Blue Night 95.rész - A segítség

95.rész

A segítség 

*Abby szemszöge*

Fáradtan estem be a bejárati ajtón. Egész éjjel Eli-al voltam a kórházban és éberen őriztem miközben aludt. Nagy nehezen leerőszakoltam magamról a cipőmet és zombi módjára kezdtem el vánszorogni az emelet felé. Alig vártam már, hogy végre aludjak egy nagyot. Nagyokat ásítoztam miközben lépésről lépésre vánszorogtam az emelet felé.

- Örülök, hogy végre haza jöttél! – mondta valaki, de az agyam teljesen leblokkolta a hangokat, mert csak egy dologra koncentrált, hogy testem végre nyugalmi állapotba kerüljön. Az első lépcsőfokra lépve villámcsapásként ért a felismer, hogy van itt valaki, ráadásul nekem beszél. Szemeim kikerekedtek és lassan lélegzet visszafojtva fordultam a kanapé felé, ami felől pár perce a hang is érkezett..

- Te meg, mit keresel itt? – pislogtam rá miközben kínosan mosolyogtam. Nem mertem a szemébe nézni.

- Vajon mit?

- Nem tudom, azért kérdezem. – mosolyogtam még mindig kínosan.  Na, most légy okos és magyarázd ki magad valahogy.

- Aggódtam miattad mivel arra sem méltattál, hogy felhívj miután csak úgy elrohantál. – állt fel a kanapéról.

- Sajnálom. – hajtottam le a fejem.

- Legalább a telefont felveheted volna! – emelte fel a hangját.

- Mondtam, hogy sajnálom nem? – emeltem fel én is a hangom.  – Figyelj! Éhes vagyok, álmos vagyok, fájnak a lábaim, minden bajom van.. Ne vitatkozzunk már!

- Nem veszed észre, hogy csak aggódom érted?

- Észreveszem, és tényleg sajnálom, hogy nem hívtalak és csak úgy elrohantam. – néztem rá. – Nem beszélhetnénk meg ez később?

- Hol voltál?

- Egyik barátomnál!

- Ki az?

- Ajh…Seungho.. – sóhajtottam fel idegesen. – Egy barátom hirtelen rosszul lett és kórházba került! Ennyi az egész. Aggódtam miatta és azért rohantam el! – mondtam majdnem a teljes igazságot. De, nem mondhatom el neki, hogy az a barát Eli. Nagy bonyodalom lenne belőle.

- Az a barát fontosabb volt, mint én, akit csak úgy faképnél hagytál? – nézett rám összeszűkült szemekkel.

- Kérlek..- túrtam idegesen a hajamba miközben egy halk  sóhaj  hagyta el  a számat.  – Nagyon régen láttam azért is rohantam oda azonnal! Jól vagyok! Itt vagyok, és többet nem fordul elő! – próbáltam kimagyarázni magam és megnyugtatni Seungho-t. Bár, amit most teszek az nem helyes. Nem merem elmondani neki a teljes igazságot, mert, félek, hogy ezzel elveszíteném.

- Szerinted nyugodtnak kéne lennem azok után, amiken keresztül mentünk? – csúsztatta zsebre a kezeit és úgy nézett rám. Arca teljesen komoly volt.

- Nem védhetsz meg mindentől! Nem lehetsz mindig mellettem, hogy megvédj! Neked is van életed, amit élned kell és folytatni az álmaidat! Nem állhatom az utadat és nem várhatom el tőled, hogy mindent helyettem csinálj, legfőképpen, hogy mindentől megvédj! Igen, tudom, hogy féltesz… de az istenit akkor is!  – akadtam ki és megállás nélkül jöttek ki a szavak a számon. – Meg kell védenem magam és nem hagyhatom, hogy a barátaimnak baja essen! Te is oda rohansz, ha egy barátod kórházba kerülne, nem igaz? – kérdeztem tőle, mire szólásra nyitotta a száját, de megelőztem. – Nem tehetek róla! Megijedtem, hogy lehet ez az utolsó alkalom, hogy láthatom és féltem. Igen, féltem! – kapkodtam levegő után annyira túlpörögtem. – Még most is félek, mert tudom, hogy talán miattam került kórházba! Csak a bajt okozom mindenkinek. – hajtottam le a fejem, hogy Seungho ne lássa az arcomon legördülő könnycseppet.

- Te meg mégis miről beszél? – értetlenkedett.

- Bazdmeg….nem hiszem el. – kaptam fel a fejem és hajamat tépve forgolódtam össze vissza. – Ez eddig eszembe se jutott! Úristen, akkora egy barom vagyok! – rohangáltam nappaliban fel alá hisztérikusan.

- Abby! – kiáltott rám Seungho. – Mégis mi fészkes fenne ütött beléd? Miről beszélsz?

