Blue Night 93.rész - "Nem foglak…."

93.rész

"Nem foglak…."

* Abby szemszöge *

- Seungho! – kiáltottam el magam, de már késő volt. Átesett az előtte lévő székén, amit nem vett észre. Észrevette volna, ha nem velem kommunikált volna, miközben ment vissza próbálni. -  Te szerencsétlen. – morogtam, majd a segítségére siettem.

- Ez a fránya szék, hogy került ide? – dörmögte miközben próbálta összeszedni magát a padlóról, de inkább tűnt fetrengésnek.  A háttérben halk kuncogást halottam, amit Seungho nem tudott megállni így szúrós szemekkel nézett a fal mellett ülő csapattagokra. Szemeivel ölni tudott volna így a többiek jobbnak látták, hogyha visszafojtják a nevetést.

- A szék már rég ott volt még a te érkezésed előtt.   – mondtam, majd megfogtam a karját és felsegítettem. – Jól vagy? – néztem rá.

- Mondhatni. – szisszent fel mikor a lábára állt. – Túl fogom élni. – mosolygott rám.

- Ennek örülök. – mosolyogtam vissza rá, majd elkísértem a fiúkhoz és ott leültettem egy székre.  Odasétáltam a táskámhoz, majd kivettem belőle egy palack vizet és visszasétáltam vele.

- Tudsz róla, hogy ez a te hibád?  - nézett fel rám miközben elvette a kezemből az üveg vizet.

- Én? – pislogtam rá lepetten. – Nem tehettek arról, hogy egyszerre nem tudsz két dolgot csinálni. – mondtam kissé flegmán.

- Legközelebb próbálom el sajátítani azt a képességemet, amivel több felé is képes vagyok figyelni. mondta duzzogva. Elnevettem magam, mert úgy nézett ki, mint egy öt éves, akinek nem veszik meg a kiszemelt játékát. Mikor kellőképpen kiröhögtem, lehajoltam hozzá, majd nyomtam az arcára egy puszit.

- Na, sipirc  próbálni. – mondtam majd, felsegítettem a székről. – Mindenki a Leader-re vár. – löktem a fiúk felé óvatosan.

- Jól van, megyek már! – nevette el magát, majd oda sétált a többiekhez és beállt a helyére. Mir jelzett nekem, hogy indítsam a zenét Mikor felcsendült az ismerős dallam mindannyian a maximumot bele adva táncoltak.  Mai napig elképedve nézzem őket, hogy a színpadon mennyire másak, mint a hétköznapokban. Figyelemmel kísértem minden tagot, hogy mekkora beleéléssel is csinálják azt, amit csinálnak. Mindig meglepődve tapasztalom, mikor a színpadon vagy akár egy interjún vesznek részt. Ilyenkor rájuk sem ismerek.

Hosszas fárasztó tánc után tartottak egy kis szünetet. Mindenki fáradtan, levegő után kapkodva nyúlt el a padlón. Felkaptam a törölközőket és egy-egy vizes flakont, majd kiosztottam mindenkinek. Ha már itt vagyok, akkor vegyék is hasznomat.  Éppen leülni készültem, mikor megcsörrent a telefonom. Egy hangos sóhaj kíséretében felegyenesedtem, majd elvánszorogtam a táskámhoz. Kivettem a táskámból a telefont, majd a kijelzőre pillantottam és megláttam a nevet kiült a meglepettség az arcomra, amit akartam sem tudtam volna leplezni. Seungho-ra pillantottam, aki értetlenül meredt rám miközben jelezte, hogy vegyem fel.

- Igen? –szóltam bele remegő hangon.

- Végre, hogy felvetted. – szólt bele egy számomra ismeretlen hang. Nem az Ő hangja volt. – Kevin vagyok! – mondta mire egy kicsit megkönnyebbültem. De akkor?

- De ez..

- Eli korházba került! – vágott közbe.

- Micsoda? – csattantam fel.

