92.rész
A közös utunkon
*Nicole
szemszöge*
-
Szeret…nem szeret…szeret… nem sze… - akadtam el amikor valaki kikapta a
kezemből a virágot, aminek a szirmait tépkedtem reménytelenül, majd a földre
dobta azt és eltaposta.
- Hé! –
emeltem fel a fejem.
- Hol vagy?
Az általánosba? – nézett rám Tiffany.
- Nem, de…
-
Idegesítesz. – mondta.
Őszinte
volt akkor is, mint mindig.
- Tudom.
Sajnálom.
- És egyre
idegesítőbb kezdesz lenni.
- Tisztában
vagyok vele. – mondtam lehajtott fejjel, majd el akartam sétálni mellette, de
megfogta a karom, mire megálltam.
- Mikor
kezdesz már el végre küzdeni, azért ami fontos neked?
Az arcom
semmi érzést nem tükrözött, pedig belül feldúlt voltam. Tiffany egyetlen egy
kérdéssel képes volt bennem felkavarni mindent.
- Szeretném,
ha egyszer értem küzdene valaki.
- Ez nem
így van.
- Miért? –
lett egyre halkabb a hangom.
Míg ő magabiztosan nézett a távolba, én csak a földet bírtam nézni. Ez a
különbség köztünk…
- Te nem
azt akarod, hogy küzdjön valaki érted. Hiszen már most is ezt teszi valaki, de
te csak menekülsz előle.
- Kiről be…
- Te nem
azt akarod, hogy küzdjenek érted, hanem azt akarod, hogy Yoseob küzdjön érted.
- De nem
teszi.
- Mert
neked kéne lépni.
- Nem
merek.
- Nicole! –
kiáltotta el magát majd meglendült a keze és az arcomon csattant.
Épp csak annyira ütött meg, hogy visszahozzon a valóságba, hogy felébresszen…
- Eszednél
vagy?! – förmedtem rá. – Tudod kit ütögessél!
- Másképp
nem tudsz magadhoz térni! Olyan szinten belezuhansz a kis fekete világodba,
hogy megfeledkezel magadról! – kiabált vissza. – De jó tudni, hogy ezzel vissza
lehet hozni. – mosolyodott el.
- Még
egyszer megütsz, visszaütök. – jelentettem ki.
- Észben
tartom. – mosolygott még mindig Tiffany.
- Na tűnj a
szemem elől.
- Értettem.
– intett, majd kisétált a kapun.
Miután
elvesztettem szem elől, összecsaptam a kezeimet, majd mosolyt erőltettem
magamra.
- Hajrá.
Bementem a
házba, majd végignéztem a többieken.
DooJoon a
tévét nézte, Junhyung a fotelba ült és zenét hallgatott, Yoseob pedig az ablakon
bámult kifelé zsebre vágott kézzel.
- A
többiek? – kérdeztem.
- Fent. –
válaszolt egyhangúan DooJoon.
- Értem. –
halkult el a hangom.
- Nicole! –
jött le az emeletről Dongwoon és szólított egy mosollyal az arcán.
- Igen? –
fordultam felé.
Mikor meglátott
megtorpant és kínosan mosolygott.
- Ja bocs
azt hittem hogy… - nézett a konyhára.
- Oh. –
emeltem fel a hangom. – Mit kértek?
Dongwoon ránézett a többiekre, akik egyáltalán nem foglalkoztak velünk.
- Legyen
meglepetés. – mosolygott kínosan Dongwoon.
Abban a
pillanatban az sikított a fejemben, hogy „Haza akarok menni.”
Újra
visszazuhantam a sötét kis világomba. Nem tudtam sokáig ébren maradni…
- Csak
árnyéka vagy a régi önmagadnak. – állt meg a konyhába Yoseob.
A kezem,
amibe a kés volt, és amivel a zöldségeket vágtam, megállt.
- Ezt nem
akarom tőled hallani. – mondtam halkan, miközben magam elé meredtem.
- Ennyire
haragszol rám?
- Te is
ugyanúgy hibáztál, ahogy én.
- Mondd el
konkrétan, hogy mire gondolsz.
- Hazudtál.
- Mikor?
- Amikor
azt mondtad, hogy örökre velem maradsz. Akkor, ha hagytál volna elmenni…
- Ezért
vagy rám mérges?
- Igen. –
csuklott el a hangom.
- El akarsz
menni? Akkor menj.
- Nem
akarok menni… csak fáj, hogy nem akarod, hogy maradjak. – el akartam terelni
egy kicsit a gondolataimat, ezért újra vágni kezdtem a zöldségeket.
- Ki nem
hagy elmenni kit?
- Rendben!
– kiáltottam el magam mire Junhyung és Doojoon felálltak és magunkra hagytak.
- Menj! Nem
tartalak vissza. Ha én nem tudok elmenni, hát legyen! – kiabáltam könnyes
szemekkel.
- Nicole… -
lágyult el a hangja.
- Ma én nem
vagyok képes arra, hogy távozzak, holnap már te. Sose szabadulunk meg
egymástól! – dühöngtem.
Figyelmetlen
voltam és mivel alig láttam a könnyeimtől elvágtam magam. Felszisszentem, majd
ledobtam a kést. Kezemet a számhoz emeltem, majd próbáltam megnyugodni és
magamba fojtani a sírást.
- Sose lesz
olyan nap, amikor mindketten képesek leszünk elengedni a másikat. – suttogtam
remegő hangon. – Aki marad annak fog csak fájni. – nagy levegőt vettem majd
ránéztem. A fiúra, akinek a szemei szintén könnytől ázottak voltak. – melyikünk
fog előbb távozni? – folytak le a könnyeim miközben őt néztem.
Odalépett
hozzám, majd magához ölelt. Teljesen felkavarta az érzéseim. Homlokom a
mellkasának döntöttem, és belemarkoltam a pólójába. A könnyeim megállíthatatlanul
folytak. Olyan rég volt, hogy magához ölelt, hogy már teljesen elfelejtettem.
Kezét
óvatosan a hátamra tette majd szorosan magához ölelt.
- Nem fog
neked semmi se fájni, mert nem hagyom. Aki először megy el, az te leszel, és
segíteni fogok neked. – suttogta.
A szemeim
hirtelen kinyíltak és egyre erősebben kapaszkodtam belé, amikor éreztem, hogy
lassan kezdd elengedni.
- Milyen
hülyeségekről beszélsz itt össze vissza?! – rángattam a pólóját. – Semmi
értelme nincs annak, amit mondasz!! – kiabáltam.
Csak rám mosolygott,
majd megfogta a kezem és levette magáról. A mosolya tele volt fájdalommal, mégis
úgy ragyogott, mint ezer gyémánt.
- Mit
tervezel már megint? – remegett a hangom.
Arca
elkomolyodott, és ezzel árulta el magát.
- Milyen
hülyeséget akarsz már megint csinálni?! – kaptam ki a kezem az övéből. – Megint
eljátszod az érzékelten csávót, hogy elüldözz magadtól?!
- Nicole…
- Felejtsd
el! Tudod jól milyen borzalmas volt az az idő nélküled! Vagy te élvezted?
- Nem erről
van szó… - küzdött a szavakkal.
- Miért
hazudtál már akkor is? Mi történt, amit nem mondtál el? És mi az, ami miatt
megint meg akarod ezt ismételni?!
- Hallgass már végig! – emelte fel a hangját.
- Előbb
válaszolj! Miért szórakozol velem?! – épphogy befejeztem a mondatom, keze az
arcomon csattant. Mert ma mindenki pofozkodós kedvében van…
A könnyek
ráfagytak az arcomra, és kiábrándultan meredtem a semmibe. Szinte levegőt is
elfelejtettem venni. Pár perc után félve Yoseob-ra néztem, akinek szintén egy
könnycsepp gördült végig az arcán. Nem tudtam mit reagálni. Kiabáljak? Elrohanjak?
Hagyjam, hogy előtörjön belőlem a zokogás?
Nem tudtam mit tegyek. Csak álltam és néztem, miközben a könnyeim potyogtak.
Biztos voltam benne, hogy az arcom olyan vörös, mint egy rák azon a helyen ahol
megütött…
- Sajnálom.
– remegett a hangja.
Valamit mondani
akartam, de szavak egyszerűen nem jöttek. Éreztem, ha megpróbálok megszólalni,
biztos nem bírom ki, hogy ne törjön ki belőlem a sírás. Óvatosan megfogta a
kezem, én meg legszívesebben megszorítottam volna, hogy sose engedjen el, de
hogy tehettem volna, ezt, amikor az a kéz az előbb bántott?
- Nem így
akartam… - motyogta halkan.
Én nem
tudtam csak úgy elsétálni és hátrahagyni őt, ahogy ő se tudott engem, de akkor
megijedtem. Éreztem, hogy most más a helyzet.
- Ez legyen
az utolsó dolog, amire emlékezel velünk kapcsolatban. – szorította meg a kezem,
majd közelebb hajolt, és gyengéd csókot lehelt ajkaimra.
Olyan
szégyenlős, és bátortalanok voltunk, mintha az első csókunk lett volna.
Pedig az utolsó volt.
Még mindig
nem értem, hogy miért váltunk el, amikor mind a ketten szerettük és szükségünk
volt a másikra.
Hiába volt
megírva, hogy az utunk egybeforrva haladjon, mi le akartunk térni róla, de nem
voltunk rá képesek. Nem váltak szét útjaink, ugyanazon az úton haladtunk
tovább, de elengedtük egymás kezét és nem néztünk a másikra. Rejtett ösvények
után kutattunk, hogy hátra hagyjuk a közös múltunk. Az nyer, aki előbb talál rá
a saját kis ösvényére és új életet kezdhet.
Aki marad, örökre azon az úton marad, egyedül, a másik emlékével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése