Blue Night 91.rész - Visszatérés

91.rész

Visszatérés

* Abby szemszöge*

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – fordult felém Seungho. Aggódva nézett rám. – Tudod nálam is maradhatsz. – mondta miközben leállította a kocsi motorját.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy a saját lábamra álljak. – mosolyogtam rá.

-  Ha te mondod. – sóhajtott fel.

- Nyugi nem lesz semmi baj. – mondtam komolyan majd kinyitottam a kocsi ajtót. -  Ha lesz valami úgy is téged foglak először hívni. – fordultam visszafelé, hogy rá tudjak mosolyogni. Választ képen csak egy mosolyt kaptam. Kiszálltam kocsiból majd becsuktam az ajtót és oda sétáltam a Seungho-hoz.

- Ígérd meg, hogy felhívsz, ha valami van. – nézett rám.

- Megígérem Anya. – forgattam meg a szemeimet majd elnevettem magam.

- Komolyan beszélek!

- Értettem. – forgattam a szemeimet. Elmosolyodott majd közelebb húzott magához. Szorosan átöleltem és magamba szívtam jellegzetes illatát. Ha tehetném, egy percre sem engedném el. Olyan hosszú idője vártam már erre szeretném mindin percét kihasználni.

- Na, most már megyek. – toltam el magamtól. – Szia. – nyomtam egy hosszú puszit a szájára.

- Szia. – mosolyodott el. Elindultam a bejárat felé majd visszafordultam és intettem egy utolsót neki. Mikor az autó befordult a sarkon egy mély lélegzetet vettem és beléptem a lakásba. Mázlimra mindenki itthon volt a cipő halomról ítélve, amik belépéskor az ajtó előtt hevertek. Szokásosnál is csöndesebb volt a háza csak a tv zaja hallatszott.  Letettem a táskám a földre majd egy nagy sóhaj kíséretében megváltam a cipőmtől. Felvettem a nagy táskámat földről és halk léptekkel indultam meg a lépcső felé, de mikor megláttam kiül a nappaliban és nézi tv-t egy pillanatra a vér is megfagyott bennem. Úgy döntöttem, hogy úgy teszek, mintha észre se vettem volna így mentem a tovább az eredeti úti célom felé. 

- Seungho kidobott otthonról? – szólalt fel hirtelen. Ijedten torpantam meg majd zihálva bámultam magam elé. A frászt hozta rám azt hittem, hogy sokkal jobban bele van merülve a tv nézésébe.

- Nem! – mondtam komolyan majd újra elindultam a lépcső felé.

- Akkor miért jöttél ide vissza?

- Talán azért mert itt lakom? – álltam meg majd fordultam felé, de Ő ugyan úgy tv-t nézte vagy is csak úgy tett.

- Dehogy laksz itt! – háborodott fel. – Elmentél és ez nem valami átjáró ház, amiben akkor jössz mész, amikor neked tetszik!

- Nem te fogod eldönteni, hogy mikor jöhetek haza. Elvileg itt lakom, és ha tudni szeretnéd, akkor még gyakorlatilag is! – próbáltam higgadtan beszélni. – Addig nem megyek, el még a többiek azt nem mondják, hogy menjek el!

- Pedig ők sem látnak szívesen! – jelentette ki.

- Valószínű. – nevettem fel. – Na, léptem pihenni. Csácsá. – intettem neki egy vigyorral képemen. El akartam tűnni minél hamarabb, mert egyre jobban éreztem, hogy ez a beszélgetés tovább zajlana, senki nem jönne ki belőle jól. Megint menekülni akarok előle.

Megint. Miért vagyok ennyire gyáva szembe szállni vele?

- Állj meg ott! – kiabált rám mire a lábaim akaratom ellenére is cselekedtek a kérésének. Szívem a torkomban dobogott. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy folytassa. – Mivel pár nappal ezelőtt fogtad magad és összecsomagoltál majd elhúztad a csíkot, így úgy gondolom, hogy sokkal jobb lenne, ha vissza mennél oda ahol eddig is voltál. – mondta teljesen fapofával. Lassan éreztem, hogy elborul  az agyam és teljesen ki fogok kelni magamból.

- Na ide figyelj! - fordultam felé hirtelen mire egy kicsit meglepődött. Szemeim szikrát szórtak miközben fújtattam, mint egy dühös bika. – Te, nekem ne dirigáljál! Addig még mindenki egyhangúan azt nem mondja, hogy távozzak, innen addig itt fogok maradni! Szóval jobb, ha beletörődsz!

- Nyugalom kis harci kakas! – jelent meg egy halvány mosoly az arcán. – Mi egyszer befogadtunk, de nem azt jelenti, hogy öröké élősködnöd kell rajtunk!

- Élősködni? – képedtem el.

– Gikwang!! – sóhajtottam fel miközben rá pillantottam. –Értem én, hogy összetörtem a szíved és nekem sem kellemes ez mostani helyzet. Azt is megértem, hogy utálsz, de fogalmad sincs arról, hogy mikor és hol kell abba hagyni. Kezdesz túl lépni egy határt! – mondtam komolyan.

- Utálni? –nevetett fel halványan miközben a padlóra szegezte tekintetét. – Inkább gyűlölni. – nézett rám.

- Ha neked ez jól esik! – vontam vállat, de belül nagyon fájt, amit mondott. – De egyet tudnod kell. Addig viselkedsz így még mindenki el nem menekül mellőled! Én megígérem, hogy elkerüllek és meg próbálok veled nem egy léktérbe kerülni!

- Én nem azt kértem, hogy kerülj  el  hanem azt, hogy tűnj  el  ebből  a házból. – emelte fel a hangját.

- Nem adom meg neked azt az örömöt! – ráztam a fejemet.

- Tűnj el! Értetted? – kérdezte miközben közelebb lépet hozzám és már majdnem a képembe lehelt.

- Szánalmas, amit művelsz! – erőltettem nevetést. – Kis gyerek  módjára viselkedsz, és úgy teszel mintha azt amit teszel  az  legjobb lenne pedig pont, hogy nem! – ráztam a fejem miközben kiábrándulva néztem őt. Csalódtam, de akkorát, hogy a szívem is bele sajdul, hogy ennyire mélyre süllyedt.

- Gyerekes egyedül csak  te vagy itt akik mások érzéseivel játszik! – mondta felháborodva.

- Ne neked álljon már feljebb! – mondtam kissé lenézően. – Gondolkozz el, hogy én mit tettem akkor és te mit teszel most!

- Befejezted az okoskodást? – nézett rám dühösen. Ekkora elértem azt a pontot, hogy próbálok  nem dühös lenni és higgadt maradni.

- Megadod az édesapád számát? – kérdeztem tőle hirtelen mire meglepődött.

- Minek az neked?  - kérdezte felháborodva.

- Megkérni, hogy osszon, neked ki pár apai pofont hátha attól észhez térsz!

- Menj a francba! – mordult rám.

- Mi folyik itt? – jött le az emeltről Nicole.

- Mész vagy én tegyelek ki a házból? – tette ölbe a kezeit Gikwang miközben szúrós szemekkel méregetett.

- Mondtam már, hogy nem megyek sehova! – kiabáltam rá.

- Gikwang! – szólt rá Nicole majd közelebb lépett hozzá és meg ragadta a karját. – Állj már le! – mondta neki, de mire ki mondta volna ki rántotta a kezét a szorításból és ellökte magától Nicole-t. Megragadta a karomat, felkaptam a mellettem lévő táskámat és az ajtó felé kezdett húzni. Ennek teljesen elmentek otthonról. Hirtelen megálltam és kirántottam a kezemet a szorításból. Azonnal kapott volna a kezemet után, de ki cseleztem.

- Gyere már! – morogta mire közelebb lépett hozzám és nyúlt volna a kezemhez mikor lendítettem a kezemet és pofon vágtam.

- Tárj már észhez ember! –üvöltöttem rá remegő hangon.  – Francba ezt nem így akartam. – morogtam az orrom alatt miközben remegő kezemet ökölbe szorítottam. Nem akartam bántani egyáltalán nem akartam. Lassan felnéztem Gikwang-ra aki meg szeppenve állt előttem és engem nézett. Megszólalni is képtelen voltam csak néztem őt és szavakat kerestem. –Ne ha.. –

- Hagyj már békén! – mordult rám majd felviharzott az emeletre. Bevágta maga után az ajtót úgyhogy az  egész  ház bele remegett. Felsóhajtottam majd földet kezdtem nézni.

- Remélhetőleg most már észhez fog térni. – jött közelebb Nicole.

- Evvel csak rontottam a helyzeten. – néztem fel rá.

- Dehogy is. – mosolygott rám. – Figyelj… ha te nem tetted volna meg akkor megtettem volna én. – nevette el magát. – Kicsit már túlságosan is idegesítő a viselkedése. Agyamra ment! – forgatta meg a szemeit majd elmosolyodott mire az én arcomra is egy apró mosoly szökött.  Lehet, igaza  van lehet, hogy nem. Hamarosan kiderül..