2013. október 16., szerda

Blue Night 92.rész - A közös utonkon

92.rész
A közös utunkon  




*Nicole szemszöge*
 - Szeret…nem szeret…szeret… nem sze… - akadtam el amikor valaki kikapta a kezemből a virágot, aminek a szirmait tépkedtem reménytelenül, majd a földre dobta azt és eltaposta.
- Hé! – emeltem fel a fejem.
- Hol vagy? Az általánosba? – nézett rám Tiffany.
- Nem, de…
- Idegesítesz. – mondta.
Őszinte volt akkor is, mint mindig.
- Tudom. Sajnálom.
- És egyre idegesítőbb kezdesz lenni.
- Tisztában vagyok vele. – mondtam lehajtott fejjel, majd el akartam sétálni mellette, de megfogta a karom, mire megálltam.
- Mikor kezdesz már el végre küzdeni, azért ami fontos neked?
Az arcom semmi érzést nem tükrözött, pedig belül feldúlt voltam. Tiffany egyetlen egy kérdéssel képes volt bennem felkavarni mindent.
- Szeretném, ha egyszer értem küzdene valaki.
- Ez nem így van.
- Miért? – lett egyre halkabb a hangom.
Míg ő magabiztosan nézett a távolba, én csak a földet bírtam nézni. Ez a különbség köztünk…

- Te nem azt akarod, hogy küzdjön valaki érted. Hiszen már most is ezt teszi valaki, de te csak menekülsz előle.
- Kiről be…
- Te nem azt akarod, hogy küzdjenek érted, hanem azt akarod, hogy Yoseob küzdjön érted.
- De nem teszi.
- Mert neked kéne lépni.
- Nem merek.
- Nicole! – kiáltotta el magát majd meglendült a keze és az arcomon csattant.
Épp csak annyira ütött meg, hogy visszahozzon a valóságba, hogy felébresszen…

- Eszednél vagy?! – förmedtem rá. – Tudod kit ütögessél!
- Másképp nem tudsz magadhoz térni! Olyan szinten belezuhansz a kis fekete világodba, hogy megfeledkezel magadról! – kiabált vissza. – De jó tudni, hogy ezzel vissza lehet hozni. – mosolyodott el.
- Még egyszer megütsz, visszaütök. – jelentettem ki.
- Észben tartom. – mosolygott még mindig Tiffany.
- Na tűnj a szemem elől.
- Értettem. – intett, majd kisétált a kapun.
Miután elvesztettem szem elől, összecsaptam a kezeimet, majd mosolyt erőltettem magamra.
- Hajrá.
Bementem a házba, majd végignéztem a többieken.
DooJoon a tévét nézte, Junhyung a fotelba ült és zenét hallgatott, Yoseob pedig az ablakon bámult kifelé zsebre vágott kézzel.
- A többiek? – kérdeztem.
- Fent. – válaszolt egyhangúan DooJoon.
- Értem. – halkult el a hangom.
- Nicole! – jött le az emeletről Dongwoon és szólított egy mosollyal az arcán.
- Igen? – fordultam felé.
Mikor meglátott megtorpant és kínosan mosolygott.
- Ja bocs azt hittem hogy… - nézett a konyhára.
- Oh. – emeltem fel a hangom. – Mit kértek?
Dongwoon ránézett a többiekre, akik egyáltalán nem foglalkoztak velünk.

- Legyen meglepetés. – mosolygott kínosan Dongwoon.
Abban a pillanatban az sikított a fejemben, hogy „Haza akarok menni.”
Újra visszazuhantam a sötét kis világomba. Nem tudtam sokáig ébren maradni…
- Csak árnyéka vagy a régi önmagadnak. – állt meg a konyhába Yoseob.
A kezem, amibe a kés volt, és amivel a zöldségeket vágtam, megállt.
- Ezt nem akarom tőled hallani. – mondtam halkan, miközben magam elé meredtem.
- Ennyire haragszol rám?
- Te is ugyanúgy hibáztál, ahogy én.
- Mondd el konkrétan, hogy mire gondolsz.
- Hazudtál.
- Mikor?
- Amikor azt mondtad, hogy örökre velem maradsz. Akkor, ha hagytál volna elmenni…
- Ezért vagy rám mérges?
- Igen. – csuklott el a hangom.
- El akarsz menni? Akkor menj.
- Nem akarok menni… csak fáj, hogy nem akarod, hogy maradjak. – el akartam terelni egy kicsit a gondolataimat, ezért újra vágni kezdtem a zöldségeket.
- Ki nem hagy elmenni kit?
- Rendben! – kiáltottam el magam mire Junhyung és Doojoon felálltak és magunkra hagytak.
- Menj! Nem tartalak vissza. Ha én nem tudok elmenni, hát legyen! – kiabáltam könnyes szemekkel.
- Nicole… - lágyult el a hangja.
- Ma én nem vagyok képes arra, hogy távozzak, holnap már te. Sose szabadulunk meg egymástól! – dühöngtem.
Figyelmetlen voltam és mivel alig láttam a könnyeimtől elvágtam magam. Felszisszentem, majd ledobtam a kést. Kezemet a számhoz emeltem, majd próbáltam megnyugodni és magamba fojtani a sírást.
- Sose lesz olyan nap, amikor mindketten képesek leszünk elengedni a másikat. – suttogtam remegő hangon. – Aki marad annak fog csak fájni. – nagy levegőt vettem majd ránéztem. A fiúra, akinek a szemei szintén könnytől ázottak voltak. – melyikünk fog előbb távozni? – folytak le a könnyeim miközben őt néztem.
Odalépett hozzám, majd magához ölelt. Teljesen felkavarta az érzéseim. Homlokom a mellkasának döntöttem, és belemarkoltam a pólójába. A könnyeim megállíthatatlanul folytak. Olyan rég volt, hogy magához ölelt, hogy már teljesen elfelejtettem.
Kezét óvatosan a hátamra tette majd szorosan magához ölelt.
- Nem fog neked semmi se fájni, mert nem hagyom. Aki először megy el, az te leszel, és segíteni fogok neked. – suttogta.
A szemeim hirtelen kinyíltak és egyre erősebben kapaszkodtam belé, amikor éreztem, hogy lassan kezdd elengedni.
- Milyen hülyeségekről beszélsz itt össze vissza?! – rángattam a pólóját. – Semmi értelme nincs annak, amit mondasz!! – kiabáltam.
Csak rám mosolygott, majd megfogta a kezem és levette magáról. A mosolya tele volt fájdalommal, mégis úgy ragyogott, mint ezer gyémánt.
- Mit tervezel már megint? – remegett a hangom.
Arca elkomolyodott, és ezzel árulta el magát.
- Milyen hülyeséget akarsz már megint csinálni?! – kaptam ki a kezem az övéből. – Megint eljátszod az érzékelten csávót, hogy elüldözz magadtól?!
- Nicole…
- Felejtsd el! Tudod jól milyen borzalmas volt az az idő nélküled! Vagy te élvezted?
- Nem erről van szó… - küzdött a szavakkal.
- Miért hazudtál már akkor is? Mi történt, amit nem mondtál el? És mi az, ami miatt megint meg akarod ezt ismételni?!
- Hallgass már végig! – emelte fel a hangját.
- Előbb válaszolj! Miért szórakozol velem?! – épphogy befejeztem a mondatom, keze az arcomon csattant. Mert ma mindenki pofozkodós kedvében van…
A könnyek ráfagytak az arcomra, és kiábrándultan meredtem a semmibe. Szinte levegőt is elfelejtettem venni. Pár perc után félve Yoseob-ra néztem, akinek szintén egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem tudtam mit reagálni. Kiabáljak? Elrohanjak? Hagyjam, hogy előtörjön belőlem a zokogás?
Nem tudtam mit tegyek. Csak álltam és néztem, miközben a könnyeim potyogtak. Biztos voltam benne, hogy az arcom olyan vörös, mint egy rák azon a helyen ahol megütött…

- Sajnálom. – remegett a hangja.
Valamit mondani akartam, de szavak egyszerűen nem jöttek. Éreztem, ha megpróbálok megszólalni, biztos nem bírom ki, hogy ne törjön ki belőlem a sírás. Óvatosan megfogta a kezem, én meg legszívesebben megszorítottam volna, hogy sose engedjen el, de hogy tehettem volna, ezt, amikor az a kéz az előbb bántott?
- Nem így akartam… - motyogta halkan.
Én nem tudtam csak úgy elsétálni és hátrahagyni őt, ahogy ő se tudott engem, de akkor megijedtem. Éreztem, hogy most más a helyzet.
- Ez legyen az utolsó dolog, amire emlékezel velünk kapcsolatban. – szorította meg a kezem, majd közelebb hajolt, és gyengéd csókot lehelt ajkaimra.
Olyan szégyenlős, és bátortalanok voltunk, mintha az első csókunk lett volna.
Pedig az utolsó volt.

Még mindig nem értem, hogy miért váltunk el, amikor mind a ketten szerettük és szükségünk volt a másikra.

Hiába volt megírva, hogy az utunk egybeforrva haladjon, mi le akartunk térni róla, de nem voltunk rá képesek. Nem váltak szét útjaink, ugyanazon az úton haladtunk tovább, de elengedtük egymás kezét és nem néztünk a másikra. Rejtett ösvények után kutattunk, hogy hátra hagyjuk a közös múltunk. Az nyer, aki előbb talál rá a saját kis ösvényére és új életet kezdhet.
Aki marad, örökre azon az úton marad, egyedül, a másik emlékével. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése