Blue Night 99.rész - "Azt akarom, hogy..."

99.rész

 "Azt akarom, hogy..."

*Abby szemszöge*

- Doojoon, hozz már egy pohár vizet légy szíves!  - mondtam teli szájjal.

- Talán ehetnél egy picit nőiesebben is! – nézett rám fintorogva.

- Ne haragudj, ennél nőiesebben már nem tudom elfogyasztani az ételt! Pálcika mellé még hozzak kést, villát is a harmadik nem létező kezembe? – ejtettem meg egy gúnyos vigyort a mondandóm végén. – Mi az, hogy nem eszek nőiesen? Bocs már Doojoon. – pufogtam magamban miközben utána néztem. Pár perccel később meg is érkezett a kért vizem, elmotyogtam neki egy köszönöm-öt majd avval tovább is ment. Csendben fogyasztottam tovább a kajámat, miközben a nappaliban beszélgető fiúkat néztem és hallgattam. Kiélvezték azt a kevés szabadságot, amit kaptak. Örültem, hogy újra zengett a ház tőlük így legalább az újra megtelt élettel. Junhyung vágódott le a mellettem lévő székre vigyorogva. Kérdően pislogtam rá mire a válasz csak egy vállrántás volt. Kikapta a kezemből az evőpálcikát majd megfogott vele egy falatot és bekapta.

- Ya! Az én kajám! – kiabáltam rá, miközben próbáltam visszaszerezni az evőpálcikámat.

- Most már nem! – vigyorgott és még a tányéromat is maga elé húzta, majd jó ízűen falatozni kezdett belőle.

- Mi van veled? – kérdeztem tőle mérgesen.

- Semmi, éhes vagyok. – nézett fel rám, vigyorogva.

- Akkor hozz, magadnak ne az én kajámat vedd el. – mondtam morcosan. – Ááá, most már mindegy edd meg te, úgy sem voltam éhes. – álltam fel, mire elkapta a kezem így megállásra késztetett.

- Maradj! – nézett fel rám. Kérdően néztem rá, mire elvigyorodott.

- Most nézzem végig, ahogy elfogyasztod az kajámat?

- Nem. – vágta rá. – Beszélgessünk! – mosolygott.

- Miről is? – vontam fel az egyik szemöldökömet.

- Csak kíváncsi vagyok miért kellett annyira múltkor a kocsim. –dőlt hátra evvel elengedte a kezemet.

- Ő..izé..hát… - hirtelen azt sem tudtam mit mondjak neki csak hebegtem habogtam össze vissza.

- Ne hazudj, az igazat akarom hallani!

- Majd elmondom, ha alkalmas lesz rá az idő és a hely! Jelenleg nem a fiúk előtt akarom megtárgyalni! – válaszoltam komoly hangnemben. Semmi kedvem nem volt most erről beszélni, ráadásul még az evvel kapcsolatos vélemény nyilvánítására sem voltam kíváncsi. Már megkaptam Seungho-tól az pedig pont elég volt.

- Jelenleg senki sem tartózkodik a helységben rajtunk kívül. – nézett körbe.

Franc egye meg, nem úszom meg.

- Úgy is mindjárt visszajönnek! – próbáltam védeni magam, több-kevesebb sikerrel. Hirtelen előre hajolt így elérte a kezemet, amit erősen megragad közelebb húzva magához. Arcunk pár centire került egymáshoz. Megszeppenésemet látva egy gonosz fél mosolyra húzódtak ajkai. Még pislogni is elfelejtettem úgy megszeppentem.

- Nem érzed zavarban magad a közelségem miatt? – kérdezte. Nyeltem egy nagyot, de választ már ne tudtam kicsikarni magamból. – Nem érzed zavarban magad azok után, ami köztünk volt? Neked nem jutnak eszedben az együtt töltött percek? Nem hiányzik? – kérdezte, úgyhogy egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit. Mélyen a szemeimbe néztem teljesen megbénítva vele. Még is mi ütött belé hirtelen? Ki akartam szabadulni a szorításából, de sokkal erősebbnek bizonyult. – Kérlek, válaszolj! – suttogta. Válaszolni akartam, de nem tudtam milyen választ is adhatnék. Nem akartam megbántani, nem akartam neki fájdalmat okozni. Bár fogalmam sincs hirtelen mi üthetett belé, sosem csinált még ilyet, Ő nem ilyen fajta. Vagy talán még is? Ennyire félre ismertem volna? Ennyire képes jól elrejteni az érzéseit? Hát még, jó, hiszen férfiból van.

