Blue Night 68.rész - "Nem titkolhatom tovább..."

68.rész

"Nem titkolhatom tovább..."

*Abby szemszöge*

Arra ébredtem, hogy valaki megragadja a hajamat és húzni kezd. Reflexszerűen nyúltam a kézhez, ami a hajam fogta majd amilyen erővel csak tudtam próbáltam le hámozni magamról. Körmeimet vájtam belé, de csak hangos kacaj hagyta el a száját. Ahogy kinyitottam a szemem egy hosszú folyósan találtam magam amin Fifi húzott végig.

- Mégis mi a franc ez?!- kérdeztem miközben ide-oda kapálóztam,hogy végre elengedje a hajamat. Kiabáltam, sikítoztam, de semmire sem reagált. Biztos voltam benne, hogy önelégült mosoly ül az arcán. Fogalmam sincs hova visz, de nekem ez csak rosszat jelent. Mi vár rám most? – Engedj már el! Tudok a lábamon is menni!- üvöltöztem.

- Kussolj! –kiabált rám miközben egy pillanatra rám nézett. Hirtelen megállt majd elengedte a hajamat. Megkönnyebbülve borultam a földre miközben a fejemet fogtam. Olyan érzésem volt mintha egy hajszál sem maradt volna a fejemen. – Gyerünk, állj fel! – kiabált majd megragadta a karomat majd felrántott a földről. – Ne égesd már magad a vendégeid előtt. – mondta gonosz mosollyal az arcán.

- Milyen vendégeim előtt? – kérdeztem lepetten. Nem válaszolt csak feltépte az ajtót majd amilyen erővel a csak tudod belökött az  ajtón. Térdre estem majd kezeimen támaszkodtam és bámultam a földet miközben levegő után kapkodtam.

- Abby. – hallottam, ahogy egy ismerős hang kétségbeesetten a nevemet szólítja.

- Te most csak viccelsz velem? – fordultam Fifi felé dühösen. – Hogy hozhattad ide? Nem vagy normális! Te tényleg beteg vagy! – nevettem el magam kínomban.

- Nem egyedül van. – mosolyodott el gonoszul.

- Cseszd meg! - fújtam ki a levegőt dühösen a fogaim között. – Miért?

- Végig fogják nézni, ahogy, szenvedsz. – nevetett fel majd járkálni kezdett a szobába.

- Engedd el őket! – mondtam komolyan. – Velem van bajod őket hagy ki ebből! – Álltam fel, de a testem túl gyenge volt a sok veréstől és ide-oda dülöngéltem.

- Nem fogom őket bántani. – fordult felém halvány mosollyal az arcán. – Vagy is testileg nem, de lelkileg annál inkább. –nevet fel gonoszul. – Fájni fog!- jelentette ki majd elindult felém.

- Harcolj Abby! - kiabálta Gikwang. Fifi keze ökölbe szorult én agyam vészesen kattogott, hogy mihez kellene most kezdenem.  Tudja, hogy túl gyenge vagyok, hogy harcoljak ellene. Tudja, nagyon jól. Behúzni készült, de még időben el tudtam hajolni, de lába automatikusan lendült és gyomorszájba rúgott. Próbáltam nem földre kerülni, mert ha ez megtörténik esélyem se lesz. Hátrálni kezdtem nehogy ütés érjen. Felegyenesedtem majd mire összeszedhettem volna magam már ott is termett de még időben el tudtam hajolni így ökle a falba mélyedt. Elsántikáltam onnan majd gyorsan Fifire pillantottam, aki dühösen tépte ki kezét a falból majd indult meg felém. Azonnal futásnak indultam, de megragadta a hajamat és hátra rántott.

- Eddig miért nem keménykedtél ennyire? Most, hogy itt vannak barátaid vagy is inkább fejezem ki úgy magam, hogy a volt pasid és a leendő barátod. Félsz, hogy elhagynak téged azért meg kudarcot vallottál? – kérdezte gonosz mosollyal az arcán miközben az ablak mögött a két személyre nézett. – Megérdemelnéd! Legjobb büntetés lenne számodra! - fordult vissza majd közelebb hajolt hozzám.

- Sose hagynánk cserben! –szólt közbe Seungho. – Ez csak a te kis téveszméd! Beteg vagy agyilag, menj orvoshoz és hagyj minket békén! – kiabált rá Seungho.

- Annyira álszentek vagytok fiúk! – nevetett fel.

- Dögölj meg!- mondtam dühösen legszívesebben arcon köptem volna, de nem ért annyit az egész. Csak a gyengeségemet mutattam volna ki vele. – Direkt csináltad te rohadt szemét! Engem akarsz beállítani, úgyhogy kudarcot vallottam miközben te szenvedtél vereséget. Tudod nagyon jól bármit is teszel, nem tudsz megtörni. Még is határokat feszegeted. – éppen, hogy befejeztem a mondatom, ütni kezdett. Nem kímélt ott ütött ahol csak ért. Mikor megunta párszor jól meg rugdosott, vagy ha nem a fejemet verte a falba, akkor ütött. Egy ideig küzdöttem ellene, de már teljesen elgyengültem alig bírtam észnél maradni annyira összevert. Seungho és Gikwang kétségbeesetten kiabálták a nevem és próbáltak kiszabadulni a láncok fogásából. Esély sem láttam arra, hogy a segíteni tudjanak. Magam voltam nekem kellett volna tennem valami, de gyenge voltam. Túlságosan gyenge voltam. Mindenhol a vérem borított mindent. Félelmetes volt olyan mintha egy horror film főszereplőjévé váltam volna. Fájdalom teljesen úrrá lett a testemen mozdulni is képtelen voltam. Saját véremben feküdtem mint egy élettelen baba. Lassan Seungho és Gikwang felé fordultam. Tekintetük félelmet és kétségbeesést sugallt. Magamra erőltettem egy halvány mosolyt, hogy megnyugtassam, hogy jól vagyok. Ahogy őket néztem kiszúrtam, hogy egy sima ablaküveg választ el csak tőlük, ami egy kisebb lendületű ütés hatására betörhető. Ez a liba túlságosan hülye az ilyen dolgokhoz. El kell érnem, hogy az balak közelébe kerüljek. Nem is kellett sokat várnom Fifi a kis pihenője után újra munkához látott velem. Minél közelebb kerültem az ablakhoz annál jobban próbáltam felbőszíteni Fifit. Célom volt és másképp nem tudtam elérni, csak ha provokáltam. Egyik pillanatban megragadta a karomat és két lábra állított pont az üveg ablakkal szemben. Elmosolyodtam mivel közel kerültem a célomhoz. Megragadta a hajamat majd meglökte az, de az ablaktól pár centire megállt.

- Annyira buta vagy!- nevettem fel vagy megfejeltem az üveget, ami azonnal apró és nagydarab szilánkra tört. Arcomon végig folyt a vérem miközben Fifi felé fordultam. – Csak hadd beszéljek velük még egyszer utoljára! - mondtam neki miközben próbáltam reményt fektetni a szavaimba.

- Nekem ebből mi jó fog származni? – húzta a száját miközben végig mért engem majd a fiúkat is.

- Feladom. – hazudtam neki.

- Ebben az esetben hagyom, hogy beszélj velük. – egyezett bele hosszas gondolkodás után. Megkönnyebbülve dőltem neki a falnak majd csúsztam le szépen lassan és ültem le földre. – Intézd amilyen gyorsan csak tudod! - fordult vissza mikor már az ajtónál járt.

- Jó csak menj már! – türelmetlenkedem. – Mennyire becsapható kis ribi. – nevettem fel mikor ki lépett az ajtón.

- Komolyan mondod, hogy feladod? – kérdezte Gikwang.

- Dehogy is! – nevettem fel. – Szerinted az rám vallana, ha ilyen egyszerűen feladnám?

- Nem. – mondta szinte alig hallhatóan.

- Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom nektek! – próbáltam határozott hangnemben beszélni, de remegő hangom elárult. – Sajnálom, hogy annyi problémát és fájdalmat okoztam nektek. Ígérem ezt nem fog többet elő fordulni. Sokkal könnyebb lesz nektek ez után. – mosolyodtam el.

- Még is miről beszélsz? – kérdezte Seungho hangjából ítélve kétségbeesetten. – Ne beszélj nekem ilyen hülyeségeket! – akadt ki. – Megígérted! – üvöltötte telit torokból.

- Abby miért csinálod ezt?  Az előbb még azt mon..

- Kérlek, mondjátok meg Nicole-nak, hogy ő legyen erősebb, mint én!

- Fejezd be Abby! – kiabált rám Seungho mire összerezzentem. Lassan felálltam, hogy szemükbe tudjak nézni utoljára. Gikwang lehajtott fejjel a földet kémlelte Seungho  pedig mérhetetlenül dühös és egyben mérhetetlenül össze tört volt. Szeme tükrözött mindent, de a düh, ami rajta uralkodott elnyomta az érzést. Felsóhajtottam majd oda sétáltam Gikwang elé, hogy még egy utolsó szót mondhassak neki. A fal, ami közöttünk állt alig engedett közel hozzá így teljesen áthajoltam, hogy át tudjam ölelni.

- Kérlek. – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. – Szereted őt igaz? – hangja meg remegett. Szemeim könnybe lábadtak. Szorosan magamhoz öleltem és tudtam, hogy nem titkolhatom tovább.

- Megkönnyebbülnél, ha azt mondanám igen?

- Igen.

- Igen, szeretem őt.

- Köszönöm. – éreztem hangjából ahogy elmosolyodott. Eltoltam magamtól majd gyorsan megtöröltem a szememet és egy hosszú puszit nyomtam az arcára. Lassan Seungho elé botorkáltam majd megálltam előtte. Rám se nézett inkább a földet nézte helyette. Felsóhajtottam majd közelebb léptem hozzá. Haragudott rám, amit meg is értettem, hiszen ígéretet tettem neki és éppen most szegem meg.

- A szív oly okból tesz dolgokat, mi ésszel nem indokolható. – mondtam neki miközben halványan elmosolyodtam. Megrázta a fejét majd felnevetett. – Kérlek hadd mondjak még valamit utoljára! Csak egyetlen egy dolgot!

- Miért kellene meghallgatnom téged miután megszegni, készülsz az ígéreted? – nézett fel rám. Szemei mindent elárulta teljesen összetörtem a szívét. Közelebb léptem hozzá amennyire csak tudtam behajoltam és közel húztam magamhoz. Szorosan öleltem magamhoz. El akart magától tolni, de nem tudott így inkább feladta.

- Szeretlek. – suttogtam a fülébe majd sírásban törtem ki.  Nem bírtam tovább magamban tartani. Úgy éreztem tudnia kell. Hiszen nem tudhatjuk, mit hozz az élet. Mi van, ha örökre be leszek ide zárva? Mi lesz,  ha soha többé nem láthatom és nem tettem meg azt amit a szívem diktál? Bele haltam volna a bűntudatba. Fifi berontott a szobába majd lerántott Seungho-ról.

- Remélem jól kibeszélgettétek magatokat. – mondta gúnyosan majd rángatni kezdett kifelé. Az utolsó, amit láttam Seungho arca, ahogy küzd, hogy ki kerüljön a láncok rabságából. Fifi végig lökdösött a folyósan majd belökött a szobába és rám zárta az ajtót. Sötétség és csönd vett körül csak szívem hangos zakatolás törte meg néha a csendet. Mikor végre megnyugodott a testem végre csend lett. A csend, ami felidézte bennem a régi emlékeket csak úgy pörögtek a képkockák a fejemben miközben szám mosolyra húzódott. Sok szép emlék és mellette sok rossz is. De mit ér az ember, ha rossz dolgok kimaradnak az életéből? A rossz emlékek teszik még erősebbé az embert és tanítja meg, hogy mindig mindenben a jót próbálja meglátni.  Ezt kellene nekem is tennem, de elfáradtam. Fájdalom minden egyes levegő vétel és mozdulat. Fájdalom tölti ki minden pillanatomat. Lehunytam a szemem és csak egy dologra tudtam gondolni. Vajon láthatom-e holnap a felkelő napot?