Blue Night 64.rész - Hamis fény

64.rész

Hamis fény

*Nicole szemszöge*

Szép lassan kezdett szétesni minden körülöttem, de mégis hirtelen csapásnak tűnt mikor ráébredtem. A tűz a szívemben kialudt de volt egy szikra amiről tudtam, hogy életem végégig ott fog pislákolni. Lassan kezdtem újra darabokra törni, magamba zárkózni pont mint régen.

Mielőtt találkoztam volna Yoseob-al.

Szinte körbe lengett egy sötét, fekete, komorsággal teli aura. Minden lábnyomom helyén a szívem egy darabkáját hagytam. Szép lassan a szívem kezdett eltűnni és csak hideg szilánkokat hagytam magam után. 

Ha elment mellettem rám nézett. Talán aggódott is, de semmit sem tett. Nem akartam, hogy így legyen vége. Nem akartam, hogy egyáltalán vége legyen. De úgy éreztem nem tehetek semmit. Eltűnt a boldogság, elhagyott engem mert elvettem az ő boldogságát. És mivel szeretem, nem lehettem önző. Hagynom kellett hadd menjen… 

És vigyen magával mindent ami nekem az életet jelentette.

A földön ültem a szobám ajtaja előtt hátamat a falnak támasztva és vártam a következő feladatot. De nem történt semmi. Szemeim vörösek voltak a sok sírástól és olyan voltam mint aki haldoklik.

- Ne csináld ezt.

Lassan felnéztem majd újra lehajtottam a fejem.

- Menj tovább, mintha itt se lennék.

- Azt nem tehetem.

- Pedig eddig elég jól ment.

- Szedd össze magad! – ragadta meg a karom majd felrántott a földől.

- Eressz! – kiabáltam rá majd elkaptam a kezem és dühösen néztem rá. – Mit akarsz mit tegyek?! Ha elmész, azt csendbe tedd! Így is eléggé fáj miért nehezíted meg?!

- Nicole… - meredt rám kiábrándulva.

- Nem marasztallak. Menj el, de…. – csuklott el a hangom és megjelentek a könnyek a szememben. – Ha tényleg szerettél, annyit megteszel ugye, hogy nem nehezíted meg a dolgom…

- Hülyeségeket beszélsz… - érintette meg az arcom.

- Már semmi sem lesz olyan mint régen. – néztem rá szomorúan.

- Nem akarom ezt hallani…. De… - vette el a kezét majd lehajtotta a fejét. – Még nem megy… - nézett rám félve.

- Szeretlek… - mondtam halkan.

- Én is.

- De ez nem azt jelenti, hogy jó is így… - mondtam mire Yoseob meglepődött de láttam rajta, hogy egyetért velem.

Ott álltunk egymás mellett mégis mérföldek választottak el minket. Nem tudtunk elválni és hátat fordítani a másiknak mert mindketten a földre zuhantunk volna a fájdalomtól. Nélküle minden perc szenvedés, gyötrődés és magányos. 

Vele pedig minden pillanat úgy telt, hogy éreztem, nincs sok hátra…

Messze volt még a vége mégis nagyon közelinek tűnt.

A vesztes az lesz akinek végig kell majd néznie a másik távozását. 

Tudtam, hogy nem fogjuk sokáig bírni…. Egyszer véget ér, de reménykedtem. Ha vége lesz ennek a játéknak talán minden helyre jön. 

Csak így történhet. Számunkra nem lehet vég bármennyire úgy is tűnik. Nem tudtam miben higgyek, hiszen az eszem ami a hideg valóságot mutatta túl ijesztő volt, hogy azt nézzem. Arcom a hideg sötétségtől a nap felé fordult amit a szívem megmaradt darabkái éltettek. Nem érdekelt, hogy a nap sugarai hamisak. Inkább hittem el a hazugságokat, mert gyenge voltam.

- Kérlek. – hallottam Yoseob hangját mikor Mir szobája előtt mentem el. Megtorpantam és figyelni kezdtem.

- Nekem nem engedi…- folytatta.

- Mi történt?

- Csak tedd meg, rád hallgat. 

Elléptem az ajtótól majd besiettem a szobámba mielőtt lebuknék. Becsuktam magam után az ajtót majd elindultam az ágyam felé mikor hallottam,  hogy az ajtó kisebb zajjal kinyílik. Hátrafordultam és semmit mondóan néztem Mir-re. Becsukta maga után az ajtót majd rám mutatott.

- Még mindig nem kötötted be a sebed. – jegyezte meg komoly arckifejezéssel.

- És?

- Majd megcsinálom. – indult felém.

- Yoseob kért meg igaz? – mondtam határozottan mire megtorpant de nem mert rám nézni.

- N-Nem… - próbált jól hazudni.

- Hagyjon békén ne törődjön velem. Egyedül szeretnék lenni.

- Jó de én azért beköthetem a-

- Te is menj el. – szakítottam félbe mire kikerekedett szemekkel nézett rám.

- Nyugi. – mondta majd odalépett hozzám és megölelt.

Hagytam magam majd sóhajtottam egyet.

- Kérhetek valamit? – motyogtam.

- Persze. – válaszolt.

- Tűnj el! – löktem el magamtól. – Te is Yoseob is és mindenki! Hagyjatok békén! – tört ki belőlem. Teljesen kifordultam magamból és dobálni kezdtem mindent Mir felé ami épp a kezembe akadt. – Elegem van belőletek! – vágtam hozzá a telefonom. – Az őrületbe kergettek mind a ketten! – vágtam hozzá az egyik párnát is. – Tűnjetek el!! – dobáltam mindent ami épp a kezembe került anélkül, hogy megnéztem volna mi az.

- Hé. – kapkodott a kezével Mir ide oda, hogy ne találják el a felé repülő tárgyak. – Mégis mi történt köztetek amiért így ki vagy borulva?

- Semmi sem történt hagyj békén! Mindenki hagyjon békén!

- De mi-

- Csak fájdalmat okoztok! Befejeztem! Nem bírom tovább! Egyedül akarok lenni amikor minden szétesi körülöttem!

- Nyugodj meg!

- Menj már el! – kiabáltam majd megaragadtam egy nagyobb tárgyat.

- Azt ne!! – kiabált Mir kétségbeesetten majd a kezét nyújtotta felém, hogy álljak meg.  Kezem megállt a levegőben és idegesen kapkodtam a levegő után.

- Menj el. Hagyj magamra. – engedtem le a karom magam mellé.

Mir pár percig tétovázott majd kiment a szobából. Térdre rogytam majd felemeltem a kezem amibe az a tárgy volt amit el akartam dobni. Megkönnyebbültem mikor ráeszméltem, hogy mekkora szerencse, hogy nem dobtam el. Elmosolyodtam majd felálltam és vissza tettem a helyére. Sok emlék fűzött ahhoz a tárgyhoz.  A szüleim, az otthonom…

És egy különleges barát aki mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra.

Leültem az ágyra majd újra az emlékekkel teli tárgyra néztem.

- Remélem jól vagy…. – mosolyogtam.