Istenem… Valaki mentsen meg.

Abban a pillanatban megszólalt a csengő és mindketten az ajtó irányába kaptuk a fejünket.

- Van Isten! – örvendeztem magamban. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, de a Junhyung keze még mindig szorosan ölelte csuklómat.  Az ajtó mögött lévő emberke idegbeteg módjára nyomta a csengőt de Junhyung-ot még ez sem zavarta.

- Elengednél? – kérdeztem ingerülten.

- Nem, csak ha válaszoltál!

- Na, ne hülyéskedj már! – rántottam ki a kezemet a szorításból. Nagy léptekkel indultam meg az ajtó felé. – Jövők már! – üvöltöttem az ajtó dúl oldalán lévő személynek, aki már teljesen rá tapadt a csengőre. Egy egész dalt komponált már a csengő szóból. Idegbeteg módjára téptem fel az ajtót. Így legyen ötösöm a lottón.

- Abby. – indult meg felém széttárt karokkal, hatalmas vigyorral a képen.

- Mir! – kerültem ki egy jól irányzott manőverrel. Megtorpant, értetlenül nézett vissza rám. – Mit kerestek itt? – kérdeztem az ajtóban álló Seungho-t.

- Le se lehetett lőni! Valamit a fejébe vett és annak most úgy kell lennie, szóval jobbnak láttam, ha elkísérem. – lépett beljebb majd becsukta az ajtót maga után. Közelebb lépet hozzám majd egy hosszú puszit, nyomot homlokomra.

- Éppen időben jöttetek! – suttogtam, nem akartam, hogy Junhyung meghallja.

- Miért?

- Ááá semmi, csak hiányoztál! – öleltem meg gyorsan, evvel eltereljem a gondolatait minden féle kérdésekről. Nem volt szándékomban szót ejteni a pár perccel ezelőtt történtekről.  – Miért is jöttetek? – váltottam gyorsan témát, nehogy véletlen rá kérdezzenek, miért viselkedem ilyen furcsán.

- Mir! – szólt rá a lépcsőn felszaladó személyre Seungho. Mir megtorpant, majd lassan visszafordult. – Még is hova mész?

- Nicole-nak szólni, hogy jöjjön le! – válaszolt, majd meg se várva mit reagálunk, tovább ment.

- Nicole örülni fog neki. – sóhajtottam fel miközben néztem Mir távolodó alakját. – Miért is jöttetek? – fordultam Seungho felé.

- Majd Mir felvázolja a király ötletét!

- Abból akkor semmi jó sem fog kisülni! – rázta a fejem.

- Szerintem se! – vágta rá röhögve Seungho.

- Mir! Kiszakítod a karomat a helyéről! – sipákolt Nicole, miközben Mir nagy boldogan rángatta lefelé a lépcsőn.

- Mir, te Isten csapása! Mit művelsz? – kiabált mögöttük Tiffany, aki megpróbálta kiszabadítani Nicole-t. Ennek eredménye, hogy majdnem mindhárman leesettek a lépcsőről. Seungho-val mi csak némán néztük, ahogy ezek hárman a lépcsőn viaskodnak.

- Mir! Most már elég volt! – elégelte meg Seungho a viaskodást. Oda ment hozzájuk, kézen fogta Mir-t majd maga után húzva tisztes távolságba vitte a lányoktól.

- Idióta! – sziszegte Tiffany majd segített Nicole-nak felállni. – Itt se vagy 5 perce, de már káoszt okozol. – morogta, mellém sétáltak tisztes távolságba Mir-től.

- Na, mesélj miért jöttetek. – néztem Mir-re, akinek arca abban a pillanatban felvirult. Seungho azonnal kapcsolt, megragadt a füllét.

- Hyung…engedj el! – mondta vékony kisfiús hangon, fájdalmas nyögések kíséretében. Hirtelen azt se tudtam, hogy hova forduljak, annyira nem bírtam vissza tartani a nevetést.

- Csak akkor, ha normálisan el tudod mondani a lányoknak miért jöttél! Nem kell azonnal mindenkit kórházba küldeni! – dorgálta Seungho az idióta maknae-t.

- Jó, Jó megígérem, hogy jó leszek! - nézett rá nagy kutya szemekkel.