- Gyere be azonnal és itt majd mindent elmondunk! – mondta komolyan, majd gyorsan elhadarta nekem a pontos címet és kinyomta a telefont. Azonnal felugrottam, majd az ajtó felé rohantam feltépve azt, majd kiviharoztam rajta. Halottam Seungho kétségbe esett hangját, ahogy kiabál utánam, hogy még is hova a francba megyek. Visszanéztem rá, de képtelen voltam neki választ adni. Úgysem értette volna meg, hogy mennyire fontos nekem a barátom. Leintettem az első Taxi-t, majd bevágódtam és elhadartam a sofőrnek a pontos címet, amit Kevin mondott. A sofőr látva, hogy mennyire meg vagyok rémülve és a sírás határán vagyok így azonnal beletaposott a gázba. Nagyon féltem, hogy valami nagyon komoly baja történt. Remegtem a félelemtől, de próbáltam vissza fogni magam. A Taxi hirtelen megállt én pedig csak előre hajítottam neki a pénzt, majd kiszálltam a kocsiból és rohantam a Kórházba. Eszeveszett rohanásba kezdtem a kórház folyosóin, hogy megtaláljam a szobát.

- Eli Tarts Ki! Mindjárt ott vagyok! – mondtam könnyeimmel küszködve miközben felfelé rohantam a lépcsőn. Hirtelen egy elágazó folyóson találtam magam, ami kétfelé ágazott ide-oda kapkodtam a fejemet, majd az egyik széken ülve megpillantottam Kevin-t és többieket.  Odaszaladtam hozzájuk, de észre sem vettek túlságosan el voltak foglalva saját gondolataikkal.

- Kevin. – köhögtem. Kezeimet térdemre támasztottam és úgy kapkodtam levegő után. Felnéztem és mindenki lepetten meredt rám.

- Ő mit keres itt? – csattant fel Dongho.

- Én hívtam ide! – szólalt fel Kevin, majd felállt, hogy mindenki jól lássa.

- És mégis minek? – kérdezte meglepődve Soohyun. – Ezzel csak bajba sodorjuk! - nézett szúrós szemekkel Kevin-re.

-  Joga van tudni mi van Eli-al!  - emelte fel Kevin a hangját.

- De akkor sem helyes, amit csinálsz! – nézett aggódva hol rám, hol pedig Kevin-re.  Éretlenül pislogtam rájuk az egész beszélgetésük alatt. Nem voltam kíváncsi a sok rizsára, csak látni akartam végre Eli-t.

- Fiúk! – emeltem fel a hangom mire mindenki rám kapta a tekintettét. – Mi történt vele és hol van most?

 - A fellépés alatt rosszul érezte magát, de senkinek sem szólt, majd a fellépés után rosszul lett. Soohyun jött nekünk szólni, majd behoztuk a korházba. – magyarázta Kevin.

- De még is miért lett rosszul? – néztem rájuk értetlenül.

- Az Orvos azt mondta, hogy nagyon kimerült és a szervezete így reagált. – sóhajtott fel Kevin.

- Most hol van?  - kérdeztem aggódva tőlük, majd Soohyun a hátam mögött lévő ajtóra bökött.

- Menj be nyugodtan. – biccentett az ajtó felé Kevin. Bólintottam, majd az ajtóhoz léptem. Kezemet a kilincsre raktam, majd mély levegőt vettem visszafojtva a sírást. Ahogy beléptem a szobába, szemeim könnybe lábadtak, mikor megpillantottam az ágyon fekvő barátomat.

- Te idióta! – motyogtam remegő hangon. Lassan odasétáltam hozzá és megálltam az ágy mellett. Megfogtam a kezét és előtört belőlem a zokogás. Kezét szorongattam, majd előre dőltem és fejemet mellkasára döntöttem. Könnyeim megállíthatatlanok voltam. Szívem iszonyatosan fájt érte. A világ legrosszabb érzése, mikor egy barátot így látsz, főleg ha hosszú idő után így kell látnod. Úgy éreztem hibás vagyok egy kicsit. Miattam lett több feladata, mivel meg akart védeni minden áron. Biztos voltam benne, hogy igenis közöm van hozzá, mert a veszekedésünknek is köze lehet hozzá. Túl nagy teher vagyok számára, de még így is képtelen vagyok elszakadni tőle. Úgy férkőzött be a szívembe, hogy észre se vettem. Most jöttem rá.

Hirtelen egy kéz ért gyengéden hogy mennyire is megszerettem őt annak ellenére, hogy mást szeretek. Végzetes hiba…n a hátamhoz.

- Szeretlek te idióta! Itt ne merj hagyni! – zokogtam a mellkasába.

- Nem foglak….