – kérdezte egy ismerős hang gúnyosan. Túlságosan is ismerős volt ez hang. 

- Mit keresel itt? – mosolyodtam el halványan majd felemeltem a fejem, de a szememet csukva hagytam. Látni sem akartam azt a nőszemélyt. 

- Hmm…csak közölni szerettem volna, hogy pár napot együtt töltünk. – mondta hangjából ítélve, mosolyogva. 

- Minden álmom ez volt, hogy veled legyek. – gúnyolódtam miközben egy elégedett mosoly húzódott a számra. 

- Nem sokáig fogsz vigyorogni. – jelentette ki. – Miért nem nézel rám? Látni szeretném azt a két szép szemed. – nevetett fel gúnyosan. 

- Ha kinyitnám, a szemem nagy valószínűséggel lehánynálak. – mondtam flegmán. Hallottam, ahogyan dühösen fújtat egyet majd a keze az arcomon csattant. Arcom a keze nyomának helyén bizseregni kezdet. Légzésem felgyorsult és visszaütni készültem, de valami megakadályozott. Egyre dühösebb lettem, hogy le vagyok kötözve és semmi esélyem sincs, hogy visszavágjak. 

- Mi van virágszál talán valami meggátol abban, hogy visszaüss? – nevetett fel gonoszul. 

- Ha egyszer kiszabadulok inn..

- Mi lesz? – vágott a szavamba mosolyogva. 

- MEGHALSZ! – húzódott gonosz mosoly az arcomra. 

- Gondolod, hogy félek egy kis senkitől? – hajolt közel hozzám. Arcunk pár centire volt egymástól a mosoly, ami arcán húzódott levakarhatatlan volt. Egyre jobban feldühített és inkább lett volna kedvem szembe köpni vagy megfejelni. – Harcolhatsz, ahogy akarsz, de az erősebb még mindig én vagyok. – simogatta meg az arcomat, de én elfordítottam a fejemet. 

- Ne érj hozzám. – néztem rá dühösen. 

- Jól jegyezd, meg amit most mondani fogok! – komolyodott el az arca. – Ha nem játszod a játékom nem éled túl ezt az egészet. – nézett a szemembe. – Van egy személy, akiért bármit meg tennél nem, de bár? – kérdezte miközben gonosz mosoly húzódott az arcára. 

- Hozzá mersz nyúlni szét téplek.! – kezdetem el kapálózni idegesen, de semmi értelme nem volt, hiszen a kezeim meg voltak kötve semmit sem tehettem. 

- Ez vicces! – nevetett fel. – Mozdulni sem tudsz. – nevetett még mindig. 

- Egyszer úgy is kiszabadulok innen! – jelentettem ki. 

- Majd ha játszod a játékom.! – kacsintott rám majd felnevetett. Lassan de biztosan kezdtem belenyugodni a sorosomban. Csönd lett a szobában, rémisztő csend. Csak a szelő hangját lehetett hallani néhányszor meg ahogy a faágak hozzá csapódtak a ház oldalához, amitől mindig összerezzentem. 

- Talán félsz? – kérdezte gonosz mosollyal az arcán. 

- Tőled SOHA. – néztem fel rá.

- Mi legyen az első dolog, amit megtegyek veled? – gondolkozott el. 

- Igyál, mérget az majd segít a gondolkodásban. – mértem végig fintorogva. – Jót tenne a külsődnek, ha vízszintesbe tennéd magad. – tettem még hozzá flegmán. Dühösen közelebb lépett hozzám majd egy hatalmas pofonnal jutalmazta az előbbi beszólásomat. – Csak ennyire vagy képes? – röhögtem el magam miközben lassan újra ránéztem. Gonosz mosoly húzódott a szájára, amitől egy pillanatra a rémület is átfutott rajtam. Tudtam, hogy mindenre képes ezért már teljesen fel voltam készülve bármire. Hátam mögé sétált ameddig tudtam követtem a tekintettemmel. Leguggolt majd a kezemnél kezdett valamit babrálni majd éreztem, hogy a sebemen lévő kötés elválik a bőrömtől. Szemeim kikerekedtek és szívverésem is felgyorsult. Egy kérdés járt a fejemben: Mire készül? 

- Még mindig nem félsz? – suttogta a fülembe gonoszul. 

- Nem. – nyeltem egy nagyot és próbáltam határozott maradni. Ahogy kimondtam azt a szót, körmeit a sebeimbe vájta. Fel akartam üvölteni a fájdalomtól, de befogta a számat. Éreztem, ahogy körmei a csontomig hatolnak. Könnyeim végig folytak az arcomon miközben küzdeni próbáltam. Semmi esélyem nem volt. 

- Még mindig nem félsz tőlem? – kérdezte újra. Fejemet ráztam mire még jobban bele mélyeztette a sebembe a körmeit. Könnyeimtől még már alig láttam, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy azt higgye félek tőle. Sosem féltem tőle és azt hiszem nincs is mitől félnem, mert hiszen ő egy senki. Erősebb vagyok nála és bármit is tesz, egy percre se fogja megtapasztalni azt az örömet, hogy félni lásson. Elvette a kezét a számtól, amitől egy fájdalmas nyögés tört fel belőlem. Megfogta a hajamat és hátra húzta a fejemet. 

- Látom, hogy félsz! – mosolygott gonoszul. 

- Vegyél szemüveget, ha rossz a szemed. – erőltettem magamra egy halvány mosolyt. Előre lökte a fejemet majd nagy léptekkel elindult az ajtó felé. 

- Fifi. –szólítottam meg mikor kiakart lépni az ajtón. Megállt azt ajtóban, de nem fordult vissza. – Rohadj meg! – kiabáltam rá. Vállat vont majd bevágta maga után az ajtót és elviharzott engem otthagyva megkötözve. Éreztem, ahogy a kezemen végig folyik a vér. Fájdalmasan felnyögtem majd úrrá lett rajtam a sírás. Miért pont velem történik ez? Miért engem kellet elválasztani a többiektől? Tudtam, hogy Fifi dühös rám a múltkoriért, ahogy rátörtem és tudom, hogy majdnem megöltem. Most itt vagyok egyedül teljesen tehetetlenül. Ki tudja mi vár rám ezen a pár napon. Talán nem juttok ki innen élve? Villant be a kérdés, amitől megrémültem. Soha többé nem láthatom azt, aki szeretek és az ígéretemet is megszegem, hogy kitartok…