- Esküszöm, mint az oviban! – csattant fel Tiffany. Seungho elengedte Mir fülét, amit azonnal dörzsölgetni kezdett. A Leader rajta tartotta azért a szemeit.

- Szóval, holnap buli lesz! – vigyorogva nézett végig rajtunk. Értetlenül néztünk össze a lányokkal.

- Még is milyen buli? – kérdezte értetlenül Nicole.

- Hát ez olyan évfordulós buli. – mondta Mir.

- Milyen évforduló? – kérdeztem lepetten.

- Hát, hogy ismerjük egymást! – vigyorgott.

- Eltelt volna egy év? – gondolkoztam el.

- Úgy néz ki. – sóhajtott Nicole. – Mir, ez buli nem valami jó ötlet. – húzta a száját, mi csak helyeslően bólogattunk mellette.

- Jaj, ugyan lányok ez csak egy buli!

- Neked csak egy buli, nekünk maga lesz az Apokalipszis! – vágta rá Tiffany.

- Lányok, most miért vagytok ilyen negatívak?

- Azért Mir, mert ismernek már téged! – vágott közbe Seungho.

- Na, légysziiiiii! – kapaszkodott hirtelen belém és nagy kölyökkutya szemekkel nézett rám. Segélykérően néztem Seungho-ra aki csak vigyorogva vállat vont.

- Akadj már le rólam! – próbáltam lehámozni magamról, de olyan erősen kapaszkodott a pólómba, hogy képtelen voltam levakarni magamról.

- Mir! – szólt rá végül Seungho. Mir elengedte a pólóm majd felegyenesedett. Lányokkal egymásra néztünk, ki olvasható volt a szemükből, hogy nem igazán van hozzá kedvük, ahogy nekem se, de más választásunk nem igazán van. A fiúkat sem akarjuk megbántani avval, hogy nem megyünk el és legalább Mir nem ül itt egész estig és rágja fülünket. Legalább ha csak egy kicsit is kikapcsolunk, lazítunk egy kicsit. Bármilyen kecsegtető a gondolat még így sem sok kedvem volt az egészhez.

- Mikor lenne? - kérdezte Nicole.

- Holnap este! – vágta rá Mir nagy vigyorral.

- Na, jó, menjünk! – adta be derekát végül Nicole.

- Legyen. – sóhajtottam fel.

- Ha két ribi is megy, akkor én is! – vágta rá Tiffany röhögve.

- Ez az! – kezdett ugrándozni Mir össze – vissza a házban majd mindenkit szorosan ölelgetni kezdett. Legyen egyszer neki is gyerek nap…

- Másnap este -

- Ezt vedd fel! – jött be szobámba Nicole egy habos babos mini ruhával az oldalán.

- Hát te hülye vagy.

- Miért is? – pislogott rám.

- Fel nem veszem! Én belőlem nem csináltok Hamupipőkét! – ellenkeztem. 

- Na, ne csináld már! Szép leszel! – mosolygott. – Seungho oda lesz érted meg vissza! – kuncogott.

- Most is oda van meg vissza! – vágtam rá gúnyos vigyorral.

- Na, ne hülyéskedj már! – nyomta a kezembe a ruhát.

- Hányingerem van!

- Miért?

- A színe! Rózsaszín! – fintorogtam.

- Jaj, mi van már veled? Sose csináltál ilyet! Szép leszel, Seungho meg teljesen el lesz ájulva! – mosolygott.

- Nem! – dobtam az ágyra a ruhát. – Ez egy buli, nem pedig valamiféle bál! – idegesen kezdtem el keresgélni a ruháim között egy megfelelő ruhát.  – Seungho úgy is valami lazát fog viselni. – mondtam, kezembe vettem egy farmer nadrágot és magamhoz mértem, hogy megfelelő lesz e. – Ez tökéletes! – mosolyogtam majd az ágyra dobtam.

- Mikor Seungho-val randiztál akkor el tudtad viselni. – mondta felháborodva.

- Az az volt ez meg nem egy randi! Különbség van a kettő között drága. – mondtam, végre a kezembe akadt egy szép, passzos, világoskék felső, aminek nagyon megörültem. Leakasztottam a fekete blézerem az akasztóról és tükörhöz sétálva megnéztem, hogy jól mutatnak e együtt. – Tökéletes! – mosolyogtam, majd az ágyra raktam a nadrág mellé a ruhadarabokat.