- Tuti, hogy benne van a keze! – motyogtam körmömet rágva. – Az a barom egy percre se fog nyugodtan hagyni minket? – nyúltam a telefonomért.

- Abby! – kiáltott rám. Megragadta a karomat és maga felé fordított. Ijedten fürkészte arcomat. – Még is mi fészkes franc ütött beléd? Miről beszél? Kiről beszélsz egyáltalán? Ki nem akar békén hagyni? – bombázott a kérdéseivel. Úgy éreztem a fejem majd szétszakad a sok értelmetlennek tűnő kérdéstől. Bármibe is kerül, el kell jutnom hozzá. Újabb hazugság került terítékre Seungho előtt.

- El kell mennem hozzá. – motyogtam miközben próbáltam kiszabadulni a szorításból.

- Kihez? – szorította meg a karomat, mire felszisszentem.

- Engedj el! – förmedtem rá.

- Addig nem míg el nem mondod mi a fészkes fene ütött beléd!

- Elmondom, ha én is többet tudok! De ahhoz el kell engedned! – néztem rá szúrós szemekkel.

- Úgy látszik bármit is mondok neked szavaim süket fülekre találnak! – sóhajtott fel majd lassan elengedte a karomat. Csalódott volt, amit próbált leplezni. Nem is csodálom, hogy csalódást okoztam neki, hiszen nem mondtam el neki semmit, így kételyek között hagytam. Ha így folytatom, talán még bízni sem fog bennem. Talán elhagy…

- Sajnálom. – hajtottam le a fejem. A kezemben lévő telefont szorongattam.

- Mi kellene tennem, hogy megbízz bennem? – kérdezte halkan.

- Semmit. – suttogtam miközben mereven bámultam a lábam ujját. – Inkább, neked kellene bennem megbíznod! – mondtam mire válaszképp egy halk sóhajt kaptam. Lassan felemeltem a kezemben lévő telefont majd kikerestem Junhyung számát. Fülemhez emeltem és vártam, hogy végre beleszóljon.

- Igen? – vette fel a telefont.

- Kocsid! – nyögtem bele a telefonba. – Itthon van?

- Igen. Miért? – kérdezte.

- Kellene egy órára minimum. – motyogtam.

- Ha megkérdezem, miért kell, elmond…

- Nem. – szakítottam félbe. Felsóhajtott.

- A dohányzó asztalon a papírok alatt van a kulcs. – mondta.

- Köszönöm. – indultam meg az asztal felé.  – Ezer hálám érte. – kezdtem el arrébb pakolgatni a papír halmazt.

- Este pedig beszámolót kérek. – mondta majd kinyomta a telefont. Grimaszoltam egyet a telefon kijelzőjét nézve, aztán zsebembe csúsztattam a készüléket. Nem törődtem vele, hogy Seungho a szobában van. Reménykedtem benne, hogy nem kérdez semmit, és nem akadályozza meg, hogy elmenjek. Nem akartam bele keverni semmibe. Éppen elég volt neki az játék is, nem akartam, hogy még több fájdalom érje. Inkább engem bántsanak, mint Őt. Újra be kellett mennem a kórházba Eli-hoz, hogy a feltevésem nem alaptalan. Eli, nem rosszul lett… hanem valaki úgy intézte, hogy annak tűnjön. Valakinek köze van korházba kerülésének, és ha minden igaz, akkor azt is tudom, hogy kicsoda… Ha megérzéseim nem csalnak.

- Még is hova mész? – kérdezte Seungho mikor elindultam a kocsi kulccsal a kezemben a bejárat felé.

- A barátomhoz a kórházba! – mondtam kilépve az ajtón. Bevágtam magam után az ajtót és a garázsba siettem. A kulcsomon lévő távirányítón lévő gomb segítségével kinyitottam a garázs ajtót, de nem vártam meg még teljesen felnyílik így bemásztam alatta. Mire beültem a kocsiba az ajtó teljesen kinyílt így beizzítottam motort és gázra léptem. Csak Junhyung meg ne tudja, mit művelek a kocsijával, mert akkor saját magam áshatom a síromat.

- Miért? Miért? Miért? Miért? – kántáltam folyamatosan hátha választ kapok rá, de kitől? Senki nem volt a kocsiban rajtam kívül. – Ez a barom, sose fog lenyugodni? Mi a tökömért nem tud nyugodtan ülni a seggén? Aissh…. –mérgelődtem.  Lekanyarodtam az egyik kereszteződésnél jobbra majd a gázra léptem. – GD…GD…GD… - tapostam hirtelen a gázra mikor a zöld lámpa pirosra váltott. Eszeveszett módon kapkodtam levegő után. Piros lámpa újra zöldre váltott én pedig finoman nyomva a gázt indultam meg újra. Túlságosan túlreagálom. Mi van, ha csak túlreagálom és tényleg csak rosszul lett? De mi van, ha ez egy teszt akart lenni, hogy eljövök e Eli-hoz? Mi van, ha evvel nagy bajba sodortam?

Kórházhoz érve leparkoltam, bezárva magam után az kocsi ajtót indultam meg a kórház bejárata felé. A recepción már meg sem kérdezték, hogy kihez jövők csak hagyták, hogy menjek. Liftbe szálltam és pár perc alatt az ötödik emelten voltam. Hosszú folyóson végig haladva arra számítottam, hogy mikor le fordulok, balra ott lesznek Kevin-ék de nem voltak. Pedig azt mondták itt maradnak és vele lesznek. Bár az is lehet, hogy Eli küldte el őket, amit ki is nézek belőle. Az ajtóhoz érve halkan bekopogtam, de nem vártam meg, hogy válaszoljon, lassan benyitottam.

- Fent vagy? – lepődtem meg mikor láttam, hogy értetlenül pislog rám. Két órája sincs még, hogy elmentem.

- Mi keresel itt? – pislogott rám értetlenül. Még két óra elteltével is nagyon ramatyul nézett ki. Fal fehér volt, szemei pedig ijesztően csillogtak. Arca beesett volt. Szája pedig ki volt repedezve, pedig éjszaka rengeteg folyadékot próbáltam belé erőszakolni. Még is mit tett vele az a barom?

- Tudom, hogy még nem vagy jól. – kezdtem bele félénken, de nem akartam kerülgetni a forró kását így megpróbáltok azonnal a lényegre térni. – Beszélnünk kell! – elindultam meg felé.

- Még is miről? – nézett rám értetlenül. Oda léptem hozzá megragadva kezét.

- Mondd, hogy GD-nek nincs köze ahhoz, hogy te kórházba kerültél. – hajoltam közelebb hozzá, hogy jól hallja a suttogásomat. Képtelen voltam hangosan kimondani. Féltem, hogy evvel Őt is és mindenki mást bajba sodrok. Nem válaszolt csak egy halk sóhaj hagyta el a száját. Egyre jobban megrémített a szótlansága. Ami okot adott a feltevésemnek. – Tudtam… - suttogtam remegő hangon. Elengedtem a kezét és könnyes szemekkel néztem rá.  Ő pedig csak kifelé bámult az ablakon.

- Nem akartalak bajba keverni! Azt sem akartam, hogy ide gyere, mert avval csak bajba kerültök! – szólalt meg hosszas csend után.

- Mit tett veled? Hogy intézte el, hogy az orvosok ne vegyék észre, mi is a valódi oka annak, hogy itt vagy? – folyt végig egy könnycsepp az arcomon.

- Pénzel bárkit, bármit elintézhet! – mondta és hirtelen megragadta a kezemet. – Figyelj! Ne gyere, be többet evvel csak még nagyobb bajba kerültök! Elég, ha én szenvedek, nem akarom, hogy te is újra szenvedj GD miatt!

- Nem…Neeem… Nem.. –ráztam a fejemet hisztérikusan.

- Figyelj! – rántott egyet a karomon finoman, hogy észhez térjek. Rá néztem, de ő csak maga elé meredt. – Nagyon figyelj arra, amit most mondani fogok! – nézett fel rám.  Szemei aggodalmat tükröztek és talán egy kis félelmet is. – Nicole…

- Mi van Nicole-al? – kérdeztem rémülten.

- Elment GD házához. – sóhajtott fel.

- Még is minek?  - csattantam fel, kirántottam a kezemet a szorításból. – Minek ment oda? – kérdeztem dühösen. Mellkasom fel lejárt úgy kapkodtam levegő után a rémülettől.

- Fifi valamit tervez, de igazából fogalmam sincs, hogy pontosan mit, de ha megérzésem nem csal, akkor… Fifi Darát használja csalinak! Ezért felhívtam, hogy menjen és elmondtam neki, hogy mit tervez és talán el is ment. – hajtotta le a fejét. Az hülye liba képes tényleg elmenni és gondolat egyre jobban megrémített.

- És mikor hívtad fel, ha veled voltam egész végig? – néztem rá értetlenül.

- Akkor mikor elmentél, rögtön utána!

- Hát jó.. – túrtam idegesen a hajamba.  Elő kaptam a telefonomat majd ki kerestem a megfelelő számot. Most csak is Ő segíthet. Fülemhez emeltem a készüléket és vártam, hogy a vonal végén bele szóljon az ismerős hang.

- Mit művelsz? – kapta el kezemet Eli, ijedten fürkészte arcomat. Lepillantottam rá dühösen néztem a szemébe.

- Majd, hagyom, hogy a barátnőmet kinyírja az féreg!

- Thunder? – szóltam bele a telefonban mikor meghallottam a vonal másik végén a hangját. Kirántottam a kezem szorításából majd az ajtó felé indultam.  – Segítened kell!