- Tipikus Abby. – motyogta Nicole.

- Te nem készülsz? – fordultam fel.

- Már itt se vagyok! – mondta aztán el is tűnt a szobából. Megfogtam a cuccaimat majd a fürdőbe mentem velük. Gyorsan lezuhanyoztam, törölközött magamra tekerve álltam a tükör elé és kezdtem el szépen beszárítani a hajamat. Ezt az egyet voltam csak képes megcsinálni magamnak rendesen. Mikor kész lettem, felöltöztem és dobtam magamra egy kevés sminket. Megőrültem volna, ha több van rajtam a kelleténél.

A fürdőből kilépve az órára pillantottam, ami már nyolc órát mutatott. Kapkodva nyitottam ki a nagy szekrény, amelynek aljában ott lapult a fekete magassarkúm.

- Abby. – nyitott be a szobába Tiffany. – Itt vannak a fiúk!

- Oké, mindjárt megyek! – fordultam felé. Válaszképp bólintott, majd elment. Felvettem a cipőmet. Bizonytalanul, inogva indultam meg először az éjjeli szekrényen lévő telefonomért, majd mikor zsebre dugtam, indultam le földszintre. Leérve már nem volt senki a házban csak Seungho, aki pont háttal állt nekem.

- Többiek? – kérdeztem.

- Már a kocsiban várnak minket. – fordult felém. Mosolyogva néztünk végig egymáson.

- Összeöltöztünk. – kuncogtam. Rajta is egy farmer nadrág volt, fehér mély kivágású póló egy fekete öltöny felsővel megspékelve.

- Így legalább tudni fogják, hogy a barátnőm vagy. – mosolygott, közelebb lépett hozzám, majd egy hosszú puszit nyomott ajkaimra. – Na de menjünk, még a végén itt hagynak! Végül nem tudok hencegni milyen gyönyörű barátnőm, van! – húzta ki magát büszkén, karját nyújtotta felém. Elnevettem magam, majd belé karoltam. Kint már alig várták, hogy oda érjünk, majd elinduljunk. Főleg Mir, le se lehetett lőni annyira fel volt pörögve.

A szórakozó helyen már javában folyt az élet. Üvöltött a zene, mindenki ritmusra vezette testét.  Tíz perc elteltével már nem maradt egyben a banda, mindenki ment amerre látott. Mir azonnal betámadta az ital pultot és az ott lévő csinos pultos lányt, aki azonnal ki is kosarazta. Seungho-val csak jó nevettünk, rajta ahogy folyamatosan próbálkozik a csajnál. Közben egy-egy erősebb ital is lecsúszott a torkán. Már a végén olyan kurta dolgokat vágott szegény csaj fejéhez, hogy az már vissza sem tudod szólni. Közben a többiek is kezdtek feloldódni és táncolni kezdtek.

- Iszol valamit, piát? – kérdezte Seungho, mikor leültünk a bár pultnál lévő székre.

- Nem. – mosolyogtam rá.

- Miért? – lepődött meg.

- Mert nem igazán bírom az alkoholt és nem is szeretem!

- De hát szórakozunk egy kicsit, lazulj már el te is. – bökött oldalba.

- Egy kólát kérnék! – szóltam oda pultos srácnak. Nagyot nézett, de teljesítette a kérésemet. – Igazából valakinek majd haza kell támogatni, ha túl sokat, innál. – mosolyogtam rá.

- Olyan nem lesz! – ellenkezett. Elnevettem magam, a pultos srác mosolyogva rakta elém a pohár italt, amit kértem. Lassan iszogatni kezdtem, Seungho oldalba bökött, hogy Ő táncolni szeretne, de meg sem várta még lerakom poharat már húzott is a táncparkettre. Nagy erőfeszítések árán vissza tudtam vinni poharat. Épp, hogy leraktam már húzott is maga után. Nem igazán volt sok kedvem táncolni így ide – oda lépkedtem, a kezeimmel nem tudtam mit kezdeni csak ide – oda dobáltam. Mosolyogtam, mert nem akartam Seungho jó kedvét elrontani, aki elég jól élvezte a zenét.

- Elmegyek a mosdóba! – hajolt közelebb hozzám, hogy jól halljam.

- Rendben! – kiabáltam utána miközben figyeltem, ahogy eltűnik a hatalmas tömegben. Tehetetlenül álltam a hatalmas táncoló ember tömeg közepén. Eszem azt suttogta, hogy legalább csináljak valamit a testemmel ne csak álljak ott, mint egy darab fa, de testem még is ellent mondott neki. Jobb volt állni és bámulni ki a fejemből. Valaki finoman hozzám simult majd egy kar fonódott össze a hasamnál. Elmosolyodtam, hogy Seungho már ilyen hamar vissza is tért. Szembe akartam fordulni vele, hogy magamhoz ölelhessem, de abban pillanatban kezét a számra tapasztotta és húzni kezdett. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy aki mögöttem állt az nem Seungho volt. Kapálódzni kezdtem, de erős karjai fogságából képtelen voltam. Elnyomott kiáltásaimat sem hallotta senki, hangos zene és számra tapadt kéz teljesen elnyomta azt. Pár perc múlva meg éreztem a hűvös tavaszi éjszakai levegőéjét, amitől kirázott a hideg. Ahogy egyre sötétebb lett körülöttem, egész testem remegni kezdett a félelemtől. Szívem torkomban dobogott, sírás határán álltam. Elfogott a félelem, egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, már képtelen voltam küzdeni, hogy kikerüljek a karok szorításából. Most, újra, bántani fognak. Féltem, nagyon.

Megálltunk, elém kerülve tolt neki a falnak. Teste teljesen az enyémhez simult. Arcát nem láttam a minket körül ölelő sötétség miatt. Csönd telepedett ránk csak a zihálását lehetett hallani és az én hangosan verő szívemet. Lassan levette kezét a számról és derekamra csúsztatta. Nem mertem sikítani ahhoz túlságosan féltem. Pedig egy épeszű ember azt tette volna, de én képtelen voltam megtenni. Fejét nyakamba fúrta, meleg lehelete perzselte bőrömet. Aztán valami forró, nedves dolog folyt végig a mellkasomon. Sírt. Ekkor jöttem rá, hogy bárki is tart a karjaimban esze ágában sem volt bántani.

- Ki vagy? – kérdeztem suttogva. Válasz nem érkezett a kérdésemre. Hosszú percekig csak álltunk a sötétségben. Körül ölelő csend, nyomasztó volt.

- Erős késztetést érzek arra, hogy megfogjam a karod és elmenjek veled innen jó messzire! – szólalt meg a hosszas csend után. Mély rekedtes hangja villámcsapásként hasított végig a csendben. Tüdőmben bent rekedt az összes levegő. Ez a hang. – Meglepődtél igaz? – kérdezte, hangja szinte elárulta, hogy mosolyog. Képtelen voltam egyetlen egy szót is kipréselni magamból.

- Hosszú idő telt el. De amit irántad éreztem az mai napig sem múlt el. Én… Akkor nem játszadoztam veled. Komoly, őszinte érzéseim voltak és még vannak is irántad. Akarlak. Azt akarom, hogy mellettem ébredj, mosolyogva és azt búgd a fülembe ’ Jó reggelt szerelmem ’. Szeretném, ha karjaid között tartanál, mikor éppen mélyponton vagyok, és biztató szavakat suttogj a fülembe erőt adva, hogy folytassam. Szeretném, ha egyszer munkából haza térve nyakamba ugorj és boldogan mond, hogy mennyire hiányoztam és mennyire szeretsz. Nem vágyom másra csak rád, arra, hogy velem legyél. Velem akivel, csak egy kis időt töltöttél, de az az idő volt az, amikor megtudtam mi is az igazi szerelem. Te nem tudtad, de én éreztem. Belül égtett, mart a hiányod. Fájt mással látni, most is nagyon fáj. Hiszen te Őt szereted, boldog vagy vele az én érzéseim itt semmisé vállnak, tehetetlen vagyok evvel szemben. Bármit teszek csak egy megtört férfi maradok, aki rejtegeti az érzéseit és próbál, úgy tenni mintha nem léteznél. De mindennap látva boldogságod összeszorul a szívem, mert az öröm teli mosoly, amit láttok, az nem miattam van, hanem másvalaki miatt. Én akarok lenni a boldogságod forrása. Szeretném, ha egyszer úgy szeretnél, ahogy most Te Őt. Egyetlen egyszer szeretném érezni, hogy szeretsz. Egyetlen egyszer…

- Junhyung… - suttogtam nevét, remegő hangon. Ajkait enyémekre nyomta és olyan szenvedéllyel csókolt, mint még soha.